Hogyan jönnek létre a nagy befolyású felfedezések a tudományban, hogyan értékel egy felfedezést a közösség és maga az elismerés miként épül fel? Ezekkel a kérdésekkel kezdett neki Barabási Albert-László a siker témájának vizsgálatához. "Kezdetben a sikerről úgy gondoltuk, hogy egy hálózatelméleti probléma, és a közösségbe való beágyazottság nagyon meghatározza, de kiderült, hogy egy sokkal tágabb fogalomkörről van szó" - mutatott rá az InfoRádió Aréna című műsorában 2019. január 4-én. A könyv a siker öt egyetemes törvényét írja le, de nem arról szól, hogy hogyan lesz teljesítmény nélkül siker, hanem arról, hogy

ha a teljesítmény már megvan, akkor ki lesz sikeres és melyek azok a törvényszerűségek, amelyek eldöntik ezt.

A teljesítmény ugyanis az, amit mi teszünk, a siker viszont ma a közösségtől jön, tehát nem mi adjuk magunknak, hanem megkapjuk.

"Sokszor abba a hibába esünk, hogy úgy gondoljuk, ha leteszem az asztalra azt a terméket, ami szerintem fontos, akkor bizonyára mindenki tapsolni fog neki – de ezt tudjuk, hogy nem így van. Ezért szükséges megérteni, hogy a maximális teljesítmény hogyan jut el a közösséghez.

A képlet nem arról beszél, hogy mi az egyetlen kitaposott ösvény, hanem arról, melyek a mechanizmusok, amelyek minden területen megvannak.

Ha a teljesítmény nagyon pontosan mérhető, akkor csak arra kell koncentrálni, ha egyáltalán nem, akkor a hálókban kell gondolkozni. Legtöbbünknek a szakmája a kettő között van, ami azt jelenti, hogy a teljesítmény mérhető, el lehet dönteni, hogy én jó cikkeket írok vagy nem, de nem lehet eldönteni, hogy én vagyok-e a legjobb abban a témában".

Az öt képlet és a teljes kép igazából csak a könyv írása során állt teljesen össze - mondta Barabási Albert-László. "A részképletek megvoltak, de hogy ezek összekapcsolódnak és hogy ez önmagában egy építményként működik, erre lényegében csak a könyv írása során jöttem rá. Bár a könyv címe az, hogy A képlet, igazából több képlet van benne, és mivel öt törvény van, mindegyik mögött van egy megfelelő képlet.

A sokak számára a legizgalmasabb képlet 2015 környékén született meg a tudósok tanulmányozásából: ez azt modellezi, hogy mikor fog egy ember karrierjében létrejönni a nagy felfedezés".

Vagyis a siker bármikor beüthet, például a tudósoknál nem lehet tudni, milyen hatású cikk lesz az, amin dolgoznak. "Azt látjuk például a tudósok esetében, hogy lényegében egy véletlen számot húznak minden cikk esetén, de megszorozzák egy belső képességgel, hogy abból az ötletből egy sikeres terméket hozzanak létre, és

ez az úgynevezett Q-faktor mondja meg, hogy mennyire vagyunk képesek egy megtalált ötletet olyan termékre fordítani, amelynek van hatása.

Ez a Q-faktor eléggé időfüggetlen, az ember karrierje során nem változik jelentősen. Amikor kezdjük a szakmai karrierünket, akkor a felkészítésünk ad nekünk egy bizonyos Q-faktort, és utána ez a szorzó mindig beszorozza azokat a projekteket, amelyeket véletlenszerűen kiválasztunk. Ha szerencsések vagyunk és egy nagy számot húzunk a kalapból, és nagy a Q-faktorunk, akkor abból lesz az átütő eredmény, de hiába van nagy Q-faktorunk, belefér, hogy sokszor kis számot húzunk a kalapból. Nincsen olyan kutató, aki egymás után csak nagy hatású projekteket tesz le az asztalra. Néha úgy tűnik, hogy van, de igazából ez csak egy kognitív limit, ugyanis

az emberek sokkal jobban emlékeznek a sikerre, mint a kudarcra.

És ez érdekes dolog egyébként, nagyon félünk a kudarctól és néha megakadályoz bennünket, hogy előrelépjünk, pedig pont a kudarctól nem kell félni, mert azt senki sem veszi észre" - mutatott rá Barabási Albert-László.

A hálózatkutató arról is beszélt, hogyan lehet sikeres egy csapat. Például sokszor úgy képzeljük, hogy a szupersztárokból, a legjobb teljesítményű egyénekből lesz jó csapat, de ha csak őket rakjuk össze, akkor szét fog esni a csoport. "Ha egy jó teljesítményű csoportot keresünk és olyan csoportot szeretnék építeni, hogy egy jól meghatározott, bonyolult problémát meg tudjon oldani, akkor nem szükséges az, hogy nagyon nagy IQ-jú, jól felkészült emberek legyenek csak ebben a csoportban. Az sem számít, hogy egyénileg mennyire motiváltak, hanem az, hogy mennyire figyelnek egymásra oda, mennyire jól kommunikálnak, és hogy van-e nő a csoportban. Érdekes módon, ha nők vannak a csoportban, jobban teljesít a csapat".

És ebben nem az a lényeg, hogy a férfiak esetleg imponálni akarnak neki, hanem az, hogy a nőknek sokkal jobb az a képességük, hogy a közösségben dolgozzanak együtt, mint a férfiaknak. "Mi, férfiak, sokkal individualistábbak vagyunk, a nők tipikusan, legalábbis ebben a kontextusban, sokkal jobban tudnak kommunikálni egymással és másokkal, úgy, hogy a csoport érdekét tegyék előre és nem a személyes érdekeiket" - fejtette ki Barabási Albert-László.

Máshol viszont kifejtette, hogy a nőknek kifejezetten hátrányos, ha csoportban kezdenek el dolgozni. "Az a tragédia, hogy a nőket kevésbé jutalmazzuk azokért az eredményekért, amelyeket csoportban érnek el. A férfiak esetében elismeri a kollaborációnak a jelentőségét és a férfi hozzájárulását a kollaborációhoz, a nők esetében nem. Ez pontosan mind arra utal, hogy

ha nem tudunk teljesítményt mérni, akkor más mechanizmusok lépnek életbe, és ezek általában diszkriminatív mechanizmusok.

A mechanizmusok nagyon különböznek, az egyik, az a nemi diszkrimináció, a második az úgynevezett frissesség effektus, hogy jobban emlékezünk arra, akit frissebben hallottunk. Például ha Spanyolországban valaki bíró szeretne lenni, az öt napon keresztül vizsgázhat bármelyik nap, de aki hétfőn vizsgázik, negyven százalékos eséllyel lesz bíró, míg aki pénteken, hetven százalékos esélye van, hogy bíróvá váljon" - illusztrálta egy példával Barabási Albert-László.