Vegyes érzelmeim vannak Észak-Koreával kapcsolatban. Először is a rezsim, a diktátorok brutalitása jut eszembe az ország nevét hallva, aztán azonnal azok az emberek, akik elszenvedik ezt az egészet, köztük a rokonaim, akik most is ott élnek, azok a barátaim, akik mind ott vannak. Mindemellett még eszembe jut az a sok csodálatos emlék.

Tudom, a legtöbb ember számára nagyon nehéz megérteni, hogy boldog voltam ebben a szürreális országban. A megoldás pedig egyszerű: mi ott nem tudtuk, hogy az nem egy "normális ország". Ráadásul amilyen életet éltünk, a lehetőségekhez képest a lehető legjobb volt. Ezért lehettem boldog. Megéltem a valódi szeretetet a családomban a szüleim, a rokonaim által, hiszen odaát is emberek élnek. Megszenvedtük a diktatúrát, azonban emellett teljesen hétköznapi életet éltünk, legalábbis nekem gyerekként akkor úgy tűnt. Persze, például minden nap imádkoznunk kellett a vezetőhöz, enélkül elképzelhetetlen volt a napi rutin, de mi ezt úgy vettük, mint az élet normális velejárója. Szóval azt éreztük, boldogok vagyunk.

Gyermekkori emlékei között vannak-e rossz élmények, amelyek a rezsimhez kötődnek? Érezte-e, hogy valami nincs rendben?

Nem! Hiszen lehetetlen volt számomra, hogy lássam, mi az igazság. Csak egy példa. A gyerekek, így én is hamarabb tudtam a vezetők nevét, mint a saját szüleimét. És minden áldott nap hálát kellett nekik mondanunk, a kedves vezetőnek, azért, amink van. Hiszen úgy tudtuk, ha ő nincs, az egész életünk szenvedés lenne. A külvilágról csak rosszat hallottunk folyamatosan. A dél-koreaiak kettészakították az országot, vannak rettenetesen szegény országok a Földön, akik az amerikai imperializmus kínját nyögik, az USA gyarmatosította Dél-Koreát, emberek tömegeit végezte ki...

És természetesen azt sem tudtuk, hogy ez mind hazugság, úgy hittük, hogy ez a valóság. Sőt, azt éreztem, hogy kifejezetten szerencsés vagyok, hogy Észak-Koreában születtem, ahol ott van a Nagy Vezető, aki megvéd minket, megmentette a hazámat Amerikától, ezért mi vagyunk a világ legboldogabb emberei. Észak-Korea pedig a földi paradicsom.

Úgy gondoltam, hogy a Nagy Vezető, Kim Ir Szen egy isten. Nem tudtam rá úgy gondolni, mint egy egyszerű emberi lényre. Amire emlékszem a propagandából, az nagyjából 5 éves koromban lehetett, amikor még óvodás voltam. Folyamatosan sulykolták belénk, hogy ennyi idős korában a Nagy Vezetőnek már milyen csodás képességei voltak, mire volt képes. Ekkortájt mondták, hogy ilyenkor már a japán ellenséget gyilkolászta. Akkor már tudta, hogyan használjon fegyvert, tudott lovagolni, autót vezetni.

És ami még ennél is nagyszerűbb, amikor harcolt az ellenséggel, a japánok ellen, és egy hatalmas hegyen kellett átkelnie, egyszer csak megjelent egy szivárvány. Õ pedig ezen, a szivárványon keresztül könnyűszerrel átkelt a hatalmas hegyen. Szóval én gyerekkoromban, amikor láttam egy szivárványt azt hittem, hogy az valójában egy híd, amire emberi lények nem léphetnek... Bármennyire is abszurd, csak jóval később jöttem rá, hogy a szivárvány valami teljesen más.

Amikor jó pár évvel később már Dél-Koreában éltem, szerettem volna istenhívővé válni. Kinyitottam a Bibliát, elkezdtem olvasni és rengeteg ismerős történettel találkoztam. Először nem is értettem, hogy hogyan kerülnek ebbe a könyvbe Kim Ir Szen tettei, vagy hogy ki másolt kit. Megélni a legszörnyűbb diktatúrát számomra teljesen elfogadott érzés volt. A Nagy Vezető uralt mindent. A Biblia és a kommunizmus felhasználásával létrehozta saját rendszerét, saját kommunizmusát.

A könyvében azt írja, gyereklány volt még, amikor életében először nyilvános kivégzést látott. Milyen gondolatok jártak utána a fejében?

Hét éves voltam. S akkor szembesültem vele először, hogy Észak-Koreában vannak nyilvános kivégzések. Nagyon féltem. Az utcán sétáltam, amikor hirtelen nagy tömegre lettem figyelmes a vasúti hídnál. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy mi történik, ezért odamentem. Láttam, ahogy felakasztanak egy embert a hídról lelógatva. Amikor hazamentem, megkérdeztem édesanyámtól, hogy ez mégis mi volt, ő mondta, hogy nyilvános kivégzés. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Ha 15 éves vagyok, talán ott helyben elájulok, de túl kicsi voltam még ehhez az élményhez.

