"Kétévi ismeretség után házasodtunk össze Klárával 1996-ban. Õ 24 éves volt, én 35.

Két olyan ember találkozott, akiket erős személyiségnek tartott a környezete. Ha úgy tetszik dominánsnak. Mi tagadás, emberünkre akadtunk egymásban. Szebben persze úgy mondhatnánk partnerünkre. Végső soron mind a ketten ugyanazt kerestük: olyan társat, aki nem egyszerűen a fellobbanó szerelem forrása, hanem több annál. Aki barát is, aki a titkaink tudója, akitől nem elrejteni kívánunk valamit, hanem megmutatni, hogy ne barátokhoz kelljen elmenni, ha baj van, hanem ő legyen az, akit az ember felhív egy nehéz tárgyalás után vagy előtt.

Sok vitával kezdődött a kapcsolatunk, szókimondós vitákkal. Melyikünknek mi a szerepe ebben a kapcsolatban. Apró dolgoktól nagy dolgokig, ki mosogat, ki megy a gyerekekért. Hiszen Péter és Bálint - Edinával kötött házasságomból - mindjárt a legelejétől kétlaki életet éltek. Hogyan zajlanak a hétköznapok, és hogyan az ünnepek. Két nagyon eltérő világ találkozott itt egymással.

Az én Édesanyám munkás asszony 6 általános iskolai végzettséggel. Apám önmagát sokra tartó, de mégiscsak önpusztító ember egy Felvidékről származó, aztán Somogyba telepedő konzervatív hivatalnoki, keresztény család sarja.

Klára ízig-vérig polgár lány volt, belvárosi, polgári háttérrel. Mindehhez a bolgár édesapával hozott sajátos ízű kultúrával, szokásokkal, nyelvvel, görög-katolikus háttérrel. De ha megkérdeznék, hogy mi is a legizgalmasabb a házasságunkban, akkor azt mondanám, hogy az a képesség és az a vágy, hogy beszéljünk egymással. Beszélni és beszélgetni. Tegyük hozzá, engem azt hiszem Klára tanított meg beszélgetni. Korábban 14-15 évesen, amikor először kerültem Pestre, proli család gyermekeként, szájtátva bámultam, hogy ismerősök, barátok családjaiban szülők és gyerekek, este és hétvégén beszélgetnek a világ dolgairól. Nálunk ilyen nem történt otthon. Ha beszélgettünk, akkor legfeljebb praktikus ügyeket vitattunk meg, mi legyen a vacsora, mi történt az iskolában, kinek kivel milyen konfliktusa van. Először középiskolásként láttam azt, igen itt Pesten, hogy létezik egy másfajta családi diskurzus is, amelynek nem mi vagyunk a középpontjában, hétköznapi történeteink, hanem a világ. Felvillanyozó és mámorító élmény volt. Ezt teremtette meg Klára, ebben volt leginkább társ, és ebben alakította át leginkább hétköznapi életemet, mert persze én, aki nagy vággyal fordultam a közügyek irányába, mondhatom, hogy gyerekkoromtól, ez mindig elvált a magánéletemtől. Azaz otthon a magánügyekről beszélgettünk, és valahol máshol barátokkal vagy éppen a KISZ-ben, vagy nem tudom hol a közügyekről. Így elvált a magánéletemnek két fontos tere, és ez az, amit újra lehetett egyesíteni Klárával való több mint házasságunkban. És hát van még valami.

Elválni nehéz, fájdalmas dolog, még akkor is így van, ha azt gondolom, hogy vannak menthetetlen házasságok, amelyek ha fennmaradnak csak megnyomorítanak szülőt, gyereket, kapcsolatot egyaránt. Ezzel együtt válni nehéz és tragikus. És a neheze csak a válás után jön. Az viszont, hogy Edinával kiegyensúlyozott baráti kapcsolatunk maradt fent, hogy a gyerekek szabadon és természetesen mozognak a két lakás között, hogy együtt beszéljük meg a gyerekek összes gondját-baját, hogy teljesen természetes, hogy ha kell, akkor Edina lakásában, ha kell, akkor a mi lakásunkban találkozunk, hogy Klára és Edina együtt beszéli meg a gyerekek ügyét épp úgy, mint én Edinával. Ehhez kellettek ezek a nagyszerű teremtések. Klára és édesanyja Piroska, és kellett hozzá Edina. Mert mi tagadás, talán neki volt a legnehezebb valamennyiünk közül.

Szóval ma vagyunk tíz éves házasok. Elmegyünk három napra csak kettesben. A tíz évet ünnepelni, meg a jövőről beszélgetni. Így, aztán ha véletlenül nem írnék egy sort sem a következő három napban, hát bocsássanak meg érte. De hát semmi sem kizárt." - írja Gyurcsány Ferenc blogjában.