Molnár Imre határőr alhadnagy (1934–1957) – Nyugati határ, „kémkedés”, 1957. október 3.
Portré
„Sajnos olyan helyzetben vagyok, hogy a magam igazát nem tudom bizonyítani” – mondta a bíróságon Molnár Imre volt határőr alhadnagy, aki 1956 nyarán Ausztriába szökött, de a forradalom idején visszatért. Igaza lett: fegyveresen elkövetett külföldre szökés és hűtlenség mellett szervezkedésben való tevékeny részvétellel is megvádolták, halálra ítélték és kivégezték.
Molnár Imre 1934-ben született Tiszagyulaházán. Apja hat hold földön gazdálkodott. Reálgimnáziumot végzett, de helyhiány miatt egyetemre nem vették fel, így kultúrházvezető lett Szikszón. Szabadidejében verseket írt.
1954. augusztusban sorkatonai szolgálatra hívták be a határőrséghez. Rövidesen tiszthelyettesi, majd hat hónapos felderítőtiszti tanfolyamot végzett, és alhadnagyi rendfokozatban a győri határőrkerülethez helyezték. 1956. július 22-én Ausztriába szökött (fegyverét is magával vitte), későbbi bírósági vallomása szerint azért, mert nem vették fel a pártba, és parancsnoka több ízben is az önérzetébe gázolt. Bécsben kihallgatták, ahol olyan „titkokat” adott ki, mint hogy a felderítőosztály feladata a lakosság bevonásával biztosítani a határt, és beszélt az akkor már bontás alatt álló műszaki határzárról is. Ezeket elmondta a Szabad Európa Rádiónak is, ahonnan kisebb összegekkel támogatták. Bírósági vallomása szerint a rádióval Szabó Miklós volt kisgazda politikus révén került kapcsolatba, és később ő vonta be az ’56-hoz kapcsolódó cselekményekbe is. Mivel Szabót a magyar hírszerzés építette be az ausztriai emigrációba, valószínű, hogy a Molnár elleni büntetőeljárás jelentős részben az állambiztonság provokációján alapult.
Molnár Ausztriában építkezéseken, majd egy csokoládégyárban dolgozott, s rendszeresen járt a bécsi Magyar Klubba. 1956. október 27-én Szabó Miklós hívására részt vett egy bécsi szimpátiatüntetésen, ahol elszavalta a Nemzeti dalt, és beszédet is mondott. Másnap sikertelenül kérte a hegyeshalmi határátkelő parancsnokát, hogy engedjen át egy, a forradalomhoz csatlakozni kívánó csoportot Magyarországra. November 3-án egy ismerősével együtt átszökött a határon, hogy annak fiát Kőszegről magukkal vigyék, de kifelé menet elfogták őket. Ügyében már 1956. november 10-én megindult a nyomozás, ugyanis a fegyveres erők közül a határőrséget sikerült leghamarabb a régi-új hatalom szolgálatába állítani.
Molnár Imrét 1957. július 26-án a Budapesti Katonai Bíróság Gáspár Gyula őrnagy vezette tanácsa halálra ítélte, amit Legfelsőbb Bíróság Sömjén György őrnagy vezette tanácsa 1957. augusztus 30-án jóváhagyott. Miután kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács is elutasította. 1957. október 3-án a Budapesti Országos Börtön udvarán kivégezték.
Források és irodalom
- Molnár Imre pere. HM HIM Hadtörténelmi Levéltár XI. 22. 053/1957
- 1956 Kézikönyve III. Megtorlás és emlékezés. A kézikönyv főszerkesztője Hegedűs B. András, a kötetet szerkesztette Kende Péter. 1956-os Intézet. Budapest, 1996.
- Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő. Budapest a forradalom napjaiban. Szentpétery Tibor fotóival. Rubicon-Ház, Budapest, 2006.
Idézet
Részlet az elsőfokú tárgyaláson tett vallomásából (tárgyalási jegyzőkönyv, 3–4. oldal): „A november 27-i önvallomásomban foglaltak nem igazak. A kihallgatás során megvertek, de nem ez volt a kényszerítő eszköz a vallomások megtételéhez. Elfogásom után Szombathelyre vittek. A laktanyában szovjetek is voltak, ezek bejártak hozzám és mondogatták, hogy el lehetek készülve, hogy fel fognak akasztani […] Ezért arra gondoltam, hogy ha kitalálok dolgokat, esetleg értékes emberré válok előttük, és megmenekülök a kivégzéstől.”
A kivégzése napján megjelenő Népszabadság híreiből – 1957. október 3., csütörtök
A kommunisták vértezete
(..) Ha nem ezt tesszük, becsapjuk saját magunkat, a népet és tönkretesszük a pártot. A sok kedvező, bíztató jelenség mellett észre kell vennünk azt is, ami nem kellemes, számolnunk kell vele — akár tetszik nekünk, akár nem. (..)
(..) Mi népi, nemzeti összefogást akarunk a szocializmus zászlaja alatt. A tömegek gondolkodásában azonban még vannak olyan nézetek, amelyek a szocializmus ellen vannak. Csak elvi alapon, a türelmes meggyőzés fegyverével élve, a tömegeket csak közvetlen tapasztalataikon nevelve változtathatjuk meg ezeket a nézeteket. (..)
(..)Az ellene való harchoz morális bátorság kell, mert a dogmatizmus, szektarianizmus elleni küzdelem egy kissé az önmagunk saját hibáink elleni harc is. De ha az emberek megértik, hogy enélkül nem lehet hatásosan fellépni a jobboldali, burzsoá nézetek, az ellenség ideológiai tézisei ellen, amelyek továbbra is a fő veszélyt jelentik, akkor eredményesebben harcolnak ellene. (..)
Fogadkozásaink ellenére!
(..) Az 1950-es években saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy ez hová. vezet. Amikor sűrűn kértek önéletrajzokat az emberektől, töltettek ki velük különböző kérdőíveket. Amikor elég volt egy-egy külföldi rokon, egy- egy, esetleg évtizedekkel ezelőtt elkövetett kisebb hiba „felfedése", hogy tönkretegyenek valakit. Amikor súlyos fegyelmiket osztottak ki -egy-egy íróasztalban felejtett jelentéktelen feljegyzésért, idejétmúlt, beporosodott aktáért. (..)
