A brit The Guardian hívta fel a figyelmet, hogy az elmúlt két hétben készült tíz németországi közvélemény-kutatásból hatnál a zöldek kerültek az élre, ami látszólag kezdi kézzel fogható közelségbe hozni számukra annak lehetőségét, hogy esetleg a szeptemberi szövetségi választáson is elsőként futhatnak be.

Márpedig,

ha csak egy százalékponttal is jobbak bárki másnál, automatikusan hozzájuk kerülhet a kancellárállítás joga.

A kép teljességéhez tartozik – még mindig a Guardian szerint –, hogy 30 százalék fölé egyelőre egyik felmérésben sem kerültek, azaz esetleges választási győzelmük a mai állás szerint csupán relatív lehet, ami önmagában még nem egyenlő a tényleges kormányalakítási képességgel. Ehhez koalíciós partnerekre is szükségük lesz majd.

A brüsszeli Politico ezzel egy időben olyan hangokat is megpendített, hogy a párt társelnökének, Annalena Baerbocknak kancellárjelöltté válása óta tartó mézesheteknek nem feltétlenül kell tartósnak maradniuk a német sajtó nagy része és a párt között.

A párt programjának sok pontja ugyanis legalábbis szavazókat megosztó, mint az amerikai atomfegyverek eltávolítása Németországból, és ezzel a sok évtizedes német biztonsági rendszer gyökeresen új alapokra helyezése.

Azt is látni kell, hogy

a jelenlegi felmérési eredmények főként Bearbock kancellárjelöltségének szólnak.

Ám ősszel nem „elnökválasztást” tartanak, hanem parlamenti általános választást, mikor az egyes körzetekben való megméretés jelentős részt a helyi jelöltek vonzerején is múlik majd.

A zöldek előretörése amúgy önmagában nem feltétlen kelt feltűnést. És nemcsak azért, mert egyszer már – 1998-2005 között, a szociáldemokrata Gerhard Schröder kancellársága idején – rövid időre koalíciós partnerek is voltak. Hanem mert a zöld pártok felértékelődése az elmúlt évtizedben Európa-szerte általában is zajlik.

Ez részint fakad a klímaviszonyok mindenki által érzékelhető romlásából – növelve a fogékonyságot a választók egyre szélesebb körében a klímabarát és zöld programokat hirdető pártok és mozgalmak iránt –, részint pedig

az évtizedeken át egymást váltó hagyományos középpártok népszerűségének világszerte tapasztalható hanyatlásából.

Ez utóbbi egyenes következett az Európát elmúlt években egymást követően megrázó válságokból, kezdve a sokak életkörülményeit közvetlenül is megtépázó pénzügyi-gazdasági válsággal, folytatva a migrációs problémával, valamint a sokak vélekedése szerint talán ennek nyomán is romló közbiztonság kérdésével. Ezt tetőzte be a kényelmetlen korlátozásokat ugyan hozó, de járványt sokáig ténylegesen megfékezni nem tudó kormányzati vesződés a koronavírussal az elmúlt 12-14 hónapban, ami sok helyen még tovább növelte a hagyományos pártokkal szembeni bizalmatlanságot.

A legtöbb nyugat-európai országban mindez különböző szélsőséges pártok felfutását eredményezte, de kormányzás közeli helyzetbe kerülni – egy átmeneti időre Olaszországot, azt megelőzően pedig Görögországot leszámítva – a legtöbb helyen nem tudtak.

Az alapító EU-országok többségénél – a Benelux-államokban, Franciaországban és Németországban, de hasonlóan a skandinávoknál, vagy például Írországban is – a hagyományos pártok büntetésének az indulata nem terelt választókat többségi mértékben a sok esetben általános intézmény- (esetleg EU-tagság) tagadó politikai pártok térfelére. Az emberek növekvő hányada

egyszerűen alternatívát kezdett keresni, de bizonyos megszokott keretek közül nem feltétlen akart kilépni.

Mind többen olyan, láthatóan felelősen gondolkodó, koncepciózus erők felék fordultak, amelyek nem kompromittálódtak az elmúlt években leszerepelt kormányzati munkában, de azért valamennyire a folyamatosságot is képviselik, és nem akarják a korábbi vívmányokat és szövetségi, intézményrendszereket eleve megtagadni.

A zöldek, különösen Németországban, ahol a környezettudatosság hagyományosan egyébként is erős a népességen belül, erre kiváló alanynak bizonyultak. Ezért is szerepeltek az utóbbi években egyre jobban a különböző tartományi, helyhatósági választásokon. Mindezt tetőzték most be azzal, hogy immár az országos politikát is megcélozva, sokak szemében rátermettnek tűnő politikust neveztek meg kancellárjelöltnek.

Szakértők szerint ez együttesen elég lehet ahhoz, hogy létük, szerepük megkerülhetetlen legyen a jövőbeni – őszi választások után formálódó – kormány elfogadásához. Más szóval: hogy nélkülük szeptember után aligha alakulhat kormány német földön. De mindez arra azért nem feltétlen garancia, hogy a kancellárjelöltek – önmagában semmire sem kötelező – összevetése után a tényleges parlamenti pártversenyben is az élre kerüljenek az őszi voksolás után.