INFORÁDIÓ
2021. augusztus 2. hétfő
Lehel

Várszegi Asztrik: "Amit nem akarsz magadnak, te se tedd meg másnak!"

Infostart

Nagy Imréék kivégzésekor vidéken is lehetett érezni, hogy az `56-os forradalom milyen következményekkel jár - mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, aki 10 éves gyermekként élte meg a forradalom napjait. Meggyőződése szerint még a negatív indulatokat is okosan kell irányítani, hogy a rossz időszakban is előbbre jusson a társadalom, és a gazdasági válság idején az egyháznak is többet kell törődni a szegényekkel, mert van, akiket a baj elfordít Istentől.

Tízéves volt 1956-ban. A később "ellenforradalomnak", "felkelésnek", illetve "sajnálatos eseményeknek", és várhatóan most már véglegesen forradalomnak nevezett eseménysorról idők múltán változott az önben kialakult kép, vagy mindig azonos volt?

Tízévesen a családi környezet határozza meg az ember gondolkodását. Ha képet akarnék rajzolni az '50-es évekről, akkor gomolygó, sötét, őszi és esős vagy viharos felhőket rajzolnék. Ebben a hangulatban teltek az éveim az iskolában egészen 1956-ig. 1956. október 6-án közvetítették Rajk László temetését, azt már a rádión csüngve hallgattam. A tízéves gyerekben alighanem tudatosult, hogy valami történik, valami várható. Az iskolában is érzékeltük az átalakulásokat. Megszűnt az orosztanítás, áttértünk a német nyelvre, kijárási tilalmak voltak. Ezek a kísérőjelenségek mind arra utaltak, hogy valami készül. És amikor a forradalom híre eljutott Sopronba, láttam, hogy az emberek hihetetlenül boldogok, és én is boldog voltam. Ennek a szabadságnak és ennek a fölszabadult örömnek az íze és emléke mindig bennem van, hiszen a gyermek a jóra szívesen visszaemlékezik. Úgy hiszem, akik ma beszennyezik ezt az ünnepet, nem ismerik ezt az érzést, mert ha ismernék, nem így viselkednének.

Családunkat közvetlenül érintette a forradalom, hiszen legkisebb nagybátyám akkor átmenetileg a soproni Erdészeti Egyetem hallgatója volt, később pedig disszidálnia kellett, mert a megtorlás őt is elérte volna. November 4-én a nagyszüleim is elhagyták az országot, mert úgy tudták, hogy a szüleimmel mi is kimentünk Ausztriába. Vagyis mi ott vidéken is megéltük a forradalmat.

Én akkor nem tudtam, hogy Nagy Imre kommunista volt, csak azt éreztem, hogy ez az ember a magyar nemzet mellé állt és kollektív, őszinte vágyakat próbált megvalósítani. Sírtam, amikor bejelentették a kivégzésüket. Mondhatom azt is, hogy Nagy Imrééket sirattam, de inkább az az igazság, hogy a saját sorsunkon keseregtem, mert nem tudtuk, hogy mi következik.

Nem tudták, de azért érezték, hogy mi következik? Lehetett érezni?


Lehetett érezni, mert ugye egy kisváros levegőjét is szennyezi a szóbeszéd, hogy a szomszédból elvitték a temető mellet lakó X bácsit, mert megmutatta a Nyugat felé vezető utat, hogy a másikat megverték, vagy hogy emberek tűntek el.

Õrületes nap volt, amikor Sopron útra kelt és megindult Ausztria felé. A Mária-szobor előtt, a belvárosban álltak a teherautók, buszok, amelyek szállították az embereket Ausztriába. Óriási káosz volt, és a mai napig keserű élmény bennem a szorongás, amit 1956. november 4-én és 5-én éreztem. Együtt laktunk a nagyszülőkkel, nagymama és nagypapa nagyon fontos volt az életemben, és amikor visszamentünk a lakásunkba, őket már nem találtuk. És hogy a családi kötelékek milyen erősek: a nagyszülők egy hónap múlva ugyanolyan kalandos úton, ahogy disszidáltak Ausztriába, átjöttek a határon és hazajöttek.

Föl sem vetődött, hogy ön a családjával elmegy?

