Arra a kérdésre, hogy mi a jegybank szerepe a gazdaságban, Virág Barnabás szerint a jegybanktörvény egyértelműen választ ad: az elsődleges cél az árstabilitás elérése és fenntartása, ami mellett a pénzügyi stabilitás, valamint a kormány gazdaságpolitikájának támogatása a legfontosabb célkitűzések.

Szabó László történelmi távlatokból indított - olvasható az Alapblogon. Amikor a XX. század elején az USA-ban létrehozták az amerikai jegybankot (Fed), akkor az elsődleges cél a kereskedelmi bankok kisegítése volt az iparág jellegéből elkerülhetetlenül következő, átmeneti fizetésképtelenségek esetén. Mostanra ez a szerep jóval komplexebbé vált. A gazdaságpolitika sikeressége érdekében sok előnye van a monetáris politikát meghatározó jegybankok és a fiskális politikát alakító kormányzatok együttműködésének: ilyenkor a jobb és a bal kéz összehangoltan cselekszik. Ugyanakkor kényes kérdés, hogy milyen határok között támogassa a jegybank az adott kormány politikáját. Mit tegyen például, ha a kormány gazdaságpolitikája a pénzügyi stabilitást fenyegeti?

Virág Barnabás szerint meg kell találni azt az optimális összhangot a költségvetési és a monetáris politika között, ahol a végső cél a gazdaság fenntartható felzárkózásának elérése. Ebben a munkamegosztásban a jegybank az árstabilitás megteremtésével önmagában támogatja a hosszú távú megtakarítási és beruházási döntéseket, miközben a pénzügyi stabilitás biztosításával a pénzügyi rendszer túllendüléseit kívánja elkerülni. A 2008-09-es válságot követően jelentősen felértékelődött a monetáris politika növekedéstámogató szerepe is, amiben az elmúlt öt évben Magyarországon is nagy előrelépés volt megfigyelhető.

Szabó László szerint az összehangolt lépések fő célja a gazdaság ciklikusságának csökkentése: a túlhevülés esetén hűteni, dermedésnél fűteni a gazdaságot. Ezért is furcsa az, amit például az Egyesült Államokban látunk: miközben a kormány óriási adócsökkentéssel stimulál, a Fed folyamatosan szigorít – mintha egyszerre nyomnák a féket és a gázpedált.

Virág Barnabás elmondta, azáltal, hogy a régióban az MNB inflációs célja magasabb (3%, szemben például a csehek 2 százalékával) és az alkalmazott keretrendszer rugalmasabb, nagyobb a jegybank mozgástere is. Piaci várakozások ezért is mutatják, hogy a magyar jegybanknak várhatóan utolsóként lehet szüksége a kamatokhoz nyúlnia a régió országai közül.

Szabó László szerint a világ jegybankjainak többsége által folytatott „Inflációs célkövetésnek” nevezett monetáris politika vélhetően középtávon kimegy a divatból. Az elmúlt évtizedek globális inflációcsökkenése látszólag igazolta a rendszer létjogosultságát, de a folyamatosan változó világ jelenlegi állapotában úgy tűnik, hogy ma a jegybankok jóval kevésbé tudják determinálni az inflációt, mint korábban gondolták. Jó példa erre a legfontosabb gazdaságok jegybankjainak elmúlt években végrehajtott, példátlan méretű monetáris lazítása és a globális infláció alakulása közötti kapcsolat hiánya vagy lazasága. Úgy tűnik, az infláció a feltételezettnél jóval komplexebb folyamat.

Az euró bevezetésével kapcsolatban Virág Barnabás elmondta, hogy a korábbi kritériumrendszernél sokkal összetettebb mutatókon keresztül kell a helyzetünket megítélni. A korábban használt ún. maastrichti kritériumokban nincsenek benne a reálgazdasági fejlettséget és a hosszabb távú versenyképességet mérő mutatók. Ezen a téren jelentkező elmaradásainkat egy kötött árfolyamrendszerben sokkal nehezebb lenne orvosolni. Ezenkívül a bankrendszer szinkronizáltságában és versenyképességében is előre kell még lépnünk. Végül a megfelelő gazdaságpolitikai mozgásteret is szükséges megteremteni ahhoz, hogy egy válság esetén pótolni tudjuk az önálló monetáris politika hiányát. Ehhez lényegesen alacsonyabb államadósság-rátát és nulla közeli költségvetési hiányt érdemes célként megfogalmazni.

