Nem sokkal ezelőtt megállapodott az egységes 15 százalékos kereskedelmi vámban az Európai Unió és az Egyesült Államok. Az amerikai elnök korábban még 30 százalékos vámtarifákról beszélt, a magyar miniszterelnök viszont hétfő reggel úgy értékelte a megállapodást, hogy Donald Trump megette reggelire Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét. Mit hozhat Európa és az európai gazdaság számára ez a megállapodás?

Ennek a megállapodásnak az egyetlen pozitívumának az látszik, hogy megszületett. Több nagyon sok pozitív dolgot erről nem tudok elmondani.

De az a tétel, hogy 30 helyett csak 15 százalék a vám, az kedvező, nem?

Ez a megállapodás tényéből fakad. Abban az esetben, ha nem született volna ez a megállapodás, akkor a Trump elnök úr levelében egyoldalúan bevezetni ígért, illetve formálisan bevezetett, csak még nem alkalmazott 30 százalékos vámtarifa érvényesült volna. Ehhez képest a megállapodás valóban alacsonyabb általános vámtarifa szintet tartalmaz, de akármivel is hasonlítom össze ezt, nem tudok nagyon pozitív egyenleget vonni. Az eddigi állapothoz képest ez mindenképpen negatív elmozdulás. Azt jelenti, hogy magasabb általános vámtarifaszinttel kell számolni, mint eddig. Ez a vámtarifa aszimmetrikus, tehát az Egyesült Államok termékei sokkal kedvezőbb feltételekkel jutnak be az európai piacra, mint az európai termékek az Egyesült Államok piacára. Emellett az Európai Bizottság olyan ígéreteket tett – itt elsősorban energiahordozók vásárlására, az Egyesült Államok területén megvalósított beruházásokra gondolok. Illetve, Trump elnök úr jelezte, bár a bizottság elnöke nem erősítette meg, hogy ilyen megállapodás valóban született –, hogy az európaiak jelentős mennyiségű amerikai fegyvert terveznek vásárolni. Ez azt jelenti, hogy tartóssá válik egy aszimmetrikus struktúra az Egyesült Államok és az Európai Unió vonatkozásában. Ha pedig azt nézem, hogy milyen üzleteket kötött az Egyesült Államok további nagy, meghatározó gazdasági szereplőkkel, az Egyesült Királyság, Japán vagy Dél-Korea is ennél kedvezőbb megállapodást tudott az asztalra letenni. Ezért olyan nagy örömre nincs okunk.

Az autóipari szegmenst sem érinti kedvezően? A német autóipart például, ami azért is érdekes, mert ebben mi is érintettek vagyunk.

A német kancellár, például, üdvözölte ezt a megállapodást, ő azt mondja, hogy kedvezőbb helyzetbe kerülhet a német autóipar. Igaz, a német iparszövetség és a németországi autógyártók szövetsége viszont bírálta az egyezséget, azt mondták, hogy milliárdos terheket jelent ez majd a német autógyártókra is. A magyar kormány képviselőjeként az én nézőpontomban nem elsősorban az autóipari szereplőknek a saját gazdasági megfontolásai állnak, hanem az, hogy a magyar gazdaság szerkezetére, a magyar munkahelyekre, a magyar nemzeti termékre milyen hatást gyakorol. Természetesen nekünk az az érdekünk, hogy a Magyarországon is jelentős befektetéssel rendelkező német autógyártók boldoguljanak a globális piacon, ideértve az Egyesült Államokat is. Annak a csomagnak a végleges szövegét, amit a bizottság letett az asztalra, itt egy politikai nyilatkozatról van szó, még a tagállamok sem ismerik, szerdán vagy csütörtökön fogjuk látni. Ezt követően indul meg a politikai nyilatkozat lefordítása a jogszabályok nyelvére, ami akár hónapokig elhúzó jogalkotási folyamatot is jelenthet. Azt kell látni az autóipar tekintetében, hogy a vámok aszimmetrikusak, vagyis hogy az európai autógyártók magasabb vámtarifatételekkel tudják az Európában gyártott termékeket az Egyesült Államokba szállítani, mint amilyenekkel az Egyesült Államokban gyártott termékek érkeznek Európába. Ha ehhez hozzáteszem azt, hogy a bizottság elnöke azt ígérte, hogy 600 milliárd dollárral fogja növelni a beruházásokat az Európai Unió az Egyesült Államokban, ez nyilvánvalóan arra fogja ösztönözni az európai autógyártókat, hogy a kapacitásokat Európából telepítsék át az Egyesült Államokba, és utána az Egyesült Államokban legyártott gépjárműveket hozzák forgalomba vagy az Egyesült Államokban, vagy exportálják az Európai Unióba, merthogy kedvezőbbek ott a vámtarifatételek. Ez nyilván abba az irányba mutat, hogy Európában az autógyártók munkahelyeket fognak leépíteni. Ezeket a munkahelyeket az Egyesült Államokban fogják relokálni, és a termelést a jelenleginél nagyobb arányban fogják ott megvalósítani. Ez az Európai Uniónak szerintem nem áll érdekében. Ez pontosan az a munkahelyvesztés, pontosan az a versenyképesség-vesztés, amitől Magyarország óva intette a bizottságot. Úgy tűnik, hogy ezt nem sikerül teljes mértékben elkerülni.