Azt nem tudtam, és nem is foglalkoztam vele, mi volt az a bűn, amit ez a férfi elkövetett, ez mellékes volt a félelmem mellett. Persze a kivégzések előtt tartottak koncepciós pereket, az ítéletet és az okát felolvasták, de nem emlékszem, akkor mit mondtak. Azt követően tanultam csak meg a szót, hogy nyilvános kivégzés.

Édesanyám nagyon okos asszony szerintem, úgy nevelt minket, hogy lehetőleg ne lássuk ezeket a dolgokat, megvédett ezektől a hatásoktól. De ezek a rettenetes események nem csak egy ember megölését jelentették. A családnak, a közvetlen hozzátartozóknak az első sorban kellett felsorakozniuk. Ez kötelező volt számukra. Szörnyű élmény lehetett a szerettük meggyilkolását végignézni az első sorból. Gyerekként egyszerűen nem értettem, hogy miért kell ezt nekünk végignézni, miért kell ezt nyilvánosan csinálni. Persze most már tudom, hogy a rezsimnek mik voltak a céljai. Akkor csak az a halvány érzés jelent meg bennem, szinte a kivégzéstől függetlenül, hogy nem szabad semmit tiltott dolgot csinálni. Visszatérve, a családtagok életét ezek az események teljesen tönkretették, utána már nem tudtak teljes életet élni.

Mindennek ellenére említette, hogy gyerekkora relatív boldogságban telt. Akkor miért döntött mégis úgy röviddel 18. születésnapja előtt, hogy átmegy a határon Kínába?

Nem csak én, a többség úgy gondolta, hogy a legnagyszerűbb ország a világon az, amiben élünk. Mindenki tökéletesen agymosott. Az én kijózanodásom 1994-ben, 14 éves koromban kezdődött, amikor láttam Kim Ir Szen temetését. Szinte tökéletesen sokkolt a dolog. Azt hittem, ő örökké él, hiszen az Isten sosem hal meg! Egyszerűen senki sem hitte el, hogy egyszerűen meghalt. Volt más is aki mondta, "hogy lehetséges, hogy meghalt"?! Addig azt sem tudtam elképzelni, hogy vécére kellene járnia, úgy, mint nekünk, hétköznapi embereknek, úgy hittem, hogy nem iszik alkoholt és nem is cigarettázik, mert akkor ezeket én elég visszataszító dolognak tartottam, és úgy gondoltam, hogy egy istenség ilyet nem csinál. Komolyan elhittem ezeket. Erre egyszer csak azzal szembesültem, hogy meghalt! Talán mégis ember volt?!

Ez a pillanat fontos volt az ébredésem szempontjából, és nagyjából egy évvel később elérte a mi településünket is az éhínség. Emberek haltak meg az utcán. Sokkoló volt ez is. Egyre több koldus jelent meg a piacok környékén. Voltak, akiknek már jártányi erejük sem volt, csont soványak voltak, a földön fekve várták a halálukat.

A másik pedig, az otthonunk közvetlenül a határ mellett feküdt, ezért tudtuk fogni a kínai tévé adását - ami egyébként szigorúan tilos volt, és nagyon kemény büntetést vont volna maga után, ha lebukunk - szóval néztem éjszaka a tévét, persze előtte takarókkal letakartam az összes ablakot, és láttam azokat a csodálatos nagy épületek és nem értettem az egészet. Tudtam, hogy Észak-Korea a legjobb minden állam közül, de akkor hogy lehetnek Kínában azok a lélegzetelállító helyek, dolgok? Nem tudtam eldönteni, hogy ez igaz-e vagy puszta hazugság. Az iskolában azt tanultuk, hogy Észak-Korea támogatja Kínát, és erre sokkal jobban mutatott a tévében, mint az én hazám. Nagyon összezavarodtam. Hiszen nem voltam tisztában azzal, milyen agymosáson mentem keresztül egész életemben. Talán az emberek 0,1 százaléka tudhat erről, hiszen aki tisztában van a helyzettel, éjszaka elviszik, vagy nyilvánosan kivégzik. Vagyis senkivel sem tudsz erről beszélgetni, senki sem tud felvilágosítani az igazságról.

Szóval egyszerűen látni akartam, hogy ezek a kínai képek igazak vagy puszta hazugság minden. Csak ezt akartam, eszem ágában sem volt elmenekülni a hazámból, otthagyni mindent örökre. Egy igazi naiv lány voltam. Nem is tudtam, mit jelent az a szó, hogy menekülés. Egyszerűen csak bátor voltam, és választ szerettem volna kapni a kérdéseimre. Tudtam, hogy a környékünkön nagyon sokan csempésztek be dolgokat Kínából. Vagyis rendszeresen átjártak a határon. Szóval fogtam magam, és a befagyott folyón egyszerűen átsétáltam Kínába.