Mi a feltámadás üzenete?

Ugyanaz, mind mindig. A halál az életnek nem a vége, hanem a része. Az ember a saját erejéből sok mindenre képes, de előbb-utóbb a gyöngeség, a betegség és a halál mindenkin erőt vesz, ezért szükségünk van arra, hogy valaki élettel ajándékozzon meg bennünket.

A saját életünkre úgy tekintünk, hogy az nem valami birtok, hogy az enyém volna, hanem ajándék,

mégpedig Isten életéből való ajándék, és amikor meghalunk, akkor Isten azt akarja, hogy éljünk, és a saját életéből akar nekünk ajándékozni. És ezért így ismerem föl az életemet, húsvétnak, Jézusnak, az Istennel való kapcsolatomnak az összefüggésében mint ajándék. És ennek aztán lehet egy másik gondolatszála: megpróbálok úgy élni ezen a Földön, hogy az ajándék legyen másoknak, hogy mások azt mondhassák, de jó, hogy ezzel az emberrel találkoztam.

Hogyan illeszkedik be ez a modern életbe a feltámadási ünnepe, a húsvét?

Ez egyáltalán nem könnyű kérdés. Mikor kimondjuk azt, hogy kereszténység vagy a keresztény kultúra, hagyomány, beleértve a föltámadás ünnepségét, a vallási szertartásokat, akkor legalább három különböző területet érdemes megkülönböztetnünk. Az első a politikai kereszténység, amelyben a kereszténység elsősorban egy ideológia. A második a kultúrkereszténység, ebben a kereszténység kulturális elemek összessége, ide kapcsolódik a vallásosság, a vallásgyakorlat, az egyházias vallásgyakorlat. Európa lényegéből adódóan keresztény, de nem azért, merthogy egy csomó hívő ember lakja, hanem mert a kultúrája keresztény. A harmadik dimenziója a kereszténységnek a hívő kereszténység.

A hívő keresztény az, akinek személyes bizalmi viszonya van Jézussal.

És ezért aki önmagát, az önazonosságát meghatározza akármelyik csoportban is, tulajdonképpen másképp határozza majd meg magát. Más gondolatai lesznek, más érzései, mást tart majd fontosnak és lényeginek.

A hit szempontjából mi a feltámadás jelentősége?

A hívő ember szempontjából az, hogy az ember saját magát nem tudja megmenteni, az ember a halálból saját magát nem tudja kiemelni, szükségünk van Istenre. De ez a kevésbé fontos, a fontosabbik vagy a szebbik, hogy az ember egy olyan lény, aki szíve mélyéből vágyakozik Isten után, hogy van bennünk egy vonzalom, egy vágyakozás valaki több után, valaki más után.

Az emberi szívben ez a vágyakozás teljesedik be húsvétkor.

Mert a beteljesedés, ahogy Jézus a kereszten ezt mondja, azt jelenti, hogy az ember rengeteg szörnyűségre képes, akár az Istent is meg tudja ölni, és Isten még az őt megölő, bántalmazó, vele igazságtalan embernek is azt mondja, hogy te akármit tehetsz velem, ez nem másítja meg azt, hogy én azt mondom neked, hogy szeretlek, hogy fontos vagy nekem.

Ez a kereszthalál üzenete. Isten és ember kapcsolata örök érvényű, nem tudok olyat tenni, amire Isten azt mondaná, hogy én megszakítom ezt a viszonyt.

Isten kinyitotta az eget, és az ég nyitva van. És ezért az ember újból és újból dönthet Isten mellett. A föltámadás pedig azt jelenti, hogy a jó győzött, az igaz győzött, a szép győzött. A jó és a rossz küzd egymással, de azzal, hogy Jézus föltámadt a halálból, a jó győzött, és a mi kérdésünk nem az, hogy a jó erősebb-e, vagy a rossz, mert mi tudjuk, hogy a jó erősebb, hanem az, hogy melyik oldalra állok.

Min múlik ez? Mitől függ?

