Bhutánban, illetve Indiában, Szikkimben járt. Milyen utazás volt, milyen keretek között utazott és miért?

Ez a Magyar Földrajzi Társaság Teleki Klubja által szervezett társasutazás volt. Az egyik első fő célpontként Dardzsilingben Kőrösi Csoma Sándor sírját kerestük fel. Kőrösi Csoma 1842-ben, már 58 évesen élete nagy vágyát szerette volna beteljesíteni, hogy Belső-Ázsiába eljusson, hogy a jugorokat, a reményei szerint a magyar őstörténet számára fontos népet fölkeresse – itt nyilván a mai ujgurokról lehetett szó. El akart jutni Lhászába, de sajnos maláriás lett, és az angol hegyi állomáson, Dardzsilingben fejezte be életét. Itt egy nagyon szép síremléke van, amelyet a halála után nem sokkal állított neki az angol Bengáli Tudományos Társaság. Ezen magyar és angol nyelvű emléktáblák is vannak, összesen 16 darab. Ha magyar látogat oda, az, miként én is, egy kis nemzeti színű szalagot ráköt a négyszögletes síremlékre. Ez volt az egyik fő fénypontja az utazásnak. Voltunk Szikkimben és Bhutánban is. Szikkim egy kis himalájai királyság volt, ugyanúgy, ahogy Bhután, de szorosabban kötődött Indiához, utak jobban vezettek Szikkimbe. És ezt a kvázi ütközőállamot – amely egyébként Bhutánál jóval kisebb, tízezer négyzetkilométeres és most félmillió lakosa van – 1975-ben, amikor a királyság megszűnt, egy népszavazással, nyilván irányított népszavazással, India magához csatolta. Így jelenleg India egyik szövetségi állama, kiterjedt önkormányzattal és jelentős, az indiai központi kormánytól jövő pénzügyi támogatással, mely révén egy üdülőországocska alakult ki, ahogy már az angol időkben is. Akkor Dardzsiling volt a fő helyi hegyi üdülője a delhi, kalkuttai melegben megfáradt angol tisztviselőknek, ezért rengeteg angol mintájú épület, szálloda van Dardzsilingben. Most Gangtok számít a fő üdülőközpontnak, amely az 1975-ös csatlakozás után fejlődött egy 160 ezres várossá. Tele van szállodákkal, az indiai – elsősorban a kalkuttai –, illetve a bengáli középosztály számára a hétvégi kikapcsolódást jelenti. Delhiben és Kalkuttában is végtelenül rossz a levegő, nagy a zsúfoltság, ugyanakkor egy jelentős középosztály van Indiában, mintegy 300 milliós, amely fogyasztási javakat vesz, mobiltelefont és más technikai eszközöket, fix fizetése van. Egy részük, az ottani viszonylatban felső középosztály, körülbelül 20-30 millió ember az, aki megteheti, hogy repülővel elutazik Szikkimbe hétvégére, három napra szállodába, rengeteg ilyennel találkoztunk. A buddhista Szikkim a hegyek között található, Gangtok pedig körülbelül 1400 méteres magasságban van. Jó időben reggel, illetve napnyugtakor – mert napközben párás a levegő – látszik a 8588 méteres Kancsendzönga Nepál és India határán. Érdemes reggel fölkelni és megnézni a távolban, bár nem is annyira távolban, hiszen légvonalban Gangtoktól csak 70 kilométerre van, nyilván megközelíteni azért már nehezebb. Tehát Szikkim egy kedves kis hegyi, Himalája-lejtőjű "országocska". Innen mentünk hosszú, majd három napos, két éjszakás buszúttal, Kalimpong településen és Duars árterein keresztül Bhutánba.

Milyenek voltak az utak?

