A fővárosban, Kijevben az ukrán vezetők részvételével az 1932-33-as éhínségről emlékeztek meg, amely 7-10 millió emberéletet követelt.

A nyugat-ukrajnai Lemberg lakói az 1946-47-es éhínség áldozataira emlékeztek, akiknek számát a történészek 100 ezer és 1 millió közé teszik. A 602 áldozat maradványait - közöttük koponyákat golyónyomokkal - négy évvel ezelőtt találták meg. Haláluk okának megállapítása után helyezték őket végső nyugalomra szombaton a lembergi Licsakivi temetőben.

A szakadó esőben számos lembergi lakos rótta le tiszteletét a temető temploma előtt szabályos sorokban elhelyezett fakoporsók előtt. A koporsókat egy lelkész megáldotta, majd a szovjethatalom áldozatainak emlékműve alatti kriptában helyezték el őket.

A második világháború után a szovjet hatóságok elkobozták a gabonát Ukrajnában, "Európa éléskamrájában", hogy Kelet-Európa többi részét ellássák. Az éhező ukránok nyugat felé menekültek, ahol még nem kobozták el a termést. Akiket az NKVD titkosrendőrei elfogtak, a vasútállomáshoz vitték. Az egészséges embereket visszaküldték Közép-Ukrajnába, a betegeket és az időseket helyben agyonlőtték.

"Főleg gyermekek és nők voltak" - mondta Petro Franko, aki serdülőként a barátaival egyszer szemtanúja volt, amint az éhínség elől menekülőket a lembergi vasútállomáson körülvették és keletre deportálták.

Viktor Juscsenko ukrán elnök szerint az éhínség olyan tragédia, amely meghatározó az ukrán történelemben. Juscsenko és néhány történész szerint az éhínség szándékos népirtás volt a Sztálin vezette szovjet vezetés részéről, amellyel a szovjet uralommal szembeszegülő ukránok millióit akarták megsemmisíteni. Ezzel a történelemfelfogással Juscsenko magára haragította Moszkvát.

Egyes orosz történészek szerint bár az éhínségnek számos nemzetiség áldozatul esett, nem egy meghatározott népcsoport ellen irányult, sokkal inkább a rossz szovjet gazdálkodásnak és a gazdasági kísérletezésnek volt a következménye.