Emlékezetes, hogy Ausztria 2019 óta a más tagállambeli ausztriai munkavállalók családi segélyét az érintett személy hazájában fizetett támogatás mértékére módosítja abban az esetben, ha az illető segélyre jogosult gyermekei nem tartózkodnak Ausztriában.

Az Európai Bíróság főtanácsnoka már fél éve olyan indítványt tett, hogy az osztrák jogszabályt minősítsék jogsértőnek, megállapítva, hogy ez a gyakorlat úgymond „a más tagállambeli munkavállalók állampolgárságán alapuló, nem igazolt, közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül”.

A januári indítvány lényegi következtetéseit hat hónappal később az Európai Bíróság végleges ítélete is átvette, azon érveléssel együtt, hogy az uniós joggal ellentétes a „munkavállalók számára nyújtott családi támogatásoknak és különböző adókedvezményeknek a gyermekeik lakóhelye szerinti államtól függően történő kiigazítása”.

Az osztrák ügyben született luxembourgi ítélet azért nagyon lényeges, mert

a 2019-es bécsi törvényre beadott európai bizottsági kereset egy próbaper is volt, aminek kimenetelétől sok minden függött.

Ha elutasították volna a brüsszeli panaszt, jó eséllyel hónapokon belül további (zömében nyugati és északi) tagállamok sora honosította volna meg az osztrák módszert, amivel viszont elsősorban kelet-európai (esetenként relatíve szegényebb dél-európai) családos munkavállalók százezreinek, ha ugyan nem millióinak jövedelmét csapolhatták volna meg.

Most azonban, hogy az Európai Bíróság határozottan állást foglalt a bécsi jogszabály ellen, ítéletével egyúttal az összes többi uniós tagországra vonatkozóan is kötelező irányt szabott, amit nemzeti alapról többé nem lehet felülírni, csak magának a közösségi joganyagnak a módosításával.

Egyszer már majdnem sor került rá

Tegyük hozzá: 2016-ban néhány hónapig úgy tűnt, hogy születhet ilyen is, jogalapot teremtve a más tagállambeli munkavállalók családi pótlékának eltérő nemzetállami értelmezésére. Hogy erre nem került sor, az egyedül a brexiten múlott.

Amikor ugyanis még csak a levegőben lógott a brit népszavazás az uniós tagság folytatásáról vagy megszüntetéséről, 2016 februárjában David Cameron akkori brit miniszterelnök kicsikart egy olyan megállapodástervezetet a másik huszonhét „tagtárstól”, ami elsősorban

a szociálpolitikai intézkedések vonatkozásában több területen is az addiginál szabadabb kezet adott volna Londonnak

a nemzeti normák megszabásában és alkalmazásában.

Cameron mindezt a „brit bennmaradás előfeltételének” minősítette, és utóbb e megállapodásra is hivatkozva igyekezett otthon a népszavazási kampányban az EU-tagság megőrzése mellett érvelni. Ma már tudjuk, hogy eredménytelenül.

Az EU–brit megállapodás szerint uniós munkavállalók a hazájukban hátra hagyott gyerekeik után nem lettek volna jogosultak a fogadó országban alkalmazott családi pótlék teljes összegére, hanem ennek mértékét a származási ország szerinti kifizetésekhez arányították volna. A brit érvelés ennek kapcsán az volt, hogy csupán Lengyelországból több százezren dolgoznak Nagy-Britanniában, akik élve az EU-jog nyújtotta lehetőséggel, a brit szociális támogatást is igénybe veszik, miközben közülük sokan eredeti hazájukban hátra hagyták családjukat

Brit részről ezt a helyzetet kitartóan sérelmezték, arra hivatkozva, hogy a családi támogatás a brit költségek szerinti megélhetéshez nyújt segítséget, ami azonban egy lényegesen alacsonyabb árfekvésű és csekélyebb összegű szociális hálót biztosító – elsősorban kelet-közép-európai – tagállamban aránytalan többletbevételnek számít.

A mindezt megszüntetni készülő EU–brit megállapodás önmagában is nagy port kavart – értelemszerűen mindenekelőtt a brit munkaerőpiacon sok százezer munkavállalóval jelenlévő kelet-európai „tagtársak” körében –, volt is róla hosszú huzakodás az említett 2016 februári EU-csúcson.

Ami azonban az utóbbiak oldalán végképp sokak szemében ellenszenvessé tette a briteknek kilátásba helyezett intézkedéslehetőséget, hogy az EU egységes piacának egységes szabálykönyve lehetetlenné tette volna, hogy mindez csak egyetlen uniós tagállamban legyen megengedett. Fel kellett kínálni a lehetőséget – és a megállapodás ezt meg is tette –, hogy

hasonló lépés további tagállamokban is megengedetté (jóllehet, nem kötelezővé) válhatott volna, mihelyt az EU–brit egyezség hatályba lép.

Ennek kapcsán tudni lehetett, hogy elsősorban osztrák és német részről – ahol ismert módon régtől fogva sok a kelet-közép-európai tagállamból érkező munkavállaló – már szintén elkezdtek arra készülni, hogy az EU–brit megállapodás hatályossá válása után maguk is alkalmazni fogják ezt a kitételt.

Ausztria nem adja fel

Azzal, hogy a brit többség a kilépésre szavazott és a megállapodás soha nem lett hatályos, az EU-jog szempontjából is érvénytelenné váltak az abban foglaltak. Az – akkor még – Angela Merkel vezette német kormány ennek megfelelően ejtette is a családi támogatásra vonatkozó részek németországi átültetését. Az osztrák kormány azonban nem volt ennyire beletörődő.

