A cikk szerzője úgy véli: az Egyesült Államok külpolitikájában az utóbbi évszázadban egyszerre voltak felfedezhetők az idealizmus és a realizmus jegyei, a Fehér Ház mindig egyidejűleg támogatta a demokratikus változásokat és törekedett a status quo stabilitásának fenntartására. Ez a politika sokakat összezavart, ötven éve a magyarokat.

A szerző értékelése szerint Amerika szerepe nem volt valami fényes 1956-ban. Washington ugyanis azelőtt arra bátorította a szovjet csatlós államokat, hogy lázadjanak fel, viszont amikor ez bekövetkezett, nem volt felkészülve.

John Foster Dulles külügyminiszter - aki korábban maga is többször beszélt a rabságban szenvedő kelet-európai népek felszabadításáról - közölte, Amerika nem tekinti potenciális szövetségesének Magyarországot, vagyis nem avatkozik be.

Máshol is ugyanaz történne

A The Washington Post párhuzamot von az akkori és a mai amerikai közel-keleti politika között. Washington ötven éve is a demokrácia terjesztése mellett kötelezte el magát, erről szólt a felszabadítási doktrína, ugyanakkor a stabilitás megőrzésére törekedett. Ez véres felfordulást eredményezett.

A mai amerikai kormány is emberi jogokról és demokráciáról beszél a Közel-Keleten és a világon. De mi történne, ha egy demokráciapárti arab csoport például Rijádban utcai megmozdulást kezdeményezne? Washingtont ugyanúgy meglepné a dolog, ahogy ez történt a magyar forradalom esetében is.

Néhány hang üdvözölné az új demokratákat, a  Fehér Ház viszont - megriadva a közel-keleti háború lehetőségétől, aggódva az olajforrások miatt, és megrémülve a lázadóktól - a megdöntött királyi családot támogatná, és a status quo helyreállítását szorgalmazná. A demokrácia és a stabilitás egyidejű támogatása pedig feldühítené az arab világot.

A The Washington Post szerint sajnálni lehet azokat - legyenek akár a magyarok 1956-ban, vagy a síiták 1991-ben -, akik az amerikai demokráciaszólamokat túlságosan komolyan veszik.