A hírre születő reakciók többsége részint elfogadhatatlan lassúságot rótt fel a strasbourgi bíróságnak (mintegy hat évet kellett várni az ítéletre), részint többen is a kényes ügy elől való kitérés bújtatott szándékát is vélelmezték a strasbourgi elutasítás mögött.

És bár önmagában a kitérés szándékát – ellenkező bizonyíték hiányában – sohasem lehet teljesen kizárni (bár nem feltétlen lenne jellemző a strasbourgi bíróság működésére), alaposabb nyomozással azért

kibuknak bizonyos eljárásbeli aknák is, amelyeknek különösen jogi ügyekben járatlanok számára könnyű áldozatul esni.

Úgy tűnik, jelen esetben is erről volt szó.

2013-ban a Szlovák Frekvenciatanács (RVR) 165 eurós pénzbírsággal sújtotta a párkányi városi televíziót működtető vállalkozást, mert egy tragikus autóbalesetről készült riportban szlovák feliratozás nélkül szólaltatott meg magyar szemtanúkat, miközben a szlovák nyelvtörvény értelmében a regionális televíziók szlovák műsorokat sugározhatnak, a magyar nyelv használata során pedig vagy feliratozni kell, vagy pedig meg kell ismételni szlovák nyelven azt, ami magyarul elhangzott.

A csatorna akkori tulajdonosa, Pereszlényi Gyula a szlovák legfelsőbb bírósághoz fordult panasszal, úgy vélve, hogy a büntetéssel sérült a sajtószabadság, mi több, a büntetéshez meghivatkozott jogszabály szerinte sérti a nemzeti kisebbségi és nyelvhasználati jogot. A bíróság elutasította keresetét, mire a sértett a szlovák alkotmánybíróságnál kért jogorvoslatot, ám itt is elutasították.

Ezt követően – a fentiek miatt 2015-ben – fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Strasbourgban összesen hat évet „ült” az akta, ami egyébként az európai szinten folyamatosan gyülekező ügyek tömege mellett nem példátlan, mígnem az illetékes testület állásfoglalása is megszületett. Ebben az aktát kézbe vevő kamara úgy döntött, hogy eljárásbeli hiba történt, mivel

Strasbourghoz az ügyben érintett helyi legfelsőbb bíróság döntését követő hat hónapon belül kell fordulni, most pedig túllépték ezt a határidőt.

A strasbourgi bíróságon alaphelyzetben hétfős bírói kamara dönt, amelynek ítélete ellen utóbb a Nagykamarához lehet fellebbezni. Fontos tudni, hogy a bírói testületben az Európa Tanács mind a 47 tagállama egy-egy bíróval jelen van – magyar részről Paczolay Péter –, azaz nem feltétlen pontos az a vélekedés, amely például a mostani elutasítás mögött alapból „nyugati hozzáállást” vélelmez, lévén a kamarák összetétele mindig vegyes nemzetiségű, és a testület egészében többségben vannak a „nem nyugatosok”.

Az elutasító ítéletet a sértett is, meg jogi képviselője, Fiala-Butora János is azzal kommentálta, hogy a strasbourgi bíróság „láthatóan nem akart állást foglalni a kérdésben”.

Többen utaltak arra a látszólagos ellentmondásra is, hogy Strasbourgban csak akkor fogadnak be keresetet, ha a vonatkozó üggyel előzőleg a honi igazságszolgáltatás valamennyi lehetséges fokozatát megjárta az ügy. Pereszlényi ezért is fordult előbb még a szlovák alkotmánybírósághoz is, mielőtt beadvánnyal élt volna az Emberi Jogok Európai Bíróságánál, közben „vesztette el” azt a hat hónapot, ami a legfelsőbb bíróság döntése után eltelt. Mindez sokak szemében szintén a bírósági vonakodás látszatát tűnt erősíteni.

Jogi szakvélemények azonban az ügy további lehetséges vetületére is rávilágítanak. Karsai Dániel jogi szakértő például saját portálján részletesen taglalja a lehetséges jogi buktatókat, amelyek közül

kiemelten hangsúlyozza a „hat hónapos szabály” strasbourgi szentségét,

amelyet megsértve eleve nem számíthatnak jogorvoslatra az ide fordulók.

Ahogy Karsai fogalmaz: „Strasbourghoz az utolsó érdemi hatékony hazai jogorvoslat kimerítésétől, vagy ha nincs ilyen, a jogsértés bekövetkeztétől számított hat hónapon belül fordulhatnak. Ha elmulasztjuk, a bíróság nem foglalkozik az ügyünkkel.”

A kérdés kulcsa mindezek fényében láthatóan abban van, hogy mi számíthat „utolsó hatékony hazai jogorvoslatnak”? Maga a szakértő is megjegyzi, hogy ennek kifejtése további hosszas levezetést igényelne, annyi azonban így is kiderül, hogy konkrétan az alkotmánybíróság esetében nagyon lényeges beazonosítani a pontos jogcímet, összevetve a hazai és a strasbourgi joggyakorlatot.

Alaphelyzetben, ha a jogsértés ténye közvetlenül valamely jogszabály következménye, az alkotmánybíróság megkeresése elviekben elvárt Strasbourgban, mielőtt oda fordulna valaki. Ez a válasz azonban – jegyzi meg Karsai – csupán 80 százalékban igaz. Mint fogalmaz, a hazai alkotmánybíróságok gyakorlata „sok esetben köszönőviszonyban sincsen a strasbourgi sztenderdekkel. Másképpen fogalmazva, az alkotmánybíróság sokszor nem nyújt olyan jogvédelmet, mint amit a strasbourgi bíróság elvár.” (Megeshet például, hogy előbbi nem foglalkozik az előzetes letartóztatások jogszerűségével, amit Strasbourgban viszont elvárásnak tekintenek.)

Éppen ezért Karsai szerint

„mindig meg kell vizsgálni, hogy az adott kérdésben mi az alkotmánybíróság tényleges gyakorlata. Ha ez nagyon eltér a bíróságétól, akkor egyből lehet Strasbourghoz fordulni.”

Azaz, könnyen lehet, hogy a konkrét szlovák nyelvtörvényügyben is strasbourgi megítélés szerint az alkotmánybírósági megkeresés nem értékelhető lépés volt, és közvetlenül a legfelsőbb bíróság döntésétől kellett volna számolni a hat hónapos határidőt.

Fiala-Butora János mindenesetre a mostani elbukott kereset után is többeknek is azt mondta, hogy okulnak a történtekből, és hamarosan újabb, hasonló ügyet visz majd a strasbourgi bíróság elé.