2017-ben az akkor Sebastain Kurz osztrák kancellár vezette bécsi kormány már jelezte, hogy dolgozik egy olyan törvénytervezeten, ami számos pontjában „átmentené” az eredeti EU–brit megállapodás egyes vonatkozásait. Hogy a dolog könnyebben eladható legyen – és főként ne lehessen belekötni, hogy itt a hatályát vesztett brit egyezményből másoltak ki valamit –, a 2019-től osztrák jogszabályként is megjelent intézkedés gondosan kerülte, hogy az „olcsó keletiekre” legyen kihegyezve a törvény, és

helyette látszólag nagyvonalúan a más tagállamból érkező munkavállalók javadalmazásának a „kiegészítéséről” volt benne szó.

A pontos osztrák megfogalmazás szerint az olyan külföldi munkavállalók számára juttatott "családi támogatás, eltartott gyermekek után járó adókedvezmény, családi bónusz plusz, egyedüli keresőknek járó adókedvezmény, gyermeket egyedül nevelőknek járó adókedvezmény és tartásdíj után járó adókedvezmény, akiknek a gyermekei állandó jelleggel egy másik tagállamban rendelkeznek lakóhellyel" úgymond „kiigazításra” került, mindenkor követve a származási országban érvényes támogatási szintet.

Ez alapján elviekben megtörténhetett, hogy ha egy jómódú svéd család Stockholmban hagyja a gyerekét, és úgy vállal Bécsben munkát, akkor a svédnél esetleg alacsonyabb osztrák családi pótlékot „feljavítják” a svédországi juttatás szintjére. Ez azonban csak az elv volt, mert a gyakorlatban az ausztriai munkavállalók elsöprő többségét kitevő kelet-európaiak esetében mindez igazából csökkentést eredményezett.

A tényleges bécsi szándék egyébként könnyen átlátható volt, például olyan osztrák kormányzati adatok közlésével, amelyek alig titkolt rosszallással közben arról tudósítottak, hogy Ausztriában évente mintegy negyedmilliárd eurót (több mint 77 milliárd forintot) fizetnek olyan gyerekek támogatásra, akik nem is tartózkodnak az országban.

A tisztázó luxembourgi per

Az Európai Bizottság szintén viszonylag hamar átlátott a szitán, de főként, nem hagyhatta, hogy egyazon munkaerőpiacon eltérő feltételekkel alkalmazzanak legális státuszú munkavállalókat. Más szóval, Brüsszel úgy ítélte meg, hogy az osztrák kiigazítási mechanizmus és a migráns munkavállalóknak a belföldi állampolgárokhoz viszonyított eltérő bánásmódja ellentétes az uniós joggal, és ezért kötelezettségszegési keresetet indított Ausztriával szemben az Európai Bíróság előtt.

Sokatmondó, és szintén az osztrák intézkedés első számú élére utalt, hogy az ezt követő luxembourgi perben a bizottságot a Cseh Köztársaság, Horvátország, Lengyelország, Románia, Szlovénia és Szlovákia is támogatta (amúgy hasonlóan foglalt állást az Európai Szabadkereskedelmi Megállapodás – az EU egységes piacon szintén szabad munkavállalói joggal bíró EFTA – Felügyeleti Hatósága is).

Említett januári indítványában a luxembourgi bíróság főtanácsnoka – a francia Richard de la Tour – már e folyamat részeként tette közzé állásfoglalását. Aminek központi gondolata az volt, hogy "Ausztriában a más tagállambeli állampolgár munkavállalóknak gyermekeik lakóhelyétől függetlenül ugyanolyan családi támogatásokban és adókedvezményekben kell részesülniük, mint amilyenek az osztrák munkavállalóknak járnak, mivel

az előbbiek ugyanolyan módon járulnak hozzá az osztrák szociális és adókedvezmény-rendszer finanszírozásához, mint az utóbbiak”.

A mostani bírósági ítélet mindezt még határozottabbá tette, midőn leszögezte: az uniós jog kifejezetten előírja, hogy az olyan családi ellátások, mint az osztrák családi támogatás és az eltartott gyermekek után járó adókedvezmény, nem csökkenthető vagy nem módosítható arra hivatkozással, hogy a jogosult családtagjai valamely más tagállamban rendelkeznek lakóhellyel.

Bíróság arra is emlékeztetett, hogy az uniós jog tiltja a migráns munkavállalók állampolgárságán alapuló bármely hátrányos megkülönböztetést a szociális biztonság területén. Márpedig a vitatott kiigazítási mechanizmus, amennyiben azt csak abban az esetben alkalmazzák, ha a gyermek lakóhelye Ausztria területén kívül esik.

Következésképpen e kiigazítási mechanizmus állampolgárságon alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül, amely semmiképpen nem igazolt. E tekintetben a bíróság hangsúlyozza, hogy a migráns munkavállalók ugyanúgy részt vesznek a szóban forgó családi támogatások és adókedvezmények alapjául szolgáló hozzájárulások meghatározásában és finanszírozásában, mint a hazai munkavállalók, mégpedig anélkül hogy figyelembe vennék e tekintetben a gyermekeik lakóhelyét – hangzott az ítélet kapcsán kiadott indoklás.

A luxembourgi ítélet nyomán a 2019-es osztrák jogszabályt nem csupán hatálytalanítani kell, de elviekben mindazok,

akik ennek hatálya során csökkentett járandóságot kaptak az osztrák államtól, visszamenőleges korrekciót is igényelhetnek majd.

Ami pedig uniós szinten a legfontosabb következmény: ha eddig akadtak is olyan további tagállamok, amelyek kormányai esetleg kacérkodtak az „osztrák példa” bevezetésével, mostantól kezdve ezt immár az EU-joganyag részévé vált európai bírósági ítélet is tiltja majd.