Az Indiai szakaszon hol jók, hol rosszak, de azért nem voltak annyira jók. Jellemzésül: itt nagyon meredek kanyonok vannak, a távolság térképen nem tűnik soknak, de amikor az ember megérkezik a folyó egyik partjára, és 1500 méterrel lejjebb látja a folyót meg az egyetlen hidat, akkor megérti, hogy miért kell még három órát utazni a folyó túlpartján ugyanilyen magasban lévő szállodáig. A híd egyébként egy 1937-es angol építésű híd volt, de most is jól működik. Érdekes volt a váltás, ahogy beértünk Bhutánba. Puncoling egy határvároska, az indiai részen szokásos indiai zsúfoltsággal, zajjal, az utcán egy kis kosszal, a trópusi városokra jellemző szagokkal. Ez természetes Indiában, de nagyon más, mint amit Bhutánban lehet tapasztalni. Egy hosszú épület, a határátkelés, és az épület túloldala már Bhután. Kiléptünk, és virágok az út szélén, népviseletbe öltözött helyi lakók, tisztaság fogadott minket, itt nincsenek eldobott műanyag palackok, viszont csend van. Tehát minthogyha Ceausescu Romániája Svájccal lett volna határos a nyolcvanas években. Úgyhogy Bhután egy kis "ázsiai Svájc" hangulatot tud a turisták felé közvetíteni, aminek több oka is van. Egyrészt ez tudatos, az országimázsnak fontos része, másrészt szerencsés adottságok révén történhet, hiszen ez a világon az a nem tengerparti ország, ahol a legnagyobb az országon belüli tengerszint feletti magasságkülönbség. Az ország déli része az indiai határnál egy 200-250 méter magasságú dombság. A legteteje a kínai határnál a 7570 méteres hegycsúcs, és a kettő között összesen 200 kilométer van. A Himalája fő vonala képezi a határt Bhután és Kína, Tibet között. Ugyanakkor viszonylag kicsi a népesség, 700 ezer ember. Az utóbbi évtizedekben az oktatásba, egészségügybe nagyon sokat fektetett a kormány. Persze jelentős nemzetközi segélyeket is kap, de ezeket jól használja föl. Ötéves fejlesztési tervek vannak, most a 12.-et hajtják végre, vagyis már az 1960-as években elkezdték a fejlesztési segélyek szisztematikus felhasználását, alapvetően infrastruktúrára, oktatásra, egészségügyre. Bhutánnak egy exportképes cikke van: vízierőművekben termel áramot, amit India korlátlan mennyiségben – óriási áramhiány van Bengálban – megvesz. Az utakat jelentős részben India építi, jó minőségű utak, hidak vannak. Persze azért észrevettük, hogy a hidak úgy vannak méretezve, hogy adott esetben könnyű harckocsik simán át tudjanak menni rajta. Ez nyilván nem véletlen, az utak a kínai határ felé mennek. Összességében egy nagyon turistabarát, nagyon élhető ország.

Kulturálisan is nagyban gazdagodik az utazó, hogyha Bhutánba látogat?

Abszolút. Bhután egy buddhista ország, ahol a buddhizmus államvallás, de nem olyan értelemben, hogy kötelező lenne, mert természetesen élnek Bhutánban keresztények, hinduk is, de az állam támogatja a vörös sapkás irányzatot, a buddhizmus egyik irányzatát, amelynek az oktatásban is jelentős szerepe van. Jellegzetes bhutáni épületek a dzongok. Az országban húsz ilyen templomerőd van, a húsz tartomány központja. Ezek hatalmas, XVI-XVII-XVIII. századi építmények, amelyekben érdekes módon tökéletesen megférnek egymással a buddhista szerzetesek által fönntartott szerzetesi iskolák, ahol nagyon sok 8-10-11 éves gyerek eltölt egy-két-három évet, illetve a közigazgatási központ. Kicsit középkori a hangulat: jönnek a piros ruhás szerzetestanoncok, majd a következő ajtón ki van írva, hogy pénzügyi osztály, tervezési vagy egészségügyi osztály, és ott működik a helyi közigazgatás, ide jönnek az emberek ügyet intézni. Mind a közigazgatási tisztviselők, mind az ügyet intéző állampolgárok alapvetően a helyi népviseletet hordják: a nők a kira, a férfiak a go nevű sajátos, kicsit skót hangulatú, színes, hosszú szoknyaszerű ruhát. Ez egy nagyon színes öltözködési stílus, és nagy előnye – túl azon, hogy szép –, hogy nemigen lehet látni, hogy ki szegény és ki gazdag. Ez egész Bhutánra jellemző; koldusokat nem láttunk, kirívó szegénységet nem láttunk, kirívó gazdagságot sem. A motorizáció az utóbbi pár évben eléggé beindult, de alapvetően dél-koreai és japán kisautókkal járnak, nyilván mert a hegyi utakon ezek viszonylag jól közlekednek. Nagy terepjárók, luxusautók nem tűnnek föl az utakon.

Alapvetően azt lehet mondani, hogy elégedettek ott az emberek?