Lehet még ezen a téren bármilyen finomhangolásra lehetőség? Például Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter egy budapesti rendezvényen arról beszélt, hogy a Magyarországra irányuló amerikai beruházások növekedése ellensúlyozhatja az Európai Bizottság által a vámok ügyében okozott károkat.

Igazából ez az egyetlen út, ami előttünk áll még és járható. Tekintettel arra, hogy az Európai Unió egy vámunió, és a nemzetközi kereskedelempolitika kizárólagos uniós hatáskör. Ezeket a megállapodásokat mi nem tudjuk az Európai Bizottság helyett vagy az Európai Bizottság nevében letárgyalni. Ezekből a megállapodásokból mi nem tudunk kiugrani. Ezeket a megállapodásokat nem tudjuk megkerülni.

Nincsenek kétoldalú megállapodások?

Vannak olyan területek, ideértve a külföldi beruházásokat, ahol a kétoldalú kapcsolatoknak van még jelentősége. Tehát bizonyos mértékben egy megélénkülő magyar–amerikai gazdasági együttműködés, ami nem kizárólag gyártói, hanem, mondjuk, kutatás-fejlesztési kapacitásoknak a Magyarországra hozatalát is jelenti, talán tudja ellensúlyozni ennek a meglehetősen kudarcos tárgyalássorozatnak az eredményét.

Az Európai Unió jelene és lehetséges jövője visszatérő téma volt a napokban a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tartott előadásokban, fórumokon, különböző kerekasztal-beszélgetésekben. Ez a miniszterelnök beszédében is központi elem volt, ön is részletesen foglalkozott ezzel egy panelbeszélgetésben, fókuszba helyezve a szuverenitás és a föderalizmus kérdését. Van itt egy érdekes kitétel, a koncentrikus körök Európája, amiről egyre többet hallunk. Ez az együttműködésnek valamilyen új formáját és új szintjeit jelentené a gyakorlatban?

Érdemes a koncentrikus körök Európáját kontextusba helyezni, azt, hogy miért beszélünk egyáltalán erről, és ez jelent-e drasztikus irányváltást a magyar Európa-politika eddigi alapelveihez képest. Nagyon precízen és árnyaltan kell fogalmaznom, nehogy félreértésekre adjak okot, mert a magyar Európa-politika iránya tekintetében nagyon sok az olyan megjegyzés, felvetés vagy támadás, ami el akarja torzítani azt, hogy mi valójában mit gondolunk Magyarország európai jövőjéről és helyéről az Európai Unióban. A magyar Európa-politikának az a kiindulópontja, hogy Magyarország helye az Európai Unióban van. Magyarország európai uniós tagságának nincsen alternatívája. Magyarországnak az az alapvető érdeke, hogy Magyarország fölött legyen egy európai vagy transzatlanti biztonsági ernyő. Ehhez a NATO- és európai uniós tagságunk elengedhetetlen, ennek nincsen alternatívája. A másik pedig az, hogy mindaddig, amíg létezik egy egységes belső piac, egy olyan szabad mozgásra épülő rendszer, ami az áruk, személyek, a szolgáltatások szabad mozgását jelenti, ideértve a schengeni övezetet is, addig Magyarországnak korlátlan és feltétlen hozzáférést kell élveznie ehhez a piachoz, ehhez a szabad mozgásra épülő övezethez. Ez a magyar stratégiai érdek. Ha ez megvalósítható egy egységes európai integrációs folyamat keretében, aminek a napjait jelenleg is írjuk, akkor ez a magyar stratégiai érdek. Azonban azt is látjuk, hogy az Európai Unión belül vannak olyan folyamatok, olyan konfliktusok, olyan feszítőelemek, amik az egységes európai integrációs folyamatnak a hosszú távú fenntarthatóságát legalábbis megkérdőjelezik. Mi úgy gondoljuk, hogy ennek az az oka, hogy az európai intézményrendszer nem feltétlenül a tagállamok és az európai polgárok alapvető érdekeinek megfelelően cselekszik, hanem sajátos ideológiai, intézménypolitikai szempontok is vezérlik. Erre a megoldás az lenne, amit a miniszterelnök gyakran el is mondott, hogy a Patriótáknak el kell foglalniuk Brüsszelt és a jelenlegi európai integrációs struktúrákat olyan módon revitalizálni, hogy az a nemzetek Európáját testesítse meg. Ez a Patrióta forgatókönyv. De azt be kell látnunk, hogy nem mindenki ért egyet ezzel. Vannak olyan politikai erők, és ezek a politikai erők az Európai Unióban még nagyon sokáig számottevő súlyt fognak képviselni, amik továbbra is a föderalista projekt erősítésén dolgoznak, teljesen más szempontból nézik az európai integráció fejlődési lehetőségeit és a fejlődés irányait, mint ahogyan mi. Kódolva van a rendszerbe egy olyan megoldás, ami a két erő között a konfliktust állandósítja, ami egy ilyen centripetális, tehát az Európai Uniót belülről szétfeszítő erőnek a látszatát kelti. Ebben az esetben az európai integráció egész egyszerűen szétcsúszhat. Ez viszont Magyarországnak nem áll érdekében, merthogy nekünk az az érdekünk, hogy ehhez az integrációs struktúrához csatlakozzunk. Viszont ha az Európai Uniót ennek a szétfeszítő erőnek a következményeképpen nem lehet egységes integrációs struktúraként megőrizni, akkor nekünk felelősségünk, hogy gondolkodjunk abban, hogy ez az egységes európai integrációs struktúra hogyan alakítható át úgy, hogy továbbra is működőképes legyen annak a tudatában, hogy egyébként az Európai Unió jövőjére vonatkozóan homlokegyenest eltérő elképzeléseknek kellene érvényesülni.

