Az Azovi-tenger partján fekvő Mariupol sokáig főszereplője volt a híradásoknak, mivel az orosz inváziós erők a háború első pillanatától kezdve a város elfoglalására törekedtek. Stratégiai jelentőségét az adta, hogy nagyjából félúton fekszik az oroszok által elcsatolt kelet-ukrajnai területek és a Krím-félsziget között. Mariupol birtoklásával közvetlen szárazföldi kapcsolat létesült a Putyin elnök számára annyira fontos Krím és az orosz anyaország között. Ráadásul a városban található Európa egyik legnagyobb acélműve is, a kikötő pedig létfontosságú az ukrán gabonaexport számára.
Ezért a harcok kirobbanásakor az ukrán hadvezetés komoly erőket küldött Mariupol védelmére. Többek között ide irányították a 36. tengerészgyalogos dandárt is, amelynek része volt, a mintegy kétszázötven katonát számláló 501-es önálló zászlóalj.
A tengerészgyalogosok kezdetben sikeres csatákat vívtak a jelentős létszámbeli fölényben lévő orosz egységekkel, de a túlerő és az ellátás akadozás, majd teljes hiánya lassan felülkerekedett az ukránokon. Súlyos veszteségek után az egység, más alakulatok megmaradt katonáival együtt, visszahúzódott a tengerpart közelében lévő hatalmas acélműbe, amelynek zegzugos épületei, kiterjedt földalatti alagúthálózata és kiépített bunkerrendszere ideális volt a védelem számára. Bár a körülmények egyre nehezedtek, a katonák harci szelleme továbbra is kimagasló volt.
Egyikük így beszélt az 501-esek ügyét feltáró Médiakezdeményezés az Emberi Jogokért elnevezésű ukrán szervezet munkatársának: "Arra készültünk, hogy mindhalálig harcolunk majd. Tudtuk, mennyi az esélyünk arra, hogy innen élve kijussunk – nulla."
Ennek dacára a katonák közül a még járóképtelen sebesültek is a végsőkig való kitartásról beszéltek. Tisztában voltak azzal, hogy a Mariupolnál folyó harcok miatt az oroszok kénytelenek jelentős erőket elvonni a front más részeiről, például Harkiv vagy Zaporizzsja alól.
Megadásról tehát szó sem lehetett. Ám április 4-én hajnalban Konsztantyin Bezszmertnyij főhadnagy összegyűjtötte az 501-eseket egy pincében, és azt mondta nekik, hogy áthelyezik őket egy másik alakulat megerősítésére. Aztán megparancsolta, hogy indulás előtt hagyják hátra a fegyvereiket és a lőszert. A katonák ugyan furcsállták, de a parancs az parancs. A főhadnagy ezután utasította az egészségügyi katonaként szolgáló, magát csak Nataljának nevező altisztet is, hogy készüljön az áthelyezésre. Neki azt mondta: sikerült humanitárius folyosót nyitni, amin keresztül majd kimenekítik a sebesülteket. "Ne hozz magaddal semmit, minden rendben lesz" – mondta a főhadnagy a nő szerint.
Bezszmertnyij nevét valamennyi túlélő említi.
A főhadnagy korábban a zászlóalj raktárosa volt, ám amikor az acélműbe vonultak, a parancsnok, Mikola Birjukov alezredes megtette helyettesének. A katonák szerint Bezszmertnyijnek igen nagy befolyása volt a zászlóaljparancsnokra, aki amúgy nem volt különösen népszerű a tengerészgyalogosok körében.
Nem sokkal a háború kitörése előtt Birjukov alezredes ellen az 501-esek tisztjei és altisztjei panaszt tettek. Kérték a leváltását a parancsnok bizonyos – nyilvánosan nem részletezett – ügyei miatt. Az invázió azonban közbeszólt, és az ukrán haditengerészet vezetése meghagyta beosztásában Birjukov alezredest.
Az 501-es önálló zászlóalj katonái tehát április 4-én kora hajnalban, fegyvertelenül elhagyták állásaikat. Egy részük úgy tudta: erősítésként egy másik alakulathoz mennek, mások abban a hiszemben éltek, hogy egy humanitárius folyosón keresztül kivonják őket a harcokból. Több szemtanú is beszámolt arról, hogy útközben Bezszmertnyij főhadnagy végig rádiókapcsolatban állt egy ismeretlennel, akitől folyamatosan utasításokat kapott az útirányt illetően.
Rövid utazást követően a tengerészgyalogosok járművei megálltak és orosz katonákat láttak maguk körül. Ekkor jöttek csak rá, hogy
a parancsnokaik a tudtuk és belegyezésük nélkül a megadás mellett döntöttek.
Később az egyik hadifogolytáborban Birjukov alezredes maga köré gyűjtötte a katonáit, és azt próbálta magyarázni: "Meg kell érteniük, hogy tulajdonképpen megmentettem az életüket."
Az ukrán hadi törvénykezés azonban árulásnak tekinti és héttől tíz évig terjedő börtönnel sújtja, ha valaki megadja magát az ellenségnek. Persze csak abban az esetben, ha a katona amúgy fizikailag és szellemileg is alkalmas lenne a harcra, illetve ehhez van megfelelő fegyvere is. Az 501-esek – már aki még nem volt közöttük sebesült – képesek lettek volna folytatni a küzdelmet. Bár a lőszerük már erősen fogyott és az utolsó napokban élelmük sem volt szinte semmi.
A megadással az acélműben harcoló többi alakulatot is komoly veszélybe sodorták.
"Azzal, hogy egy szó nélkül elvonultak, öt-hat órára védtelenül hagyták a legszélső állásainkat. A védelmünkben hatalmas rés keletkezett, amelyen egy orosz rohamosztag akadálytalanul benyomulhatott volna, hogy aztán iszonyatos vérfürdőt rendezzen közöttünk" – ezt az Azovsztal egyik védője nyilatkozta, majd hozzátette: "Más állásokból kellett katonákat átcsoportosítani, pedig akkor már nagyon kevesen maradtunk. Az utolsó két hétben csak egy kis pohár ennivalót kaptam és talán egy-másfél órát aludhattam összesen."
Az 501-es zászlóalj elvonulása lényegében megpecsételte az acélmű védőinek sorsát: kilenc nappal később az oroszok felszámolták az utolsó ellenálló gócokat is. Az eset részleteit feltáró civil szervezet magyarázatot keres a zászlóalj vezetőinek furcsa viselkedésére. Több katona is azt mondta, hogy a parancsnok lelkileg összetört a harcokban elszenvedett veszteségek miatt. Bezszmertnyij pedig úgy tudni, komoly kapcsolatokkal rendelkezett az orosz oldalon, állítólag rokoni szálak fűzték a szakadár Donyecki Népköztársaság egyik vezetőjéhez.
Bár az 501-es önálló tengerészgyalogos zászlóalj katonái egy fogolycsere révén már szabadultak a hadifogságból, Bezszmertnyij főhadnagynak és Birjukov alezredesnek nyoma veszett. Hollétükről az ukrán hatóságok egyelőre semmit sem tudnak, pedig a kijevi nyomozók alig várják, hogy kihallgathassák őket. Szeretnék megtudni, milyen körülmények között és főleg miért hoztak olyan döntést, amely megpecsételte Mariupol védőinek sorsát. Elárult katonáik egy része azóta is vizsgálati fogságban ül, az 501-esek családjai pedig egyelőre semmilyen anyagi juttatást nem kapnak az ukrán államtól.
