Sokunk számára a mediterrán hangulatot árasztó feketefenyők éppúgy a balatoni tájhoz tartoznak, mint az utakat kísérő platánok és jegenyék, vagy a domboldalakra kúszó szőlőültetvények. Mostanában a feketefenyő-ligetek rozsdaszínben "pompáznak" a Keszthelyi-öböl felett, ami annak jele lehet, hogy már nem sokáig látjuk őket - olvasható a wwf.hu cikkében.

Gyenesdiáson arról tájékoztatták a sajtót, hogy az elmúlt két év száraz időjárásának köszönhetően szinte összeroppant a Keszthelyi-hegység feketefenyő állománya. Az eseményt nem nehéz a klímaváltozás számlájára írni, jóllehet a kép ennél összetettebb. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a tanulságokat úgy összegezzük: a tájidegen fafajokat előbb-utóbb eléri a végzet, így vagy úgy.

A feketefenyő a Földközi-tenger közelében őshonos, így Magyarországon is a száraz, meleg éghajlatú területeken próbálkoztak a telepítésével, részben fája miatt, részben hogy a mostoha termőhelyeken is legyen erdő, ami megköti a talajt, mérsékeli a szeleket. A Balaton mellékén a feketefenyőt többek között a Festetics család kezdte telepíteni a Keszthelyi hegység évszázados legeltetés hatására kopárrá vált hegyoldalaira. A fafajt egészen a múlt század 70-es évekig ültették, ligetei télen is sötéten zöldellnek a Balatont övező hegyeken. Sajnos a feketefenyő alatt - ahogyan sok más idegenhonos fafaj esetében is - természetes élővilág kevéssé tudott fennmaradni, ezek a kultúrerdők szinte "üresek". Idősebb, zárt állományai ráadásul tűzveszélyesek is.

A feketefenyő egyedei évek óta pusztulnak a Budai-hegyekben is; sok állományuk pedig a tűz martalékává vált. Az erdőgazdálkodók lassan igyekeznek lecserélni a hazánkban őshonos tölgyekre, kőrisekre, amelyek, ha hagyják, maguktól is visszafoglalják a számukra alkalmas termőhelyeket. Ha a váltás fokozatos, a kiránduló szinte észre sem veszi. (A feketefenyő szerepéről, lecserélésének fontosságáról szól a WWF Magyarország egyik tanösvénye is, amelyet mintegy tíz éve a Pilisi Parkerdő Zrt.-vel együtt hozott létre a budai Látó-hegy lábánál.)

A Balatonnál fokozatosságról azonban szó sincs. A száraz évek nyomán fellépő gombakárosítás, a "tűvörösödés" miatt közel négyezer hektáron kell az egyszerre elpusztuló fenyőket kitermelni, két év alatt elvégezve a munkát, amit ugyan már beterveztek, de sokkal hosszabb távra.

A munkák várható nagyságrendje arra ösztönzi a helyi állami erdőgazdaságot, a Bakonyerdő Zrt.-t és a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot, hogy együttműködve, közös koncepció mentén dolgozzanak, és a tennivalókról közösen tájékoztassák az érdeklődőket.

Puskás Zoltán, a nemzeti park igazgatója azt közölte: nem lesz több kopárfásítás. A fő cél az, hogy a természetes folyamatokat segítve őshonos erdők jöjjenek létre. Ahol ennek gátat szab a sziklás terepen kialakult alig pár centis talaj, ott pedig gyepek lesznek a jövőben, ahogy régen is. A nagy fajgazdagságú dolomit sziklagyepek "kapják vissza" köves otthonukat, miután lekerül róluk az idejét megszolgált fekete fenyő. A fafaj-csere és a természetes élőhelyek rehabilitációja Natura 2000 területeken alapvető cél.

A rozsdálló koronájú fenyőket elnézve felmerülhet a kérdés, hogy érdemes volt-e évtizedeken át telepíteni őket olyan termőhelyekre, ahol a hazájuktól eltérő körülmények között végül pusztulásra ítéltetnek. Bizonyos szempontból talán mégsem volt hiábavaló, hiszen alig több mint százötven éves ittlétük alatt a fenyőerdők sok helyen segítettek létrehozni a termőtalajt, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy most az őshonos fajok lassan vissza tudjanak települni.

Részben a fenyőknek köszönhető tehát, hogy a Balaton környékének hegyei egyszer újra zöldek lesznek, és az erdei élővilág is gazdagabbá válik. Néhány példányuk pedig biztosan sokáig túlél még a Balaton partján, feketés lombjával emlékeztetve a táj történetére.