A látvány alapján igen, de ezt úgy igazából egy turista nehezen tudja eldönteni. Nyilván a turista hajlamos idealizálni a képet, Bhután ugye híres a "bruttó nemzeti boldogságról", erre rá is játszik a turisztikai propaganda. Ez az ismert történet, miszerint az 1980-as években az előző királyt, a mostani uralkodó apját egy amerikai újságíró azzal próbálta zavarba hozni, hogy mennyi is a bhutáni GDP, ami egyébként akkor 70 dollár volt, a világon a második legalacsonyabb. Mire a király, föltalálva magát, azt mondta, hogy mi nem a Gross National Produktot, hanem a Gross National Happinesst, a bruttó nemzeti boldogságot tekintjük elsődlegesnek. Azóta ez hivatalos állami ideológia, van Nemzeti Boldogságkutató Intézet, tízévente több tízezer családot kérdeznek ki a felmérők. Erről egyébként egy magyar-brutáni filmet lehet most a pesti mozikban látni A boldogság ügynöke címmel. Egyébként a bhutáni filmművészet is nagyon fejlődik, amiben persze az is szerepet játszik, hogy a bhutáni mozikban csak helyi filmeket lehet látni. Az indiai "limonádéfilmeket" aki akarja, az interneten megnézni, de a helyi mozikban bhutáni filmek mennek, angol felirattal, de helyi, dzongkha nyelven. Emellett támogatják a filmrendezők képzését a világ különböző pontjain, állami pénzen. Tehát a bruttó nemzeti boldogság egy különös kategória, részben anyagi elemei is vannak, amennyiben lehetőség szerint mindenki széleskörű hozzáférést kap az oktatáshoz, az egészségügyhöz, jó az infrastruktúra, az utak, stb., részben ide tartozik a társadalmi mobilitás – ösztöndíjprogramok, tehetséges gyerekek taníttatása, stb. –, illetve része az a nehezen megfogható dolog is, hogy a szép környezet rendkívül fontos, ami alatt azt is értik, hogy a városok nincsenek túlépítve, nincsenek toronyházak. Lényegében egy városuk van, a 130 ezres főváros Timpu, ahol hat emeletig lehet építkezni, nem is akarnak magasabbakat. De például a húszezres Paroban, a második legnagyobb város, ahol a világ legveszélyesebb, legkisebb nemzetközi repülőtere van, megmaradtak a rizsföldek a házak között, mert nem engedik, hogy a működő rizsföldeket építkezési célra fölhasználják. Ezért a kisváros képe végtelenül zöld és mozaikos: egy rizsföld, egy házcsoport, egy rizsföld, egy bevásárlóutca... Tehát az ország fizikai képe szerintük a lélek megnyugtatását szolgálja – ebben nyilván igazuk is van –, és ezt igyekeznek minél jobban megőrizni. Persze azért a motorizáció jellemző, és mindenkinek van mobiltelefonja, de például a külföldi hatást úgy akarják kordában tartani, hogy drága és nem egyszerű bejutni. Évente csak 50 ezer Indián kívüli turistát fogadnak, és körülbelül 200 ezer indiait. Az indiaiaknak nagyjából napi 15 dollár, az Indián kívüli külföldieknek, akik között nagyon sok japán és tajvani, szingapúri van, napi 200 dollár illetéket kell befizetnie az államkasszába, amit az állam deklarált módon a környezet megóvásra fordít. Ahogy néztem, az összes műemlék gyönyörű állapotban van, és évente újrameszelik a kolostorokat. Emellett tizenhárom hagyományos kézműves szakmának van állami fenntartású helyi iskolája, így például a templomfestőknek, a templomi zászlók készítőinek is – ez persze munkaerő szempontjából is fontos –, és ezeket a szakembereket folyamatosan foglalkoztatják a dzongok és egyéb épületek karbantartására. Illetve az út mellett a hágónál, Timbu és Punakha között olyan turistaétterem működik, olyan kilátással és olyan vécével, zuhanyozóval, ami Svájcban is megállná a helyét, és számos útszéli "restroom" van szerte az országban. Magyarán a turisztikai infrastruktúra elsőrangú.

Visszavágyik ide az ember?

