Az 1979-ben indult Advanced Technology Bomber (ATB – Fejlett Technológiájú Bombázó) program legfőbb célja egy olyan csapásmérő repülőgép létrehozása volt, amely úgy tud belopózni a Szovjetunió fölé, hogy a légvédelem radarjai egyáltalán ne, vagy csak olyan későn vegyék észre, amikor már lehetetlen az ellene való védekezés. Az amerikai légierő ezzel akarta elpusztítani a kommunista nagyhatalom legfontosabb vezetési pontjait és megtizedelni a nukleáris rakétakilövő állásait.

Mire azonban a program célegyenesbe fordult, megváltozott a világ: 1991. december 26-án megszűnt a Szovjetunió. Ezért az eredetileg tervezett 132 darabos szuperbombázó-flottát előbb 75-re csökkentették, majd végül összesen csak húsz példányt gyártottak belőle. Ezekből a 89-0127 lajstromjelű Spirit of Kansas 2008. február 28-án felszállás közben javíthatatlanul összetört.

Amúgy, a rendkívül bonyolult és fejlett technológiával épült, lopakodónak is nevezett bombázók alacsony darabszáma igencsak megemelte az árukat. Egy-egy példány több mint kétmilliárd dollárba, vagyis nagyjából 693 milliárd forintba került.

Ennek ellenére a gépeket mégis rendszerbe állították, mert az USA hidegháború utáni katonai stratégiájába éppen beleillett egy olyan csapásmérő, ami az Egyesült Államok területéről indulva a világ bármely pontját elérheti, és bombázás után onnan vissza is tud térni. Ám nincs az a repülő, amibe annyi üzemanyag férne, hogy ezt végig tudja csinálni. Erre nincs is szükség, mivel a tartályokat a levegőben is fel lehet tölteni.

De mi legyen a pilótákkal az irgalmatlanul hosszú repülések alatt? Ők hogy bírják ki evés-ivás nélkül, hol végzik el a természetes szükségleteiket, és képesek lennének-e ébren maradni akár negyven órán keresztül is? A tervezők erre is gondoltak.

Kényelmes panzió, bombákkal

A B-2 fedélzetén két pilóta teljesít szolgálatot. Mivel a hosszú távú küldetések döntő része egyhangú útvonalrepülés, egyikük bőven elég a gép rendszereinek felügyeletére és ahhoz, hogy ellenőrizze, megfelelő irányban haladnak-e. Bár bizonyos időnként tankolni is kell, még ehhez sem szükséges feltétlenül a személyzet mindkét tagja. Ezért lehetőségük van arra, hogy egymást váltva pihenjenek, egyenek-igyanak, vagy ha kell, könnyítsenek magukon.

Amint arról a New York Post beszámolt, a B-2 fedélzetén, a pilótafülke mögött van egy kis folyosó, amelynek két oldalán helyzeték el a mikrohullámú ételmelegítőt, a mini hűtőszekrényt – benne üdítőitallal, tejjel –, valamint egy kávéfőzőt. Ezeken kívül a falba épített rekeszekben rengeteg egytálételt, szendvicset, csokit, meg különféle nassolni valót tárolnak. Bár a hely szűk, mégis elfér egy összecsukható tábori ágy, ahol aludhat a megfáradt repülős. Ugyancsak a folyosóról nyílik egy kis mosdó és a toalett.

A két pilótára egyszerre csak a bevetés legfontosabb mozzanatainál van szükség: a fel- és leszállásnál, illetve akkor, amikor ellenséges terület közelébe érnek. Ilyenkor az egyikük a gépet vezeti, a másik pedig az elektronikai rendszereket kezeli, felderíti a lehetséges veszélyforrásokat, figyeli a légvédelmet és ha kell, aktiválja a zavaró berendezéseket, a célhoz érve pedig a bombázást végzi.

