A G2 mint intézményesített nagyhatalmi duopólium sosem volt reális, ám a mindenki más mozgásterét radikálisan beszűkítő anyagi és technológiai bipolaritás annál inkább. Trump újabb retorikai villáma így nem egy új világrendet indít el, csupán kimondta azt a strukturális tényt, amelytől Washington, Peking és a világ többi része is egyszerre tart és függ – értékelt a Makronóm Intézet.

Lassan két hónapja, hogy létrejött a „csúcsok csúcsa”, a Donald Trump és Hszi Csin-ping közötti személyes találkozó a dél-koreai Puszanban, az APEC-csúcstalálkozón. A hat év után először megvalósult négyszemközti eszmecsere egy ideiglenes fegyverszünettel és egy törékeny, feltételes kereskedelmi megállapodás alapjainak elfogadásával zárult, amely felett a világ és a piacok már napirendre is tértek. Ami azonban a mai napig tematizálja a szakmai diskurzust, az a találkozó előtt történt. Trump szokásos stílusában egyetlen mondatot osztott meg a közösségi médiában: „A G2 hamarosan összeül”.

Az elnök tehát – még a megbeszélések előtt – nyilvánosan G2-ként definiálta az USA–Kína-találkozót, jelezve, hogy a két nagyhatalom hamarosan a globális események kizárólagos irányítójává válik. A megfogalmazás a legtöbb elemző szerint túlmutat a Trumptól megszokott retorikai túlzáson, és tudatos politikai jelzéssé vált, amivel azt sugallta, hogy Washington kész egy Kínával gazdaságilag és politikailag is kooperáló kettős globális hatalmi rendszer működtetésére.

Ugyanakkor ennek nyoma sem volt a találkozón, ahol szóba sem került semmiféle új, formális vagy informális közös intézmény vagy megegyezés, ami alátámaszthatta volna, hogy Trump G2-vel kapcsolatos ötlete valós alapokon nyugodna. Mégis, az az egyetlen mondat mintha formát adott volna annak, amit Washington és Peking évek óta kerülget: a globális rend bipolarizációjának. Tény, hogy egy USA–Kína-páros nehezen képzelhető el „világkormányként”, mivel a kölcsönös bizalmatlanság és a rendszerszintű versengés kizárja a tartós együttműködést. Ám a globális erőviszonyok átrendeződése, a gazdasági tömbök szétesése és a technológiai függések új hálózata máris olyan világképet rajzol, amelyben mindenki más – Európa és a középhatalmak is – óhatatlanul e két óriáshoz képest határozza meg a saját mozgásterét.

Az elemzés emlékeztet: a G2 mint intézményes gondolat – ahol az USA és Kína kettesben rendezi át a globális piacokat és szabályokat – régóta a geopolitikai spekuláció tárgya. A koncepciót eredetileg C. Fred Bergsten közgazdász vetette fel 2005-ben Az Egyesült Államok és a világgazdaság című kötetében. Bergsten nem egy politikai blokkot vizionált, hanem egy, a meglévő intézményrendszert kiegészítő mechanizmust a hatékonyabb válságkezelésre.

Jelenleg az USA és Kína anyagi hatalmi értelemben olyan mértékben emelkedik ki a mezőnyből, hogy bár a gazdasági racionalitás az egybentartott világpiac felé mutat, a hatalmi gravitáció két központ köré rendezi a szereplőket. Ez az az aszimmetria, amely miatt a világ már jelenleg is bipoláris. A rendszer tehát azért paradox, mert bár a gazdasági érdekek a multipolaritást (vagy legalábbis a nyitott piacokat) igényelnék, az anyagi hatalomeloszlás drasztikus egyenlőtlensége folyamatosan a G2-logika felé tolja a rendszert.

A „pánik” tehát, amely kitört a G2 emlegetésekor, teljesen megalapozatlan. Strukturális értelemben már G2-korszakban élünk, ám ennek laza, érdekellentétekkel terhelt kerete kizárja, hogy a rendszer formálissá váljon. Mint tartós, intézményesített bipoláris rendszer – amelynek szándékával éppen Trumpot vádolják – egyszerűen nem illeszkedik a jelen geopolitikai valóságába, éppen a fent említett gazdasági interdependencia miatt, amely lehetetlenné teszi a hidegháborús típusú, tiszta leválást.

Az elképzelést, hogy Washington és Peking közösen, kvázi társ-vezérigazgatóként irányíthatná a világ ügyeit, Kína is következetesen visszautasítja, egyébként éppen a multipolarizáció eszméjére hivatkozva. A Makronóm Intézet elemzése szerint a duopólium nyílt vállalása szembemenne eddigi törekvéseivel, a szisztematikusan felépített „globális déli vezető” szereppel, hiszen azt üzenné a feltörekvő hatalmaknak (India, Brazília, Dél-Afrika), hogy a döntések továbbra is két állam zárt alkuitól függenek – ez pedig súlyos diplomáciai kárt okozna Kínának. Ezenfelül a G2-logika olyan globális konfliktuskezelési és stabilizációs terheket hárítana Pekingre, amelyeket esze ágában sincs vállalni. Kína nagyhatalom, de nem kíván az USA-hoz hasonló „univerzális” nagyhatalom lenni.

A világ többi részén érzékelhető feszültség oka tehát nem egy körvonalazódó pozitív G2-együttműködés, sokkal inkább a trumpi retorika, amely a nemzetközi rendszert a „mi és a kínaiak” bináris logikájára redukálja. Ez a fajta kommunikáció ugyanis azt az érzést erősíti a G7-ben, a G20-ban és gyakorlatilag az összes multilaterális intézményben, hogy a mozgásterük véglegesen és végzetesen beszűkülhet. Még akkor is, ha a valóságban semmilyen tartós stratégiai közeledés nem látszik Peking és Washington között.