Igen, de egy kicsit félve: kérdés, hogy ha én tíz év múlva visszamegyek, az idealizált képemhez képest az ország mennyit fog változni. Érdekesek a társadalmi változások, mert a fiatal korosztály, bármennyire is mindent elkövet a kormány, hogy számukra jó legyen Buhtánban, azért a televízió, az internet, stb. hatására elvágyódik, és az utóbbi húsz évben a lakosság több mint tíz százaléka hagyta el Bhutánt. Nagyon sokan Ausztráliába mennek tanulóvízummal, aztán ott maradnak. Angolul szinte mindenki tud. Az oktatás egyrészt dzongkha nyelvű, amit a lakosságnak talán a fele beszél anyanyelvként, másrészt az angol, ami Buhtánon belül is közvetítő nyelvként működik, nagyjából mindenki beszéli. Európába nehezebben mennek, de Ausztráliában nagyon erős bhutáni közösség létezik, és ez egyfajta munkaerőhiányt is jelent bizonyos szakmákban. Persze főleg a fizikai munkánál, főleg az útépítés, a közszolgáltatások, a szemétszállítás és hasonlók terén, ezért itt alapvetően indiai, bangladesi vendégmunkások dolgoznak, akiket viszont a kormány nem hagy letelepedni, mondván, hogy ez az ideális állapot, a boldogság, az a született bhutániak célja legyen, a vendégmunkás boldogságával kevesebbet foglalkoznak.

És mit érez az utazó a Himalája közelségében? Teljesen megváltoztatja a gondolkodást?

A levegő hihetetlenül éles, a kontúrok élesek, a kékek, az ég kékje teljesen más. Volt egy félnapos hegyi túra, egy majdnem 3000 méter magasban lévő kolostort céloztunk meg, amit én majdnem elértem, de aztán egy teázóban, kifulladva, megvártam a többieket. Ott volt egy szabad 2,5 órám, amikor csak néztem a tájat két-három tea mellett, csodálatos nap volt, körös-körül a hatalmas hegyek. Ezek nem a nagy Himalája hegyei, hanem körülbelül 4-5000-es hegyek, de azok is Mount Blanc méretűek. A növényzet csodálatos, a Himalája virágai mindenféle helyen nőnek, rengeteg van belőlük. És a csönd, a mindent betöltő csönd... csak időnként, a távolból érkezett egy kis csöngő hang a kolostorból, ami fölöttem a hegytetőn volt. Ezt át kell élni, de emellett társadalmi és politikai szempontból is érdekes ország, egy ütközőállam Kína és India, két másfél milliárdos óriás között. Hogy meddig tudja megőrizni saját identitását a 700 ezres, egyébként többnemzetiségű bhutáni királyság, az jó kérdés.

Az emlékek mellett mit visz magával még a turista haza? Szuveníreket, ajándékokat?

Sok országban jártam és egy ideig gyűjtöttem a szuveníreket, de egyszerűen nem lehet mindenhonnan. Úgyhogy a jakszőrméből készült ajándéksálon kívül mást nem nagyon hoztam, a fotók, az emlékek, a hangulat marad meg.

Összehasonlítva Indiát, Bhutánt, Szikkimet, nagyok a különbségek mentalitás terén, a turisták fogadásában?

Indiáról inkább nem nyilatkoznék, mert csak kétszer egy napot voltunk Delhiben egy szállodában, és egy nagyon gyors városnézésen vettünk részt, ez kevés benyomás egy másfél milliárdos népességű országról. A legenda azt tartja, hogy aki egy hónapot van Indiában, az könyvet ír, aki tíz évet tölt Indiában, az hallgat róla. Úgyhogy nem, futó benyomásaim vannak csak. Alapvetően ez egy bhutáni út volt, amihez Szikkiim egy sajátos átmenet, egy himalájai kis országocska, amely már fél évszázada India, erős indiai behatással, de a fizikai környezet inkább butánra hasonlít, illetve ott is a buddhizmus a meghatározó. Bhután volt ennek az útnak az igazi különlegessége, ahova szerintem mindenkinek érdemes elmennie, hogyha fogékony a hegyek, a buddhizmus, a misztika, vagy akár egy érdekes társadalmi-gazdasági kísérlet iránt.

És például ha jól tudom, a bhutániak is használják az erős paprikát. Rengeteg érdekesség van, az internetet is nem olyan rég vezették be.

Az erős paprikát valóban fogyasztják, de a turistákat ettől megkímélik. Igaz, például az egyik bhutáni étteremben a szakács nagyon lelkesen "Hungarian gulyást" főzött nekünk, és abban volt erős paprika. Mi megettük, az ott lévő japán turistacsoport természetesen nem. Az internetről pedig annyit, hogy bár nagyjából 15 éve vezették be, a városokban, szállodákban szinte mindenhol szabadon elérhető wifi van, és a mobiltelefon annyira általános, hogy nagyjából tízéves kortól fölfelé mindenkinél van, a felnőttek jelentős része pedig iPhone-t használ.