A nagyon egyszerű válasz: azon múlik, hogy éltünk. Nem az érzéseinken, nem is a gondolatainkon, nem a vágyainkon és nem a szándékainkon, hanem a tetteinken. Egy gondolkodó megkérdezte Pilinszky Jánost: te hiszel ebben az ítélet dologban? Te tényleg el tudod képzelni, hogy majd angyalok jönnek harsonával, és akkor aztán ott az égből majd mennydörög valaki, és ránk olvassa ezt meg azt? Erre Pilinszky János azt mondta, nem, én egyáltalán nem gondolom, hogy ez így lenne, ebben egy kicsit sem hiszek. Sokkal inkább azt gondolom, ez ahhoz fog hasonlítani, és talán inkább úgy lesz, hogy ott, abban a pillanatban mindenki nyakába akasztanak egy táblát,

és a táblán az lesz, ahogy éltünk, a táblán ott lesz, amit tettünk.

Jónak kell lenni.

Igen, de van nyilván mindenkinek az életben olyan, amit nem szívesen látna ezen a táblán, és főleg nem szeretné, hogy mások lássák! Mi, hívő emberek pontosan tudjuk, hogy azok a mondatok, amelyek ezen a szimbolikus táblán vannak, nem ponttal fejeződnek be, hanem

mindegyik mondatnak a közepén egy vessző van, és a vessző utáni részt mi fejezzük be szabadon.

Ott van az a mondat, hogy csúnyán beszéltem a feleségemmel, vessző, de utána odamentem hozzá, és azt mondtam, nagyon szeretlek. Hogy nem voltam elég gondos a gyerekeim nevelésében, de egyszer csak fölismertem ezt, és rájöttem, hogy tulajdonképpen a gyerekeim sokkal fontosabbak, mint a pénz, és ezért ezt és ezt csináltam utána.

Tulajdonképpen arról szól ez a kép, kicsit leegyszerűsítve, hogy egyszerre megvan az életünkben a jó és a rossz is?

Nemcsak erről szól, hanem arról, hogy miközben megvan az összetettség az életünkben, mi szabadon döntéseket hozhatunk arról, hogy melyik irányba lépünk, hogy a döntéseinkkel mennyire tesszük valósággá azt a jót, ami bennünk van.

A kulturális kereszténység körében mi rakódik még a feltámadás üzenetéhez?

A nagyheti szertartásokra sok olyan ember eljön a templomba, akit egyébként sosem látok. Ez nagyon örömteli, kicsit sem gondolom azt, hogy miért csak most jöttetek el, hanem arra gondolok, hogy ezek kivételes lehetőségek arra, hogy valakinek valamit a hívő részből el tudjunk mondani. Mert azt föltételezem, hogy

talán a bizalmi viszonya Jézussal nem elég kidolgozott, de valami miatt mégis eljön,

a szív vágya miatt, az Isten iránti vonzalom miatt és talán valamiféle hagyománytisztelet vagy szokás miatt, amit ő nem is tudna pontosan megfogalmazni, hogy miért.

Ez lehet valami módon az ő életükben a remény megjelenése?

Lehet a reményé, lehet a gyermeki kíváncsiságé, a vágyé, tulajdonképpen a szívünk legmélyebb tartalmait annyira nehezen fogalmazzuk meg. És ezért az a meggyőződésem, hogy érdemes nagyon jóhiszeműen, nagyon pozitívan látni mindazokat, akik ezeket a kulturális elemeket valamilyen oknál fogva értékesnek vagy fontosnak tartják.

A remény önmagában mennyire fontos része a feltámadás ünnepének?

A remény nagyon fontos. Mi nagyon világosan és pontosan megkülönböztetünk két tartalmat.

Az egyik tartalom a vágy, a másik a remény. És a kettőt nem tévesztjük össze.

A szívünkben nagyon sok vágy van, vannak fölszínes és pillanatnyi vágyak, és vannak nagyon mélyek, de a vágyaink vagy beteljesednek, vagy nem, és sokszor szomorúsággal és hiányérzettel éljük az életet. A reménynek azonban más a természete. Mert a hívő keresztény ember szemléletmódja alapján az emberiség reménye és az egyes ember reménysége beteljesedett Jézus föltámadásával, ez pedig azt jelenti, hogy számunkra a remény tartalma mindaz, ami be fog teljesedni, ami meg fog történni, ami meg fog születni, ami úgy lesz, de most még nem végérvényes, most még nem teljes, most még nem látható. Az, hogy a jó már győzött, ez kétségkívül ma, ebben a világban, még nem egyértelmű, ezért sokak számára ez inkább egy vágy, de a keresztény ember számára remény. Mi biztosan tudjuk, hogy a jó győzött a rossz fölött, és ennek a kinyilvánulását, a beteljesedését egyrészt várjuk, másrészt, merthogy ez reményünk, teszünk is érte.

A negyvennapos böjt a része, vagy csak az előkészítése?

Mind a kettő. Része is, mert a böjti időszak lényege, hogy átélem, nekem valaki hiányzik, mégpedig Isten.

A böjti gyakorlatokkal nem erénygyakorlatokat végzünk, még csak nem is valami lelki élsportolás, hogy mire vagyok képes, valami sajátos lelki teljesítményhajhászás. A lényege, hogy merek szembesülni azzal, hogy Isten csillapíthatatlanul hiányzik nekem, hogy Isten után vágyódom.

És hogy az emberi életutam során az Isten utáni vágyakozásom és vonzalmam teljesen soha nem elégül ki és nem teljesedik be, és a böjt gyakorlataival azt is átélem, hogy megvan mindegyikünkben a késztetés, hogy az Isten utáni vágyakozásunkról elfeledkezzünk, vagy pedig, hogy azokat a hiányérzetek, amelyeket az Isten utáni vágyakozásunk természetesen magába foglal, elkezdjük tompítani és betömni más természetű dolgokkal: étellel, itallal, szórakozással, élvezetekkel, birtoklással, hatalommal.

És ezektől tisztulunk meg?

A megtisztulás arra vonatkozik, hogy közel kerülök a saját szívem középpontjához, ahol az Isten utáni vágyakozásom lakik. És azokhoz az élményekhez képest, ami az Istennel való kapcsolatomból származik, egy nagyot enni, egy nagyot inni vagy egy nagyot táncolni sokkal kevesebb.

A böjtnek rendkívül nagy divatja van egyébként a kulturális kereszténység részében vagy a világi részében. Miért van ez így?

Nyilván azért is, mert van bennünk egy keresés. És ameddig a szívünk mélyéhez nehezen érünk el, addig keresünk. Ez valami olyasmi, hogy ameddig nem éltem át, milyen szerelmesnek lenni, és kívülről nézegetem a szerelmeseket, azt látom, fogják egymást kezét, néha csókolóznak, olyan egész érdekes a tekintetük, és látszik, hogy nagyon elvesztik a külvilággal való kapcsolatukat, és ugye megpróbálom ezeket ismételni vagy megpróbálom akkor én is.

Van elég időnk az ünnepeinkre?

Az ünneplésben ott van az az érzékenységem, hogy tudom, mi az, ami igazán lényeges. Ma már a többség elkezdte megkülönböztetni azt, hogy mi a fontos és mi a sürgős. Az első, hogy rájövök, a kettő között van különbség, hogy sürgős, de nem fontos. De a következő lépés még érdekesebb: minden fontos dolog se fér bele az életünkbe, ezért van egy másik megkülönböztetésünk, hogy elkezdem megkülönböztetni a fontos dolgokat a lényegtől vagy a lényegestől. És kezdek tudni fontos dolgokat is elengedni, mégpedig azért, hogy a lényeg megmaradjon. Az ünneplés világa akkor tud bennem kibontakozni és realitássá válni, ha ezekre a megkülönböztetésre képes vagyok. Az első föltétele, hogy képes legyek a lényegben lenni, a lényeget megragadni, tudni, hogy a személyek fontosabbak, mint a tárgyak. Hogy

a boldogság fontosabb, mint az élvezet.

A második szempont pedig, hogy amikor képes vagyok a lényeget megragadni, akkor nagyon sok mindent képes leszek elengedni.

Mi az, ami segít a lényeget felismerni?

Felnőtt ember esetében nem egyszer a hiányaink, a szenvedéseink, vagy a csalódásaink azok, amelyek elvezetnek a lényeg fölismeréséhez.

A kereszténység nagyon fontos üzenete, hogy a csalódásaink, a fájdalmaink, a veszteségeink, a vereségeink, a gyöngeségeink, a kudarcaink azok, amelyek nem egyszer fölnyitják a szemünket, de a szívünket is arra, hogy te jó ég, hogy elmentem a lényeg mellett.

Ezért egyáltalán nem az a leglényegesebb célunk, hogy minden szenvedést és fájdalmat megszüntessünk, hanem szüntessünk meg minden fölösleges és értelmetlen fájdalmat és szenvedést. Két lehetőségünk van, az egyik, hogy az élet mindegyikünket megsebez, és nézhetjük a sebeinket, és mondhatjuk, hogy a sebeinkből elszivárog az élet. De van egy másik lehetőségünk, hogy a sebeinkből élet fakadjon. Nem az egészséges részünkből fakadjon élet, hanem a sebeinkből. És

ez húsvétnak is az üzenete, hogy Jézus a kereszten ott van a sebeivel, és az az üzenet, hogy ezekből a sebekből élet tud fakadni.

És amikor átéljük azt, hogy az élet megsebez, vagy mi magunk megsebezzük magunkat vagy egymást, utána eldöntjük, hogy azt akarjuk-e, hogy a sebeinkből élet fakadjon, mert ez lehetséges.

A magány nagyon eluralta a közösségeinket is, de magányosnak lenni nagyon sokféleképpen lehet.

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének a kutatásai alapján a magyar felnőtt lakosságnak ötven százaléka kötődési zavarral él, ami azt jelenti, hogy érzelmileg nehéz kapcsolati helyzetekben elbizonytalanodik vagy magában, vagy a társában, vagy a kapcsolatban. Manapság egy olyan kultúrában élünk, ahol

az alfa nemzedék már csecsemőkortól kezdve az okoseszközök világába születik bele.

Ezt miért hangsúlyozom? A ’60-as, ’70-es években egyre többen érkeztek pszichológusokhoz, pszichiáterekhez, terapeutákhoz kapcsolati problémákkal. A kutatók elkezdték föltenni a kérdést, hogy miért jönnek most ilyen sokan. A válasz nagyon egyszerű volt, mert a háborús gyereknemzedék érkezett, már felnőttek voltak, és kiderült, hogy a korai kötődési zavarok egy életen keresztül éreztetik a hatásukat.

A korai kötődésnek a későbbi kapcsolati készségek szempontjából, beleértve az Istennel való személyes kapcsolatot is, döntő és maradandó jelentősége és hatása van.

Most pedig az történik, hogy ha két-, három-, négy-, öt-, hatéves gyerekeknek oktalanul adunk okoseszközöket, pedagógia eszközként használva az okostárgyakat, mindazt, aminek képernyője van, mi lesz ennek a következménye? Tudjuk a kutatásokból, hogy

egy kicsi gyereknek nincsen szüksége okoseszközökre.

Ilyen szükséglet nem létezik, hanem az létezik, hogy a gyerek érzelmileg rászorul a megnyugtatásra. Tulajdonképpen egy emberre van szüksége. És nem embert kap, hanem tárgyakat. Az okoseszközök függőséget alakítanak ki, a kialakulatlan idegrendszert és személyiséget olyan módon kezdik el birtokba venni, hogy

mi naivul azt mondjuk, hogy személyre szabjuk az okoseszközeinket, ám az történik, hogy az okoseszközök személytelenre szabnak bennünket.

Nem egy szükségletről van szó gyerekkorban, hanem függőség kialakulásáról, és ráadásul ilyenkor nem a boldogságközpontunk aktiválódik, hanem az élvezetközpontunk. És egy olyan kötődés alakul ki okoseszközökhöz, amely már őket elvonja a személyektől való kapcsolattól. Kialakul egy olyan függőség, amely már akadálya nemcsak az emberi személyekhez fűződő kapcsolatunk vagy a meghittség kibontakozásában, hanem akadály a személyes Istennel való, a Jézussal való bizalmi viszony kialakulásában is.

Tanulható a jó kapcsolódás?

Mi felnőttek tudjuk, hogy a gyerekeinknek elsősorban ránk, emberekre van szükségük, nem tárgyakra és nem okoseszközökre. De

már mi is függők vagyunk, mi is a saját pillanatnyi rövidtávú érzelmi stabilitásunkat és egyensúlyunkat okoseszközök révén szabályozzuk.

Arra van szükség, hogy mi felnőttek kezdjünk el kicsit alakulni és változni, és ismerjük föl, hogy egy következő nemzedéknek az életét, kötődési készségét most döntően befolyásoljuk.

Ez tud működni szigetszerűen? Nagyon leegyszerűsítő válasz, amikor azt mondják, hogy így működik a világ? A virtuális világ itt él közöttünk, bennünk van, velünk van.

Mikor erről a témáról beszélek, akkor széttárják a karjukat, azt mondják, hát ezzel nem lehet mit kezdeni, a kritikusabbak pedig azt mondják, hogy Feri, te vissza akarsz minket vinni a múltba? Nem a múltba szeretnék visszatérni, hanem a gyerekeinkhez, az emberi viszonyokhoz, és nagyon szomorú vagyok, mikor miközben nagyon tetszik nekem ez a technológiai információs kultúra és a fejlődés, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennénk szabadok és ne tudnánk döntéseket hozni arról, hogy a gyerekeinkkel hogyan bánunk. A Szilícium-völgyben ennek a technikai és információs kultúrának az atyjai nagyon is szabályozták az okoseszközök használatát a saját gyerekeiknél. Nem elég azt mondanom apukaként és anyukaként, hogy ne kapcsold be, hogy tilos netezned, hanem a fontosabbik, hogy ott vagyok-e, hogy játsszak a gyerekeimmel.

Nem elég csak kivenni a kezéből valamit, ha nem adom magamat oda.

Vajon nem arról van egyszerűen szó, hogy sokkal könnyebb a virtuális világban jelen lenni, mint a saját életünkben?

Persze, hogy könnyebb. És stimulál bennünket, hogy nagyon gyorsan élvezeteket ad. Akik a játékokat elkészítik, pszichológiából elég okosak, pontosan tudják, hogyan kell stimulálni az emberi agyat, és hogyan lehet függővé tenni a következő nemzedéket.

Hogyan legyünk jelen az életünkben?

Egy élményemet hadd mondjam el, autóval utaztam egy családdal, és a hét-nyolcéves kisfiúk nagyon élvezte, hogy a szülei ott vannak, elkezdett kérdezgetni: apa, apa, mondd meg légy szíves, hogy Ausztrália nagyobb vagy Európa! És akkor most Afrika nagyobb vagy Európa? A harmadik-negyedik kérdésnél valaki azt mondta, ne kérdezz már hülyeségeket, Pistike! Ne nyaggasd az apádat, nézd meg a Google-ban! A kisfiú két másodpercig csöndben volt, utána igazi gyermeki csalódottsággal azt mondta: hát pedig én csak beszélgetni akartam, már azt sem lehet? Tulajdonképpen egészséges kisfiú, hogy ő még kérdez.

Az a kérdés, hogy mi vagyunk-e még olyan egészségesek, hogy fölismerjük, a gyerekeink még minket akarnak.

Amikor megkérdezi, hogy Ausztrália nagyobb, vagy Európa, nem információt akar, hanem kapcsolódni szeretne. És azt az örömet átélni, hogy apa tudja a választ, hogy nekem milyen apukám van, hogy apukám ezt is tudta, és hogy apukámhoz mindig lehet fordulni, és hogy amikor apa válaszol, akkor nem információkat ad pusztán, hanem egy érzelmi kapcsolat bontakozik ki kettőnk között. És ha apa válaszol, amikor én kérdezek, mit tanulok meg: hogy érdemes bíznom az apámban, hogy az egy biztos dolog, mert apához fordulhatok.

A gyerekekben megvan ez a természetes kapcsolódási szándék?

A technológia semmiről sem tehet, mi tehetünk bármiről is, ami történik. A technológia se nem jó, se nem rossz, egyszerűen kész van, a kezünkben van. Azt látom, még a szűkebb környezetemben is, hogy apukák és anyukák, akik szeretik a gyerekeiket, a megfelelő és pontos információ hiányában pedagógiai eszközként használják az okostárgyakat, nem is sejtve, hogy annak mi a hosszú távú következménye.