Az összkomfortos csapásmérőket szinte mindig komoly csapat kíséri. A már említett tankerek mellett vadászgépek szoktak csatlakozni hozzájuk, hogy ha kell, megvédjék őket. Ez történt az Irán elleni Éjféli Kalapács hadművelet idején is – írja az NDTVV World. A Missouri államban lévő, Whiteman légitámaszpontról tíz B-2 szállt fel, de csak heten indultak kelet felé. Három másik bombázó nyugatra tartott, az Indiai-óceánon lévő Diego Garcia bázis irányába. Az amerikaiak ezzel akarták megtéveszteni az ellenséget. A hétgépes csapásmérő kötelék minden B-2-je két-két, GBU-57 Massive Ordonance Penetration (nagy tömegű áthatoló ejtőlőszer) bunkerromboló bombát vitt magával.

Útközben a szomjas óriás denevéreket többször is feltöltötték a rájuk váró KC-135 vagy KC-46-os tankerek. Irán közelébe érve két csapat vadászgép szegődött melléjük. Az egyik azért, hogy védje a támadókat, ha esetleg ellenséges repülők bukkannának fel. A másik a csapásmérők előtt repülve mintegy kisöprögette az útvonalat: ellenséges lokátorok, légvédelmi rakétaindítók és vadászrepülők után kutattak. Ugyanakkor radarcsalikat is bőven szórtak, hogy ezzel tereljék el az irániak figyelmét a B-2-esekről.

Amikor a kötelék belépett a perzsa állam légterébe, akkor amerikai tengeralattjárókról több mint kéttucatnyi Tomahawk robotrepülőgépet indítottak, főleg azért, hogy lefogják a légvédelmet. Helyi idő szerint hajnali két óra tíz perckor támadott az első lopakodó bombázó. Valószínűleg azért dobott egymás után két bombát ugyanarra a pontra, hogy növeljék a behatolás mélységét. A GBU-57 ugyanis 18 méternyi betont, vagy nagyjából 60 méteres földréteget tud átütni, ellenben a Fordóban lévő urándúsító létesítményei 90 méterrel a felszín alatt voltak. A második bomba ezért az első által robbantott kráterbe zuhant, és azt mélyítette tovább. A fegyverben lévő kéttonnányi, nagy erejű robbanóanyag detonációja olyan lökéshullámot hozott létre, ami mindent elpusztíthatott a föld alatt. De voltak olyan célpontok is, amelyek teljes pusztulásához elég volt egy is a darabonként 14 tonnás, hat méter hosszú szörnyetegekből.

A mindössze 25 percig tartó támadás mind a három iráni atomlétesítményt végérvényesen tönkre tehette. Bár vannak olyan hírek, amelyek szerint a perzsák még a bombázás előtt elszállították a legértékesebb berendezéseiket, az ezek működtetéséhez szükséges infrastruktúra biztosan használhatatlanná vált. Ennek pótlása pedig nem lesz egyszerű feladat.

A hét B-2-est állítólag egyáltalán nem vette észre a légelhárítás, legalábbis ezt közölte Donald Trump amerikai elnök. A gépek zavartalanul teljesítették a küldetésüket, majd egy újabb, hosszú repülés és többszöri légi tankolást követően sértetlenül szálltak le a támaszpontjukon. Ez volt az első eset, hogy az Egyesült Államok éles helyzetben használta a rettenetes erejű bunkerromboló bombákat, és ez volt a B-2-esek második leghosszabb harci bevetése. A 37 óráig tartó küldetésnél csak az tartott tovább, amit a 2001. szeptember 11-i New-York-i terrortámadásra válaszul hajtottak végre. Akkor összesen 44 órát repült hat B-2-es a Whiteman légitámaszpontról Afganisztánig és vissza. Azt a bombázást is veszteség nélkül teljesítették.

Azonban a B-2-esek felett eljárt az idő, hiszen már több mint három évtizede szolgálnak. Nemcsak az áruk volt csillagászat, hanem az üzemeltetésük is rendkívül sokba kerül. Egy repült órához átlag 100 órányi karbantartás szükséges. Már meg is van az utód, az ugyancsak csupaszárny kialakítású, B-21 Raider. A B-2-nél valamivel kisebb bombázó rendszeresítése éppen most folyik. Ez a világ első, csapatszolgálatba állt, hatodik generációs harci gépe.