"Soha nem beszéltek a lengyelekről, pedig nekik köszönhető, hogy a szövetségesek olyan gyorsan eljutattak Párizsba. Úgy harcoltak, mint az oroszlánok. És a háború után teljesen megfeledkeztek róluk" - mondja Léon Gautier, egyike annak a 117 francia önkéntesnek, aki 1944. június 6-án a Kieffer-kommandó tagjaként partra szállt Normandiában.

Amikor két és fél hónap múlva a szövetségesek körülzárták a németeket a falaise-i katlanban, Caentől délre, a lengyelek voltak az élen - teszi hozzá Stéphane Jonot, a Montormel és Coudehard Emlékhely munkatársa.

Bronislaw Komorowski az első lengyel államfő, aki Francois Hollande francia elnökkel idén június 6-án részt vesz Urville-Langannerie-ben, az ottani lengyel temetőben rendezendő emlékünnepségen.

Amint Christophe Prime, a Caeni Emlékhely történésze hangsúlyozza, a második világháborúnak ez az eseménye döntő fontosságú volt a Normandiáért folyó küzdelemben, amely először késztette a németeket meghátrálásra a nyugati szövetségesekkel szemben.

Nem véletlen, hogy az első sorokban a lengyelek harcoltak: azok a szövetséges katonák, akik csak július végén, augusztus elején szálltak partra, kevésbé voltak harcedzettek, mint a már hetek óta harcoló lengyelek.

1944. augusztus 7. és 22. között az első lengyel páncélos hadosztályból a parancsnok, Stanislaw Maczek tábornok adatai szerint 2097 fő vált harcképtelenné: 447-en hősi halált haltak, 1501-en megsebesültek és 150-en eltűntek.

Ez a hadosztály jórészt a Lengyelország 1939. szeptemberi német és szovjet lerohanása után elmenekült lengyel önkéntesekből szerveződött, akik csatlakozni akartak a londoni lengyel emigráns kormányhoz. Az első páncélos hadosztály 16 ezer emberből, ezen belül több mint 5 ezer hivatásos katonából állt.

Összehasonlításképpen: 1944 augusztusában 2 millióan harcoltak Normandiában, ebből félmillió volt német és másfél millió szövetséges katona. 1944 júniusa és szeptembere között a szövetségesek - megöltekben, sebesültekben, foglyokban - 200 ezer embert veszítettek, míg a németek vesztesége 300 ezer és 450 ezer között volt Jean Quellien, a Caeni Egyetem történésze szerint.

A lengyelek a második világháború más csatáiban is az első sorokban küzdöttek, így például az olaszországi Monte Cassinóban 1994 májusában, megnyitva az utat több hónapos heves küzdelem után Róma felé.

A háború végén több mint 300 ezer lengyel emigráns volt Londonban a nagykövetség adatai szerint.

A brit munkáspárti kormány megtiltotta nekik a részvételt az 1946-os londoni győzelmi felvonuláson. A hidegháború még nem kezdődött el, és a szövetségesek tapintatosak voltak a szovjetek érzékenységével szemben, akik csak a varsói kommunista lengyel kormányt ismerték el.

A kommunista Lengyelország sok lengyel emigránst megfosztott állampolgárságától, így Stanislaw Maczeket is, akit egészen 1989-ig nem rehabilitáltak. Felszolgálóként és újságárusként dolgozott Skóciában. 1994-ben, 102 éves korában érte a halál a párizsi lengyel nagykövetség adatai szerint.

Akik hazatértek Lengyelországba, azokat megkínozták és bebörtönözték. "1957-ig a fejük felett lebegett a halálos ítélet veszélye" - mondták a párizsi nagykövetségen.

És bár a brit hatóságok hivatalosan elismerték a londoni lengyel emigráns kormányt, követelték, hogy fizesse ki nekik a lengyel katonák által használt szövetséges katonai felszerelés árát - jegyezte meg a Montormel Emlékhely illetékese, amit a párizsi lengyel nagykövetség is megerősített.