Már 1848-ban is volt kollektív szerződésnek tekinthető megállapodás a nyomdatulajdonosok és a nyomdaipari dolgozók között, azóta eltelt egy kis idő. Adott hát a kérdés: miért megy ma ilyen megállapodás annyira nehezen?

Zlati Róbert, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke szerint azóta azért sokat változott a világ, és vannak azért Magyarországon kollektív szerződések, az egyik legnagyobb baj viszont ezekkel az, hogy csak vállalati szintű kollektív szerződések léteznek, és

a munkavállalóknak csak a 20 százalékát fedik le, miközben az uniós irányelv 80 százalékos lefedettséget vár el.

Nem is volna példa nélküli, van olyan uniós tagállam, amely eléri ezt a bűvös 80-as számot, ennek azonban alapfeltétele, hogy ne cégszintű, hanem ágazati szintű kollektív szerződések szülessenek; ennek is köszönhető, hogy – mint arra Zlati Róbert rámutatott – Olaszországban 100 százalékos lefedettség van, de ott egy még különlegesebb rendszer működik, nagyon távoli Magyarországétól, ahol sok apró vállalkozás próbál egy jó számértéket elérni, ágazati kollektív szerződések híján.

Pedig elméletileg a munkaadónak és a munkavállalónak is biztonságot jelenthetne az általános szerződés, sok egyezkedés megelőzhető, mégsem látják be ezt a döntéshozók; Zlati Róbert szerint ha a munkáltatók is úgy látnák idehaza, hogy ez nekik is jó lenne, akkor jobb helyzetben lennénk, ráadásul nem is arról van szó, hogy nehezen kúszik az érték felfelé, hanem épp lefelé tendál, korábban sokkal több kollektív szerződés volt, nagyobb vállalatok adtak munkát az embereknek.

Sajnálatosnak tartja, hogy a kollektív szerződés lehetőségét nem ismerik fel a munkavállalók sem, a szakszervezeti tagság is csökkenőben van az országban, a munkáltatói oldalon pedig „nincs meg a megfelelő érdekeltség”, aminek a legfőbb oka a magyar Munka törvénykönyve lehet, amely „megfelelő rugalmasságot biztosít ahhoz, hogy a munkáltatónak ne legyen szüksége kollektív szerződésre, elegendő Magyarországon a Munka törvénykönyvét betartani”.

Zlati Róbert hozzátette, örülne, ha tényleg mindenki legalább ezt betartaná. Példaként említette, hogy a munkaidőkeret négy hónap lehet ma Magyarországon a Munka törvénykönyve szerint, de olyan munkahelyeken, ahol megszakítás nélküli vagy folyamatos munkarend van több műszakban, ott akár 6 hónap is lehet.

„Ha a Munka törvénykönyve azt mondaná, hogy egy hónap a munkaidőkeret legfeljebb, de ágazati kollektív szerződésben lehetne mondjuk ettől már eltérni, akár négy, akár hat, vagy akár több hónapig is, akkor biztos, hogy a munkáltatói oldal érdekeltebbé válna abban, hogy legyen ágazati kollektív szerződés” – magyarázta.

A szakszervezetek szerint ahhoz, hogy a kormány emelje a kollektív szerződés ernyője alá tartozó munkavállalók arányát,

1. a munkáltatói oldalt érdekeltté kéne tenni, és ezt az érdekeltséget ágazati szintre kéne terelni, amint ezt az unió is tanácsolja
2. szociális kötöttséghez kellene kötni a közbeszerzéseken történő részvételt, vagyis kollektív szerződés szerint foglalkoztató vállalatok indulhatnának, illetve tisztességes szociális párbeszéd van a munkavállalókkal, azok képviselőivel.

Nyomatékosította viszont Zlati Róbert azt is, hogy a szakszervezeti szervezettség nem túl jó Magyarországon, a javuláshoz a szakszervezetek kapacitásbővítésére lenne szükség. Ezen kívül a munkaidő-kedvezmény mértékét vissza kellene emelni a 2012-es szintre, nem is említve az évente egy nap képzési munkaidő-kedvezményt, „hiszen volt a szakszervezetek számára minden tíz tag munkavállaló után évente egy nap képzési munkaidő-kedvezmény"

Amit szerinte a kormány még megtehetne, hogy

ne bocsássanak el olyan tisztségviselőket, akik épp szakszervezetet szerveznek, most is van egy ilyen perről tudomása

Zlati Róbertnek; a tisztségviselők védelmének erősítése márpedig fontos kritérium lenne, hogy legyenek kollektív szerződések, legyenek szakszervezetek, legyenek tagok a munkavállalók, hiszen a fenyegetettség eltántorítja a tagokat, leendő tagokat, tisztségviselőket, és mindazokat, akik azok akarnak lenni.