De, állandó téma volt. A család félt attól, hogy megismétlődik '56 novemberében az, ami 1945 tavaszán, a szovjet csapatok bejövetelekor történt. Raboltak, nőket erőszakoltak, tudjuk mi történt. Ezért elhagytuk a Győri út melletti lakásunkat, és elmentünk egy baráti családhoz a Lővérekbe, mert azt gondoltuk, hogy ott jobban átvészeljük az orosz megszállást. Két nap után kerültem vissza a városba, és szívet szorító volt azt látni, hogy az oroszok tüzek mellett melegedtek az Ikva-parton, ágyúcsövek meredtek a város középületeire. Egyértelmű volt, hogy hó, halál, megszállás, és ki tudja még mi vár még ránk. Édesapámék végül mégis úgy döntöttek: maradunk.A maradáshoz kellett valamiféle jövőbe vetett bizalom. Miben lehetett akkor bízni?

Ezt nagyon nehéz megmondani, ilyen körülmények között a bizalom is, a maradás is nagyon sok irracionális, értelemmel nem feltétlenül megmagyarázható indokkal rendelkezik. Szüleim nemzedékét, a Trianon utáni nemzedéket hazaszeretetre és hűségre nevelték. Ez munkálkodott bennük, amikor a maradás mellett döntöttek. '45 után is nagyon nehéz volt, alighanem úgy gondolták, annál rosszabb csak nem lesz. Persze ezt így nem beszéltük meg. Aztán a '60-as évekre kicsit enyhült a helyzet. Ennek ellenére édesanyám, aki 66 évesen, viszonylag fiatalon halt meg, könyvtárosként mindig attól rettegett, hogy kiteszik az állásából.

Mit árthatott egy könyvtáros a nagy szovjet birodalomnak?

Itt és most joggal vetődik fel ez a kérdés. Ám ha onnan nézzük, hogy a nagyapámat kuláknak nyilvánították, majd 1952-re szétszórták és földönfutóvá tették anyám egész családját, akkor már megalapozottabbnak látszik az aggodalom. Mégis, lélekben mindannyiunk közül ő volt a leghűségesebb. Itt élned, halnod kell...

Tizenhét éves korában döntötte el, hogy szerzetesnek áll. Köze volt az akkori veszélyes időknek ahhoz, hogy így döntött?


Magamnak is sokszor föltettem már ezt a kérdést, és biztos vagyok abban, hogy igen. 1962 nyarán a soproni Berzsenyi Gimnáziumból többedmagammal részt vettem a hansági KISZ-táborban. Abban reménykedtünk, hogy ha jó fiúként segítünk a mocsarat lecsapolni, akkor majd érettségi után könnyebben felvesznek bennünket az egyetemre. Ez a megfontolás vezetett mindnyájunkat. Két hetet töltöttem el ott és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem szeretnék úgy élni, ahogyan a magyar ifjúság 1962-ben élt. Egyre tudatosabban kerestem egy másik utat, amit két évvel később találtam meg. Úgy gondoltam, hogy ez az út megóv engem attól a lecsúszástól, amit a társaim körében tapasztaltam. Ittak, verekedtek, kártyáztak, nőztek. Egy ilyen táborban sok minden előfordul...

És ez annyira riasztó volt?


Igen. Lehet, hogy túl érzékeny voltam, de ez kifejezetten riasztó volt számomra, és megerősödött bennem a vágy, hogy tisztább életet éljek. Más utat akartam járni.

Vagyis nem politikai meggyőződés miatt döntött, inkább egyfajta zsigeri, személyes, fiatalkori élmény hatására?


Így van. Aztán1964-ben, még az érettségi előtt kiderült az iskolában, hogy Pannonhalmára, a bencésekhez pályázom. Mai eszemmel visszagondolva és a közelmúlt történelmi kutatásait ismerve, már nem csodálkozom azon, hogy megtudták. Információkat gyűjtöttek, jelentettek rólam. Akkor, 18 évesen úgy éreztem, hogy szemben állok az egész világgal. Pokoli érzés volt, nem kívánom senkinek. Thomas Mann a József és testvérei című regényében írja le, hogy amikor Józsefet testvérei a ciszternába dobják, egyetlen éjszaka gyötrelmei alatt férfivé érik a gyerek. Ehhez tudnám hasonlítani az akkori élményeimet. Szembekerültem a szüleimmel: anyám kétségbeesett, apám pedig nem akarta, hogy egy szem fia szerzetes legyen.

De nemcsak ők kapcsolódtak be ebbe a történetbe, hanem az iskola, és bizonyos értelemben a város is. Az egyik nagy jelenet, ami megmaradt bennem valamikor 1964 tavaszán Sopronban zajlott le, a városi könyvtárban, ahol édesanyám dolgozott. A férfiak arról tanakodtak, hogy egy pap is lehet a szocialista társadalom hasznos tagja. A nők azzal biztatták anyámat, hogy majd megnősül, úgyis elcsavarják a fejét. A könyvtár igazgatója, aki már nem él, Kálmán bácsi pedig azt mondta nekem, hogy akkor ugye Imikém, nem leszünk papok. Nem szoktam volt szemtelenkedni, de valahogy akkor belém bújt a kisördög, és azt feleltem, "lehet, hogy Kálmán bácsi már nem, de én igen". Óriási nevetés tört ki, de ettől legalább feloldódott az a harag vagy düh, és végül szabad utat nyertem.

A következő lépés az volt, hogy a soproni Berzsenyi Gimnáziumban az igazgató úr maga elé idézett - neveket nem mondok, mert a történet szereplői hála Istennek még élnek -, és számon kérte, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel.

Rám nézett, és azt mondta: az evangéliumban azt olvassuk, hogy amit nem akarsz magadnak, te se tedd másnak. Azt mondta, húzzam meg magamat, és akkor leérettségizhetek. De azt is megkérdezte, hogy ilyen vallásos beállítottsággal hogyan akarok én Magyarországon tanítani? Pláne történelmet, ami a leginkább marxista tantárgy?! Mit válaszolhat erre egy 18 éves kölyök? Azt mondtam, hogy úgy akarok tanítani, ahogyan a bencések Pannonhalmán.

Amikor beállt szerzetesnek biztosan elgondolkodott azon, milyen lesz a következő 50-100 év. Ám azt aligha tudhatta, hogy ilyen hosszú ideig fog tartani a szocializmus. Volt olyan időszak, amikor úgy gondolta, hogy 17 évesen hibás döntést hozott?

Ez így nem vetődött fel bennem. Amikor két évig a Magyar Néphadsereg katonája voltam, és időnként kutyául szenvedtem, azért megfordult a fejemben, hogy vajon tudom-e pontosan, milyen életutat választottam. Aztán leszerelés után megtapasztaltam a diktatúra civil szorongattatásait, azt, hogyan szólnak bele a szerzetes közösségek életébe is. Akkor fordult meg másodszor a fejemben, hogy vajon biztosan jól döntöttem-e, lesz-e bennem elég kitartás ahhoz, hogy ezt tiszta ésszel végig csináljam? Azt kell mondanom, hogy reménykedve, és nagyon erősen vártam a létező szocializmus végét.

A '70-es években jártam az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ami akkoriban egy marxista szellemiségű iskola volt. De már akkor lehetett érezni, hogy elindultunk valamerre, tágul a kép, kortársainkkal már sokkal normálisabban, egészségesebben és szabadabban lehet beszélni. Aztán történelmet tanítottam a gyerekeknek, megpróbáltam nyíltan, őszintén, de sohasem ideologikusan tanítani, mert úgy gondoltam, hogy a döntés mindig az egyéné. Azt persze mindig elmondtam a tanítványaimnak, hogy ez a politikai rendszer sem örök, mint ahogyan egyik sem az. Azt mondtam, hogy érzéseim szerint még tíz év, és összeroppan a szocializmus. Ezt mondtam 1985-ben. Aztán '89-ben a Váci utcán összefutottam egy a '85-ös osztályban érettségizett diákommal, huncutul rám nevetett, és azt mondta, hogy atya, tévedett, hiszen már összeomlott. Persze nem lehetett megjósolni, hogy még mennyi van hátra, de azt pontosan éreztük, hogy a struktúra minden eresztékében recseg-ropog.Azt is pontosan lehetett látni, érezni, hogy a társadalom akarja ezt az összeomlást? Mert én hallottam olyanokat is, hogy az ország ezzel nem is törődött.

Ma sincs ez másként. Az emberek elsősorban a saját életüket élik. Akkor kezdenek elégedetlenkedni, akkor lesznek boldogtalanná, ha az életük veszélybe kerül, és ebben a veszélyhelyzetben kell cselekedniük. Úgy gondolom, hogy az egyéni életek és a történelem menete valahol mindig azonos. Azok az igazán jó vezetők, akik pontosan érzékelik az emberek vágyait és az adott eszközök felhasználásával meg tudják teremteni a vágyak megvalósításának feltételeit. Ha ez sikerül, akkor a történelem egy darabig kiegyensúlyozottabban, több-kevesebb boldogsággal, szerencsével folydogál. Ám mihelyt az emberek létükben, anyagi javaikban, örömeikben, tehát az életminőségükben veszélyeztetetté válnak, akkor előbb jön a panasz, a keserűség, majd pedig a tettek felé fordulunk, persze ki-ki vérmérséklete szerint. Addig nem nagyon szoktunk változtatni, amíg a szenvedés elviselhetetlen nem lesz.

Sokan már most is elviselhetetlennek tartják a szenvedést. Azokra gondolok, akik rendesen és keményen dolgoztak, mégis elveszítették a munkájukat. Ez a szenvedés elég a változáshoz?

Nem. Inkább azt mondanám, hogy gyúanyagot szolgáltat a változáshoz. De azt gondolom, hogy miként a vágyakat, úgy a negatív indulatokat is okosan kellene irányítania valakinek. Vezetni kellene az országot, hogy egyről a kettőre jussunk.

De akarunk egyáltalán egyről a kettőre jutni? Érzi a magyar emberekben a vágyat? Ön szerint tudják, hogy mi az egy és van képük a kettőről?

Azt gondolom, kinek-kinek a maga módján megvan azért a pozitív képe is, utóbb legfeljebb csalódik.

De ez a kép vajon túlterjeszkedik-e a személyes gazdagodáson vagy a család jólétének a megőrzésén?

Az emberek jelentős része valóban csak magára és a családjára gondol, de úgy vélem azért akadnak az országban olyanok, akik hazában is képesek gondolkodni.

De kik? Leírom a helyzetet, és mondja meg, ha ön szerint ez nem így van. A két hagyományos nagy politikai erő gyűlöli egymást, és mind a kettő azt gondolja, hogy ezer oka van erre. A feltörekvő politikai erők gyűlölik a két hagyományos politikai erőt, plusz a társadalomnak legalább két, szerintük jól beazonosítható csoportját. Hogyan lesz így elmozdulás egyről a kettőre?

Magyarország szerencsétlensége az, hogy mi csak a pártjaink gyűlölködését látjuk és halljuk, mert a hatalmi vetélkedés szempontjából ez az érdekes, ez számít. Magyarországon létezik nagyon sok pozitív erő, nagyon sok higgadtan, józanul gondolkodó erő is. Más kérdés, hogy többnyire labdába sem rúgnak. De azért én úgy vélem, hogy sok honfitársunk képes nemesebben, igazabban gondolkodni, és ehhez még csak vallásosnak sem kell lenni. Tisztán emberség kérdése az, hogy valaki képes-e közösségben, az egészben gondolkodni.

Ez a közösségben és ráadásul higgadtan gondolkodó sokaság miért nem tudja rákényszeríteni az akaratát azokra, akik döntési helyzetben vannak? Nem elég erőszakosak?

Nem vagyok szociológus, inkább csak az érzékenységemmel próbálok eligazodni. Húsz évvel ezelőtt a diktatúra egy, a közügyekben járatlan embertömeget hagyott itt nekünk. Az a rendszer nem arról volt híres, hogy megtanítja az embereket a hatalom gyakorlására.

Akkoriban nem is nagyon voltak közügyeink.

Így van, elintézték azokat nélkülünk. De azután ránk zúdult a szabadság, és vele az érdekellentétek, melyek széttépték a társadalom szőttesét. Úgy gondolom, hogy nemzedékekre van szükség ahhoz, hogy újraszőjük. Õszintén szólva, az én nemzedékem számára a mai magyar valóságot megélni hatalmas csalódás. Nem ezt vártuk a szabadságtól. És én azt gondolom, nem is szükségszerű, hogy ez lett belőle. De úgy látszik, a tandíjat mindenképpen meg kell fizetni, és csak sok szenvedés árán lehet megtisztulni. Persze meglehet, hogy ez is attól függ, ki milyen meggyőződéssel néz a másikra vagy a közösségre.

Milyen tanácsot tudna annak, aki úgy tekint önmagára és a közösségre, hogy egyszerűen szeretné túlélni azt a kegyetlenül nehéz helyzetet, amibe került? Hogyan lehet ezt kibírni?

A mi világunk megtéveszti az embert, adott esetben engem is, amikor azt próbálja szuggerálni, hogy a boldogságunk, az örömeink anyagi javakon múlnak, vagyis megvásárolhatók. Az embernek újra föl kell fedeznie önmagát és a saját mélységeit, mert a boldogság, az öröm belülről fakad. Úgy gondolom, hogy az emberekre most nehezedő szenvedés akár hasznos is lehetne, ha képesek lennénk megérteni, hogy az ember nem elsősorban gazdasági értelemben társas lény, hanem sokkal inkább a lélek, a kapcsolatok lénye. Mindannyian boldogok akarunk lenni, és közben minden emberi kapcsolatot szétrombolunk magunk körül.

Tehát őrizzük meg, ápoljuk, fejlesszük emberi kapcsolatainkat. Ez a túlélés módszere?

Törődjünk a lelkünkkel!

Könnyű ezt mondani, annak, aki ötven éve ezt gyakorolja.

A világnézetből, a hitből önmagában még semmi sem következik. Este a televíziót kapcsolgatva híreket kerestem és odakapcsoltam egy csatornára, ahol éppen jósoltattak maguknak a betelefonáló nézők. Ez a modern ember tragédiája. Kártyajóslásban keresi a választ arra, hogy egészséges-e, így kutatja a jövőjét, értékeli a kapcsolatai sikerességét, vagy kudarcait...

De valami oka van annak, hogy az emberek kifizetik az emelt díjas telefon díját. Lehet, hogy valamit nem kapnak meg.

Mindannyian és egyénenként is lelki hiánybetegségben szenvedünk, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy olcsón megúszhatjuk a kérdésekre adandó válaszokat. Mert ez is olcsóság, nem? Betelefonálok, kifizetem a megfelelő százasokat vagy ezreseket, és kapok egy jóslatot, kapok egy hamis próféciát.

Jó, de mondjon nekem egy olyan másik utat, amelyik sikerrel kecsegtet?


Én szerzetes vagyok. Meggyőződésem és hitem szerint a kereszténység újrafelfedezését tudom ajánlani embertársaimnak. Nem kell mindent újra kitalálni. Ha kellő nyitottsággal keressük a kereszténységben a személyre, a közösségre, a társadalomra vonatkozó alapelveket, akkor egy gazdag hagyományra bukkanunk és megtaláljuk a válaszokat a kérdéseinkre.

Igen, de bármilyen nyitottsággal keresünk, szembetaláljuk magunkat egy impozáns, más tekintetben rémisztően hatalmas intézménnyel, egy olyan nyelvezettel, amelyre nagyon oda kell figyelnünk, ha érteni akarjuk. Ez nem könnyű útja a boldogulásnak...

Az egyház nem azzal járul hozzá az emberek életéhez, hogy ápolja a hatalom csillogó látszatát. Sokkal inkább az a feladata, hogy őrizzen egy olyan üzenetet, amit jó hírnek szoktunk nevezni. Ezt az üzenetet kell úgy közvetíteni, hogy a kisember, az egyszerű ember a saját lelkére, létezésére, életére vonatkozóan erőt és örömöt találjon benne. Én ezért fáradozom, az egész életem ezzel telik.

4Ez pokolian nehéz feladat, hiszen annyiféle ember van. Még akkor is nehéz ez, ha az emberek többségének mostanában hasonló félelmekkel kell megküzdenie. Tartanak a jövőtől, a másnaptól, a bizonytalanságtól. Fel lehet ezt oldani? Az egyház kész megfogalmazni olyan mondatokat, melyek hoznak egy kis nyugalmat az embereknek?

Az egyháznak meg van a lehetősége erre, más kérdés, hogy képes-e rá. Az egyház is része a történelemnek: a maga kötöttségeivel a múlt felől közelít, és persze nem vonhatja ki magát modern kor hatásai alól. Az egyház két dolgot tehet. Vagy bezárkózik és akkor egy súlytalan közösséggé válik, amely nem tud hasznára lenni az embereknek. Vagy pedig újrafogalmazza a fontos kérdéseket, bátrabban szólítja meg az embereket és így mind többeknek teszi hozzáférhetővé az üzenetét.

De az alapvető üzeneten nem változtathat, mert az ugye mégiscsak egy. Ugyanakkor a helyzet, a világ, s vele az ember is változik.

A helyzet és a világ változik, de mi emberek alapérzéseinkben és alaptendenciáinkban nem változunk annyit. Bizonyos hangsúly-eltolódások vannak az ember vágyai vagy anyagi léte között, de alapvetően mindenki a szeretetre, az elfogadásra vágyik. Az emberek arra vágynak, hogy értékeljék őket, hogy megkapják a kellő tiszteletet, hogy meglegyen a mindennapi kenyerük, mert ez is hozzátartozik az emberi méltósághoz. A vallás nem valami extra dologról, hanem Isten és ember kapcsolatáról, de ezen belül is zömében az emberről szól, és ezt kell az egyháznak újrafogalmaznia, emészthetővé, elfogadhatóvá, hozzáférhetővé tennie.

Lavírozzon az egyház a mai magyar politikában? Álljon fölötte? Hagyja, hogy a politika magát hozzámérje, vagy ő mérje magát a politikához? Annyiféle megközelítés van, melyiket tartja jónak?

A politika megbuktatja önmagát, nem kell aggódni, csak idő kérdése. Az egyház több mint kétezer éve szól az emberekhez, a mindenkori emberhez, nem kötheti magát négyéves ciklusokhoz. Az egyház legyen önmaga, és ha képes erre, akkor ebben a lelki függetlenségben azt a szolgálatot tudja nyújtani és adni az embereknek, amit senki más nem tud, legkevésbé a pártok.

De képes az egyház lelki függetlenségben maradni akkor, amikor anyagi függetlenségéről történelmi okok miatt nem beszélhetünk?

Ezek irreális kérdések. Persze, hogy kell az egyházban is a mindennapi kenyér, egy intézménynek a fenntartásához ez is szükséges, de azt gondolom, hogy nem kell bármi áron. Éppen az elmúlt évtizedek mutatták meg, hogy bizonyosan hitelvesztéshez vezet a mindenáron való alkalmazkodás. Ha az egyház szerényebb, egyszerűbb, az mindig a javára válik, mert akkor az egyszerűbb emberhez is tud szólni, nem csupán a kiváltságosokhoz. Márpedig az egyház küldetése egyetemes, nem az a feladatunk, hogy meghatározott társadalmi rétegekhez szóljunk, és ez nem függ a külső hatalmi viszonyoktól.

És látja az egyházban az egyszerűségre törekvést? Nem az egyes személyekre gondolok, hanem magára az intézményre?


Az intézmény mindig nehezen mozdul, de úgy gondolom, érdemes megvizsgálni az egyház megnyilatkozásait, mert szinte mindegyik erről szól. Akár óv, akár figyelmeztet, akár tanít, erről szól.

A gazdasági válság kellős közepén vagyunk. Ön szerint ez segít az egyháznak? A hit felé fordulnak az emberek, ha már az anyagi világban nem kapnak választ a kérdéseikre? Lehet elfogadható választ adni arra a kérdésre, hogy rendesen dolgoztam, mégis elveszítettem az állásomat?

A gazdasági, a politikai megszorítottság olyan történelmi tapasztalat, ami az embereket mindig jobban Isten felé fordítja. De akadnak olyanok is, akiket végképp elfordít a hittől, tehát nagyon-nagyon kettős értékű, ambivalens ez a dolog. Itt nem lehet abszolút igazságokat kimondani. Azt gondolom, hogy a válság arra készteti az egyházat, hogy többet törődjön a szegényekkel, hogy a túlélést segítve kapaszkodót kínáljon a szenvedőknek.

Úgy gondolja, hogy a válság alatt jól szólaltak meg?

Úgy gondolom, alapvetően igen. Az egyháznak mindig nagyon oda kell figyelnie a megnyilatkozásának módjára, nem lehet utasító, inkább föl kell ajánlanunk a segítségünket, a tanításunkat, a szolidaritásunkat. Csak nagy együttérzéssel, empátiával szabad megszólalnunk még gazdasági kérdésekben is, amikor nem szakkérdésekről mondunk véleményt, hanem a szegények, az emberek védelmében szólunk, vagy az igazságosság fontosságát hangsúlyozzuk.

És elégszer szólal meg az egyház? Elég gyorsan reagál az eseményekre? Mert azért annál nagyobb szervezet, hogy naponta sajtónyilatkozatokkal bombázza az országot.

A kellő időben megszólalunk. Azt nem állítom, hogy az egyháznak minden kérdésben meg kell szólalnia, mert akkor a szavunk elveszíti a súlyát, de ha valaminek komoly tétje van, akkor nem hallgathatunk. És persze a népszerűtlen megszólalásokat is vállalni kell. Nem lehet mindig tapsolni vagy helyeselni, arról is szólnunk kell, ha rossz úton járunk, ha valami nem jó irányba vezeti az embereket.

Kezdhet az egyház valamit azzal a helyzettel, hogy már olyan politikai erőnk is van, amelyik nyíltan cigányellenes? Van dolga az egyháznak ezzel a jelenséggel?


Rendkívül kényes kérdés. Az elmúlt évtizedekben az egyház nagyon komolyan foglalkozott a cigánykérdéssel, és érdemes megnézni az erre vonatkozó egyházi nyilatkozatokat. Figyeljünk oda arra, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának már második cigányreferens püspöke szolgál. Az első a hajdúdorogi megyés püspök úr, Keresztes Szilárd volt, a mostani Székely János esztergomi segédpüspök. Érdeme odafigyelni a megnyilatkozásaira, a leveleire. Az persze már más kérdés, hogy mindebből mennyi jön át a médiában. A botrány mindig érdekesebb, mint a pozitív hang, a jó szó.

Próbálunk a magunk eszközeivel jót tenni, véleményünknek hangot adni, de szavunk nem mindig hallatszik az általános csatazajban. Általában csak akkor érkezik visszhang a szavukra, ha annak valamiféle politikai színezete van.

Nagyon magas rangú egyházi vezető beszélt arról, hogy szerinte még mindig üldözik az egyházat Magyarországon. Nem idézhetem, mert nem adásban hangzott el, de így volt. Ön érzi ezt?

Nehéz erre válaszolni, mert ha azt mondom, hogy igen, abban is van igazság, ám ha azt mondom, hogy nem, akkor nem vagyok elég bátor, hogy erről szót ejtsek.

Megítélésem szerint az egyház helyzete a magyar társadalomban nagyon kényes kérdés. Nagyon sokan a hagyomány, a hatalom, a félelem irányából szólnak és nyilatkoznak meg, és bizony sok esetben nem mondanak okosat. Ezeket a szavakat pedig gyakran még félre is értelmezik, és ebből a szokásos hangzavar lesz, olyan, amilyen egyébként politikai és társadalmi ügyekben nap mint nap lenni szokott. Tisztább kommunikációra lenne szükség a médiumok, a közhatalmat gyakorlók és adott esetben az egyház intézményei, vezetői között. Azt nem állítom, hogy Magyarországon egységes egyházüldözésről lenne szó, de az bizonyos, hogy egy szekularizált világ, egy elvilágiasodott társadalom nehezen tűri meg maga körül a keresztény eszményeket, gondolatokat, törvényeket, mert mindez ez árt az üzletnek.

Jó, de mégis mindenki ezeket az eszményeket, a becsületességet, a Tízparancsolatot sírja vissza, amikor a sérelem vele magával esik meg.


Így van. Tehát ez a probléma is csak több síkon értelmezhető. Amikor az üzletről van szó, akkor nincsen szükség az egyházra, amikor egyéni vigasztalásra szorulunk, akkor meg jöjjön a pap és vigasztaljon. Úgy gondolom, hogy a szereposztást pontosan tisztázni kellene, mert egyelőre ebben a fontos kérdésben is csak a hangzavar hallatszik.

Hanganyag: Exterde Tibor

A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018