A luxembourgi testület emlékeztetett: az európai elfogatóparancs az uniós jog által előírt egyszerűsített bírósági eljárás, amely a tagállamok közötti kölcsönös bizalmon és elismerésen alapul. Ennek megfelelően a végrehajtás megtagadása csak kivételesen lehetséges és szigorú feltételekhez kötött.
Az ügy előzménye, hogy a bukaresti fellebbviteli bíróság 2017-ben szabadságvesztésre ítélt egy román állampolgárt, majd a jogerős ítéletet követően 2020-ban európai elfogatóparancsot adott ki ellene. A férfit Olaszországban tartóztatták le, az olasz hatóságok azonban nem adták át Romániának, hanem elismerték a román ítéletet, és saját területükön kezdték meg a büntetés végrehajtását, mivel úgy vélik, hogy
ez növelné az érintett személy társadalomba való visszailleszkedésének esélyét, aki jogszerűen tartózkodott Olaszországban.
A román igazságügyi hatóságok tiltakoztak, szerintük ugyanis a kibocsátott elfogatóparancs továbbra is hatályban marad, és a büntetést Romániában kell végrehajtani. A bukaresti bíróság ezért az uniós testülethez fordult.
Ítéletében az uniós bíróság kimondta: ha egy tagállam az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadásával saját területén akarja végrehajtani a kiszabott szabadságvesztést, köteles beszerezni a kibocsátó állam hozzájárulását. E hozzájárulás hiányában a végrehajtás átvételének feltételei nem teljesülnek, és az érintett személyt át kell adni.
A bíróság hangsúlyozta: a társadalomba való visszailleszkedés esélyeinek növelése önmagában nem indokolhatja a kötelező szabályok figyelmen kívül hagyását. Ha a végrehajtás megtagadása az uniós előírások megsértésével történik, az elfogatóparancs érvényben marad, és a kibocsátó állam továbbra is jogosult a büntetés saját területén történő végrehajtására.
