A 2014-es EP-választáson kipróbált csúcsjelölti rendszer konfliktust okozott az EP és a tagállami kormányok között a választás utáni tisztújítási folyamatban, és a hatalmi harcot az EP nyerte meg. Kikényszerítette a tagországok állam-, illetve kormányfőit összefogó Európai Tanácsnál, hogy számos tagállami kormány akaratának ellenére a legtöbb mandátumot szerző jobbközép, kereszténydemokrata irányzatú Európai Néppárt csúcsjelöltjét, Jean-Claude Junckert javasolja bizottsági elnöknek.

A Süddeutsche Zeitung szerint az Európai Tanács tagjai - legfőképpen Angela Merkel német kancellár és David Cameron brit miniszterelnök - még mindig nem emésztették meg a vereséget, és igyekeznek megakadályozni a rendszer intézményesülését.

Az Európai Tanács soros holland elnökségének egy belső jelentése szerint a 28 kormány közül 27 támogatja ezt a törekvést. A fővárosokban most jogi érveket gyűjtenek, hogy szembeszálljanak az EP-vel, amely azt tervezi, hogy törvénybe foglalja a csúcsjelölti rendszert.

A szisztéma ellenzői arra hivatkoznak, hogy az EU működését megújító Lisszaboni Szerződés nem kötelezi a tanácsot arra, hogy automatikusan az EP-választáson az első helyen végző pártcsalád csúcsjelöltjét javasolja bizottsági elnöknek. A szerződés csupán azt írja elő, hogy a tagállami vezetők az EP-választási eredmények figyelembe vételével tegyenek javaslatot a tisztség betöltésére - mutatnak rá a csúcsjelölti rendszer ellenzői, akik szerint az automatizmus kiüresítené a tanács jelölési jogát, viszont fenn kell tartani a testület számára a lehetőséget, hogy eltérjen az EP-választás eredményétől.

A csúcsjelölti rendszer támogatói szerint viszont a 2014-ben először alkalmazott újítás fontos lépés az uniós intézményrendszer demokratikus legitimációjának erősítésében, mert lehetőséget ad a választóknak arra, hogy közvetlenül befolyásolják az EU végrehajtó intézménye elnöki pozíciójának betöltését.

A 2007-ben aláírt Lisszaboni Szerződés alapján a bizottság elnökét a tagállami vezetők tanácsa az EP-választások eredményének figyelembe vételével minősített többséggel jelöli, az EP pedig egyszerű többséggel választja meg a jelöltet.

Ezzel megszűnt az a lehetőség, hogy a tagállamok vezetői akár teljesen figyelmen kívül hagyják az EP-beli erőviszonyok alakulását - vagyis az európai polgárok kinyilvánított véleményét -, és attól függetlenül, áttekinthetetlen háttéralkuk eredményeként jelöljék ki az új bizottsági elnököt.

Azonban a jelölés joga mégis az állam-, illetve kormányfők kezében maradt, és a szerződés nem rendelkezik arról, hogy pontosan mit jelent és milyen konkrét kötelezettséget ró a tanácsra az EP-választások eredményének figyelembe vétele.