Szabó László szerint sem kell erőltetni az euró bevezetését. Ha öt gyerek ugyanazt az ételt kapja ugyanabban a mennyiségben a menzán, akkor az egyik éhezni, a másik elhízni fog. A közös európai deviza is hasonló problémákat vet fel. A nagyon különböző állapotban lévő gazdaságok (elég csak a német és az olasz konjunktúra eltéréseire gondolni) ugyanazt a kamatot kell alkalmazzák. Szerinte nagyon érdekes lesz, hogyan fog ez működni akkor, amikor a német munkaerőpiaci tartalékok teljesen elfogynak, jön a béremelkedés és az infláció, miközben a déli országok esetén még bőven van tartalék.

Ugyanakkor az egyéni devizaárfolyam kockázatot is jelenthet. Lehet a menzán kívül nagyon egészségesen étkezni, de ha az ember gyereke magától csak gumicukrot eszik, akkor még úgy is jobban jár a menzával, ha az nem ideális. Szóval az önálló út létjogosultsága leginkább attól függ, hogy mennyire sikeres. Ez meg csak a jövőben dől majd el.

A Növekedési Hitelprogrammal (NHP) kapcsolatban Szabó László elmondta, hogy szerinte az ilyen, rendkívüli helyzetekben alkalmazott programokkal a jegybank nagyon sokat tud segíteni a gazdaságnak. Egy lefagyott hitelezési piacba, ahol a bankok még a válság utáni sebeiket nyalogatták, az NHP lehelt életet. Miután a bankok újra hitelezni kezdtek, az MNB visszavonulhatott.

Virág Barnabás hangsúlyozta, hogy hosszú távon a hitelezésnek piaci alapon kell zajlania, ami a bankrendszer feladata. Ugyanakkor az NHP nagyon jól példázza az MNB 2013 utáni attitűdjét. A nagy jegybankok teljes gazdaságot átfogóan stimuláló mennyiségi lazítási programjainak eredményei legalábbis kétségesek. Ezzel szemben az MNB célzottan avatkozott be egy részpiacon, az NHP esetében a kis- és középvállalkozások hitelezésére fókuszálva. A program során mintegy 40 ezer vállalat jutott hitelhez az amúgy befagyott piacon, elősegítve a később bekövetkező hitelezési fordulatot. Ennek az innovatív és proaktív hozzáállásnak a gazdaságpszichológiai hatása is fontos: a gazdasági szereplők érzékelhetik, hogy ha baj van, a jegybankra biztosan számíthatnak.

Szabó László szerint ugyanakkor jelentős kockázat a jegybankok esetleges hiperaktivitása, azaz hogy az intézmények a sikeres beavatkozás után nem képesek visszahúzódni, holott már nem lenne rájuk szükség. Mindig képesek egy új, megoldandó problémát találni, amit meg „kell” oldani – pedig azt már akkor is a piacra kellene bízni, ha az a megoldás esetleg nem is lesz tökéletes.

Virág Barnabás ezzel vitatkozva kiemelte, hogy az MNB programjai jellemzően volumenükben is korlátozottak – szemben például a nagy jegybankoknak a bejelentés időpontjában a program teljes méretét nem definiáló vásárlásaival. Míg az EKB jelenleg azon dolgozik, hogy hogyan vonuljon vissza eszközvásárlási programjából, addig az MNB esetén célzott keretösszeg került meghirdetésre a legutóbb bevezetett kamatswapok esetében is. A lakosság esetén még csak most kezdődött a hitelezés fellendülése, márpedig így – egy hosszú futamidejű jelzáloghitel esetében például – a kamatok jövőbeni változása kockázatot jelent. A swapokra azért van szükség, hogy a jelenlegi alacsony kamatkörnyezetben támogassuk a hosszabb kamatfixálási periódussal rendelkező hitelek elterjedését.

Az az elképzelés Szabó László szerint is jó, hogy első lépésként az MNB csökkentette a kamatokat, második lépésként pedig ezeket próbálja hosszú távra fixálni. Csak kérdés, hogy nem futottunk-e ki az időből, hiszen a világ kezd átállni az emelkedő kamatpályára. Mindenesetre sok erőt és egészséget kíván a jegybanknak ahhoz, hogy – amikor a piacok „ellene mennek” – belássa, az eszközrendszere korlátozott. Ugyanis eddig támogató volt a piaci környezet, de ha ellenségessé válik, akkor arra is megfelelően kell reagálnia az MNB-nek.

A beszélgetés felvétele itt megtekinthető:

A sorozat első részében a magyar állam szerepéről folyt a vita, és az volt az egyik fő kérdés, hogy fojtogat vagy ösztönöz az állam.

A második adásban a hatékonyságról volt szó és a magyar gazdaság védettségéről.

A sorozat harmadik részében a munkaerőpiacról és a versenyképességről volt szó.

A sorozat negyedik részében arról volt szó, hogy fordulat történt az államadósságban, és hogy figyelmeztető jel a látványos adósságcsökkenés hiánya.

Itt feliratkozhat YouTube-csatornánkra, hogy ne maradjon le a legfrissebb videókról: