A politikának része az erkölcs. Tehát nagyon nagy hiba lenne azt képzelni, hogy akár a politika, akár a jog csupán technikai szabályoknak a gyűjteménye. A politika a jog keretei között tud csak működni, ezért vagyunk jogállam, a jog pedig tele van erkölcsi követelményekkel. Ez mindig is így volt. Mindenki tudja, hogy olyan fogalmak, mint a jóhiszem, tisztesség már a római jogtól kezdve részei a jogrendnek, és mióta alkotmányos jogállamban élünk, figyelemmel kell lenni arra, hogy az összes alapvető jog voltaképpen erkölcsi követelményeket intézményesít és tesz jogivá. Tehát ha azt mondjuk, hogy emberi méltóság, azt mondjuk, hogy szabadság, azt mondjuk, hogy az egyéniség szabad érvényesülése, és így tovább, akkor voltaképpen alapvető erkölcsi kérdéseket szabályoz a jog is. Itt nagyon világos határok vannak, ezeket a politikának is tiszteletben kell tartania.

Általában a politikára gondol, amikor ezeket a szabályokat számon kéri vagy szíve szerint kiválaszt a politikán belül csoportokat, személyeket, amelyekre az ön megítélése szerint jobban ráférne, hogy ezeket tiszteletben tartsák.

A politika aktív művelői a politikusok, és nyilvánvaló: rajtuk múlik, hogy mennyire érvényesülnek ezek az erkölcsi követelmények. A demokráciának vannak erkölcsi alapjai. Egy bizonyos erkölcsi minimum betartása szükséges ahhoz, hogy a demokrácia működéséhez szükséges bizalom meglegyen. Ha azt tapasztalják az emberek, hogy nincsenek határok, hogy bármit meg lehet tenni, hogy pragmatikus célok bármilyen eszköznek az igénybevételét igazolják, akkor valóban megrendül a bizalmuk abban, hogy egy normális rendszerben élnek. A normális azt jelenti, hogy normák között élünk.

Ezeket a mondatokat akkor fogalmazta meg, amikor a miniszterelnök őszödi beszéde nyilvánosságra került. Hogyha a miniszterelnök - ahogyan ön a szeptember 18-ai nyilatkozatában mondta - nyilvánosan elismerné, hogy semmilyen cél nem igazolhatja, hogy bárki a demokráciába vetett bizalmat kockáztassa, még kevésbé, hogy ezt tudatosan és büszkén tegye, akkor a demokrácia morális alapja az ön véleménye szerint ismét megerősödne?

Hát akkor megerősítjük a normát, erre lett volna szükség.

Nemcsak az történne, hogy az ellenzék úgy érezné, hogy a kormány megrendült, és megint volnának olyanok, akik elérkezettnek látnák az alkalmat arra, hogy rombolhassanak Budapesten vagy máshol?

Nem, egyáltalán nem ebben a feltételrendszerben kell gondolkodnunk. Abban kell gondolkodnunk, hogy mind az ellenzéknek, mind a kormánynak, mind pedig a népfelségnek is, alapvető kötelessége betartani bizonyos normákat. És ha ezek a normák bizonytalanná válnak, akkor az elnöknek kötelessége megszólalni. Nem hiszem, hogy ha én a normák megsértésére hívtam fel a figyelmet, akkor másokban ez olyan reakciókat vált ki, amellyel szintén normákat sértenek.

Továbbra is úgy látja, hogy ez az ügy elintézhető lenne azzal, ha a miniszterelnök azt mondaná: ezt nem lett volna szabad megtenni?

Én azt mondtam, hogy a miniszterelnök pozíciójának ez a tisztázása elmaradt. Azonban azóta olyan sok minden történt, hogy már nem hiszem, hogy erre még szükség lenne. Ez a fejezet voltaképpen lezárult már október elején, akkor egy parlamentáris eljárási mederbe terelődött a dolog. Én akkor felhívtam a parlament figyelmét arra is, hogy noha ők szigorúan véve egyetlenegy jogi kérdésről szavaznak, de miután a szavazás kiváltója egy erkölcsi kérdés volt, az erkölcsi kérdésben is állást foglalnak. Állást foglaltak, ezt én tudomásul vettem, és így az elnök szerepe ebben a kérdésben lezárult.A kormányoldal most szemmel láthatóan gesztuspolitikát folytat, mindeddig sikertelenül. Az ellenzék három pártja közül kettő a miniszterelnököt levegőnek nézi. Ön azt mondta egy interjúban, hogy a politikai megosztottság, a szembenállás elviselhetetlenné vált. Ebben a helyzetben, amit most átélünk, miben lehetne megegyezni, miben kellene?

Sem a politikának, sem a parlamentáris politizálásnak az alapvető intézményei nem működnek megfelelően. Ezért mondtam azt, hogy az ellenzék térjen vissza a parlamentbe. Olyan rendkívüli intézményeket, mint a kivonulás, nem lehet azzal devalválni, hogy naponta, rutinszerűen alkalmazzuk különös ok nélkül. Ez persze nem fogja megszűntetni a szembenállást. A magyar társadalom mélységesen megosztott, és ennek igen sok társadalmi magyarázata van. Ha egy családon belül megosztottak az emberek, akkor ez nem osztályok szerint, anyagi helyzet szerint, társadalmi pozíció szerint van, hanem sokkal inkább érzelmi alapon. Más felmérések azt mutatják, hogy alapvető értékekben a társadalom nagy része egyetért. Tehát fel kell tenni azt a kérdést: mennyire valóságos ez a megosztottság. Én azt hiszem, hogy e mögött egy nagyon hosszú identitásválság van. Sem a jobboldalnak, sem a baloldalnak nem sikerült magát korszerűen definiálnia a rendszerváltozás után. Az emberek ezért csak érzelmi alapon tudnak azonosulni meglehetősen határozatlan fogalmakkal, és ez a csak érzelmekre alapuló szembenállás magát gerjesztve egyre inkább agresszívvá és kizárólagosabbá válik. Hogy ezt miként lehet orvosolni, azt nem tudom megmondani, de azt hiszem, hogy nem árt, ha látjuk ennek a gyökereit is. Valószínű, ez egy idő múlva elfárad.

Mennyi idő kell ehhez? Tizenhat éve látjuk ezt.

Ez a kétpólusú politizálás egyre inkább arra épül, hogy a két oldal nem is akar kompromisszumot kötni, hiszen ebből nagyon jól meg tud élni mindegyik oldal. Ez lassanként oda vezet, hogy azt a közös keretet is elvesztjük, amelyen belül egyáltalán lehetne értelmes párbeszédet folytatni. Egy minimális közös nevezőnek kellene lenni, egy minimális közös fogalomkészletnek. Ha ugyanaz a szó mást jelent az egyiknek és mást jelent a másiknak, akkor ez nagyon nehéz. Nem hiszem, hogy ez az emberek életét valójában mélyebben érinti, de el tudom képzelni, hogy előbb-utóbb belefáradnak. Az a fajta érdektelenség, ami mostanában megnyilvánul, reményt nyújt arra, hogy a politika visszatér azokra a közös alapértékekre, amelyek ott vannak a mélyben.

Másfél éves elnöki munkája alatt sokan kritizálták és méltatták is a tevékenységét. Volt-e olyan bírálat, amelyre azt mondta: igaza van, változtatni kell a tevékenységét?

Én már bíró koromban is mindig reflektáltam a saját tevékenységemre, a kritika nélkül is önkritikusan végeztem a munkámat. Annak idején azt csináltam, hogy évente írtam egy hatvan-nyolcvan oldalas jelentést arról, hogy mit is csinált az Alkotmánybíróság, beleértve saját magamat is. Most nem írok magamnak jelentéseket, de átgondolom azt, hogy mit hogy csináltam, és ezt a munkatársakkal is rendszeresen megbeszélem. Ehhez jön a külső kritika. Persze, hogy voltak olyan kritikák, amelyeket megszívlelek és beépítem.

De azért nem ment el tőle a kedve?

Nem, nem, de hát mindenkinek csak barát- és ellenségfelismerő készüléke van, és hogyha a készülék azt jelzi, hogy nem barát, akkor rögtön tüzet nyit, még akkor is, ha nem feltétlenül ellenség, akiről szó van. Nekem arra is ügyelnem kell, hogy amit mondok, annak lehetőleg legyen valamilyen hatása. A programot tekintve azt hiszem, hogy érdemes tovább kísérleteznem és a kellő korrekciókkal élni.

Nincsen kapcsolata a pártokkal és nem is figyel saját álláspontja kialakításakor a pártokra. A saját meggyőződésén kívül mi az, amire figyel?

Persze figyelnem kell, hogy mi történik a politikában, mert ebben a térben élek. De az elnökséget azért vállaltam el, mert úgy gondoltam, hogy szükség van egy olyan frissítésre a magyar politikában, ami ebből a teljesen pártszempontú, napi érdekű politizálásból egy kicsit messzebbre is mutathat. Azt hiszem, hogy például az őszi megszólalások kifejezetten elnöki feladatok voltak. Ha mást nem csináltam volna másfél évig, de ezt a három nyilatkozatot megteszem, akkor eleget teszek annak, ami az elnök kötelessége. A nemzetpolitika is egy olyan ügy, ami itthon messze esik a fősodortól, de nekem egy alapvető célkitűzésem. Itt arról van szó, hogy a határon túli magyarok ügye, egyáltalán a magyar nemzet mibenléte elveszett a napi pártpolitikában és egy olyan beállításba kerül, mintha az itthoni életszínvonalat befolyásolná az, hogy miként viszonyulunk a határon túli magyarokhoz. Ez a kérdés mégis hárommillió magyart jelent, akiknek az identitása még szilárd, de mindenkit fenyeget az asszimiláció, a fogyás. A saját történelmünknek tartozunk azzal, hogy megőrizzük a magyarságot a Kárpát-medencében. Ehhez az elnök úgy tudott hozzányúlni, hogy indított egy konferenciasorozatot civilekkel.

Határozottan nem politikusokkal, ezt mind a két körlevelében megfogalmazta.

Pontosan. Az, hogy mit csinálnak a politikusok, az a kormányra tartozik. Õ csinál MÁÉRT-et vagy nem csinál, tárgyal velük vagy nem tárgyal, ez egy másik szint. Az sem az én szintem, hogy abba beavatkozzak, hogy éppen milye sajnálatos események folynak a szomszédos országokban a magyar kisebbségekkel. Ez is a kormány dolga. Az elnöki szint az, hogy megpróbáljon egy kicsit magasabb szinten olyan dolgokat csinálni, amelyek hatnak a szemléletre. Ha van egy konferencia, ahol az idejövő értelmiségiek elmondják a saját kutatásaik eredményét, az rendkívül hasznos. Beszélni kell olyan kérdésektől, hogy mennyire szórvány a magyarság, mi a helyzet a magyar nyelv használatával, hogyan tud egy ilyen közösség úgy megmaradni egy voltaképpen idegen környezetben és idegen nyomás alatt. Nemcsak arról kell beszélni, hogy folynak a pénzek sokszor számolatlanul, hanem arról, hogy mennyire különbözők ezek a közösségek és mennyire fontos lenne a gazdasági támogatásuk. De nem úgy, hogy segélyeket adunk, hanem a határ menti régiókat fejlesztjük.Ezek az emberek arra a kérdésre is választ tudnak adni, hogy miért nincs elegendő szolidaritás a Magyarországon élő magyarok és a határainkon túl élő magyarok között?

Erre ők nem tudnak választ adni. Ami nekem ebből újdonság volt, hogy mi ott a valóság. Hogy mennyire más a Vajdaságban vagy Kárpátalján vagy Erdélynek a tömbrészein, szórvány részein. Nagyon tanulságos volt, hogy miként látják ők a saját politikájukat, a saját politikusaikat. Az, hogy nálunk miért ilyen csekély az érdeklődés, annak egyrészt egy szomorú hanyatlása az oka. Hogy egyes kérdések teljesen háttérbe kerültek, vagy pártharcokba, vagy megélhetési kérdések miatt. Nagyon könnyű azzal agitálni, hogy a te nyugdíjad kevesebb, ha ezekkel törődünk.

Tehát érdemes róla beszélgetni.

Érdemes. Nem tudják. Ha a szlovák tudná, hogy Magyarországon mit jelent a Zalán futása és nem azt hiszi, hogy eleve lenézéssel közelítünk feléjük, ha látnánk azt, hogy milyen kettős identitások voltak állandóan a történelemben, hogyan tört át a nyelvhatár; ezek fontos kérdések. Akkor az ember nyitott szívvel, nyugodtan azt mondja, hogy valóban lehet itt együtt élni, nyolcszáz évig különösebben nem volt probléma, hogy ki milyen nyelven beszél a Magyar Királyságon belül. És itt az Európai Unió, ha már modernkedni akarunk, megint egy óriási teret ad.

De megoldást is?

A megoldást nem adja az unió. Az unió nem oldotta meg az ír kérdést vagy a baszk kérdést, és nem oldotta meg a flamand-vallon szembenállást sem. De átjárható a határ, könnyű a munkaerőmozgás, a tőkemozgás, lehet közösen fejleszteni, és az Európai Unió határrégiók fejlesztésére óriási pénzeket ad. Tehát hha én azt mondom a szlovákoknak, hogy igenis, én szeretem Galántát, mert Kodály Zoltánhoz emlékeim fűződnek, vagy azért megyek el Nagyszombatba, hogy fölmenjek a jezsuita templom kórusára megnézni, hogy Kodály itt csellózott annak idején, jöjjön ide, és nyugodtan mondhatja, hogy a Pilisben otthon van.

Az köztudott, hogy szakemberekkel és szakminiszterekkel is szokott tárgyalni, beszélgetni vagy tájékozódni. Mi az értelme ezeknek a tárgyalásoknak? Ha jól tudom, akkor ma az egészségügyi miniszter van soron.

Igen. Ezeket arra használom ki, hogy megkérdezzem: voltaképpen jól értem-e azt, amit ők kommunikálnak. Én nem mondok semmit, én kérdezek. Nem adhatok tanácsot, nem is ez a dolgom. Nem kérek semmit. Azt szeretném tudni, hogy mi folyik és hogy folyik.

Korábban a Gyurcsány-csomag aláírásakor megjegyzéseket is fűzött hozzá. Azt mondta, hogy jó volna látni, hogy a megszorításoknak mi az értelme. Ezekkel a beszélgetésekkel ön legalább közelebb jutott ahhoz, hogy lássa, mi az értelme? Mert akkor mondja el nekünk is.

Ezek a beszélgetések tanulságosak módszertani szempontból. Látom, hogy hogyan működik a kormány, és hogyan készülnek a reformlépések. Persze, nem mondhatom el, hogy én ezekből mire jutok, de azt hiszem, hogy sokkal nyugodtabb lélekkel írok vagy nem írok alá valamit, ha tudom, mi van a háttérben.

Ha már itt tartunk, mi az elnöki vétó elve? A jogszabály jóságát, célszerűségét is figyelembe veszi, vagy szigorúan csak azt, hogy törvényes vagy nem törvényes. Az ízlése benne van?

Az, hogy alkotmányos vagy nem alkotmányos, az egy szakkérdés. Ha alkotmányos, akkor még mindig marad az elnöki vétó. Hogyha alkotmányellenes, akkor kötelességem az Alkotmánybírósághoz fordulni. Az elnöki vétó egy politikai cselekvése az elnöknek. Ilyenkor azt kell mérlegelnem, hogy van-e értelme visszaadni a parlamentnek, van-e esélye, hogy valamit tudok változtatni. Csupán azért, mert nem az én ízlésem szerint való a politikai megoldás, nem küldöm vissza. Nem akarok demonstrálni pusztán egy politikai döntés ellen, hiszen ebbe nekem nem kell beavatkoznom. De ha úgy látom, hogy ugyan nem alkotmányossági a probléma, de lehet javítani a törvényen, és van rá esély, hogy a parlament valóban meggondolja, akkor visszaküldöm.

Ha már az elnöki vétó intézményénél tartunk, hogy érezte, az elmúlt másfél év alatt melyik politikai erő oldaláról érte önt több nyomás, hogy alkalmazza ezt az eszközt?

Az az igazság, hogy minden olyan törvénynél, amelyet nagyon vitattak a parlamentben, rendszeresen megjönnek a levelek képviselőktől, szervezetektől, magánszemélyektől, amelyek arra kérik az elnököt, hogy adja be az Alkotmánybírósághoz. Ugye legutóbb a gyógyszerész kamarától és az orvosoktól. Az a helyzet, lehet, hogy nem szép, de ezeket én nem szoktam különösképpen meggondolni. Néhány fontosabbat azért elolvasok, hogy lássam, mi a fő érv.

4

Másfél év alatt a politika tudomásul kellett, hogy vegye, van egy harmadik szereplő. Azt hiszem, hogy ezt most már tudják és számolnak vele. Hogy az egész politika más lett-e? Valószínű változott. Ha az őszi eseményekre gondolunk, más lett ennek az egésznek a forgatókönyve, mint mondjuk lett volna egy másik elnök alatt.

Azért, mert azt a három fontos megszólalását megtette?

Azért, mert demonstráltam, hogy van egy olyan tisztség, egy olyan politikai szereplő, amely ilyen szinten ilyen kérdésekre tántoríthatatlanul ügyel.

Azon morfondírozott-e a megszólalásai után, hogy nem öntött-e olajat a tűzre?

Ezt írták az újságok, de nem érzem így. Azzal, hogy az ember, aki kérdéseket tisztáz, azzal éppen hogy nem azokat az indulatokat táplálja, amelyek a tisztázatlanságból és a reflektálatlan emóciókból táplálkoznak. Picit messzebbről nézve, a nyugati visszhang azért dicsért engem.

Vannak, akik abban bíznak, hogy ha a politika kifáradt, még mindig ott vannak a civil szerveződések, és majd ők elhoznak nekünk valami jobbat. Ebben bízik? Végül is ön a civilek elnöke.

Az, hogy a civilek elnöke vagyok, ez egyszerűen ténykérdés, és nyilván nem is tudok ezen változtatni már, ha csak be nem lépnék most gyorsan egy pártba.

Ezt nem tervezi.

Szabad lenne alkotmányosan, de milyen furcsa, nem teszem, nem is tervezem. Persze a civilekhez visszatérve ugye az előbb mondtam, hogy az, ha írnak nekem, az nem befolyásol. Mindenesetre ezt nem úgy kell képzelni, hogy az elnökhöz kár fordulni és az elnöknek kár bármire fölhívni a figyelmét. Nem befolyásol a politikai nyomás, hogy folytassam a parlamenti vitát, és ezért essek neki egy törvénynek és támadjam meg, de az, hogy mi történik, arra figyelek. És arra is figyelek, hogy mit csinálnak a civilek. A civil öntevékenység pontosan amiatt egyre fontosabb, mert a pártpolitika szinte mindent a maga uralma alá hajt, és más hangnak szinte nincs is helye az országban. Tulajdonképpen egy vigasztaló tapasztalata az elnökségemnek, hogy azon a területen kívül, ahol én a civil mozgalmakat mindig is jól ismertem - hiszen benne voltam a zöld mozgalmakban - milyen sok más helyen segítenek az emberek magukon, és nem az államra várnak. És nem pártpolitizálnak, hanem egyszerűen összefognak, és valóban úgy működnek, ahogy egy civil társadalomnak kell. Hadd mondjam el az egyik legkedvesebb területemet, a Nagycsaládosok Egyesületét. Ezt én védnökölöm a feleségemmel együtt, és látom, hogy milyen rengeteget tesznek az országban olyan szinten, ami nem kerül újságokba. De rengeteg segítséget nyújtanak, és óriási jelentősége van ennek az összetartásnak a nagycsaládosok körében. De sorolhatnám az egészségügyet, a karitatív szervezeteket, a gyermekmentő szolgálattól kezdve más ilyen segítő szervezetekig, haldoklók segítsége. Mindenki azt mondja, hogy ezek perifériás jelenségek. De  ha valaki meghal, annál lényegesebb kérdés nemigen lehet. Hogy itt mi minden történik úgy, hogy nem pártpolitika és nem megosztottság, hanem egyszerűen az emberek áldoznak erre a saját idejükből, életükből, energiájukból, szeretetükből, az nagyon fontos. Én sokkal pozitívabbnak látom a magyar társadalmat. Ezt az elnök, amennyire lehet támogatja, épít rá. Ha ilyen helyekre elmegyek, és nem is nagyon mentem más helyekre, igyekszem bátorítani őket, megerősíteni őket az igazukban. Ennek van jelentősége.