A Magyarország által is képviselt tervek szerint Brüsszel és a tagállamok viszonya is alapjaiban változna ennek révén? Hatáskörök máshova kerülnek, visszakerülnének a tagállamokhoz bizonyos hatáskörök?

Úgy gondoljuk, hogy szükség van arra, hogy elvégezzük az uniós és a tagállami hatáskörök átfogó felülvizsgálatát és értékelését. Ez két okból is szükséges. Egyrészt azért, mert az utóbbi két évtizedben az európai uniós intézmények részéről folyamatosan megvalósult egyfajta lopakodó hatáskörbővítés, ami valójában azt jelenti, hogy a nemzetállami szintről uniós szintre szipkáztak át hatásköröket anélkül, hogy annak az alapszerződésben jogalapja lett volna. Másrészt az alapszerződések maguk is bizonyos történelmi kontextusban, bizonyos gazdasági helyzetben alkalmazandó hatáskört, transzfert írtak le, és ez a szerződések szerinti hatáskörmegosztás a tagállamok és az Európai Unió között, most már nem biztos, hogy ideális. Ebből a szempontból indokolt egy hatásköri felülvizsgálat. Ezt a hatásköri felülvizsgálatot el kell végezni. Ezt egyébként több uniós tagállam is a saját maga részéről már elvégezte, vagy elkezdett ezzel foglalkozni, és ez a kérdés az európai uniós tagság kérdésétől függetlenül is felvethető, mint ahogy az Hollandiában is történt.

Ha nincs ez az ön által is felvázolt új típusú együttműködés, akkor marad a tagállamok részéről valamifajta ellenállás? A miniszterelnök megfogalmazásában ez akár lázadás is lehet, mint ahogy írta – az új uniós költségvetés ellen tiltakozó gazdákat támogatva fogalmazott így –, javasolja az ellenállás legradikálisabb formáját, márpedig ez az ő megfogalmazása szerint is a lázadás.

Két különböző jelenségről van szó, amit én szerencsésnek tartok elválasztani egymástól. Amit az Európai Bizottság tervez a közös mezőgazdasági politika átalakításával kapcsolatban, az nyilvánvalóan ellentétes az európai mezőgazdaság és az európai gazdák érdekeivel. Jelenleg a költségvetési tárgyalási folyamatnak a legelején vagyunk. A hétéves költségvetési keretterveket többéves politikai vita után kell egyhangúsággal elfogadni. Ezek a folyamatok két, két és fél, három évig szoktak tartani, és nekem az a várakozásom, hogy a következő, 2028-ban kezdődő költségvetési kerettervre vonatkozó politikai megállapodás 2027 végén fog megszületni. Addig még több évünk van. De már a kezdet kezdetén nagyon fontos az, hogy az európai polgárok és különösen az európai gazdák, akiknek a bőrére megy a játék, világossá tegyék azt, hogy ez számukra elfogadhatatlan. Küldjenek nagyon erős politikai jelzést az európai intézményeknek és a tagállamoknak. Ezt én nem nevezném lázadásnak, valójában egy nagyon erőteljes protest. Viszont lázadni kell, mert az európai intézmények számunkra más lehetőséget nem biztosítottak, például az európai migrációs politika kapcsán, ami jelenlegi formájában nyilvánvalóan működésképtelen. A tervezett átalakítása sok szempontból ezeket a problémákat csak erősítené, miközben Európa keleti határain kerítéseket építenek európai uniós politikai és anyagi támogatásért. Ehhez képest Magyarország napi egymillió eurós bírságot fizet, mert ugyanezt csinálja. Itt nagyon nehéz magunkat más pozícióba helyezni, mint azt mondani, hogy ez politikai diszkrimináció, ez politikai nyomásgyakorlás, ez kettős mérce, ez önkény, ez elfogadhatatlan, ezzel szemben nekünk fel kell lépni, ehhez mi nem fogunk asszisztálni. Minden rendelkezésünkre álló jogi és politikai eszközt felhasználunk ennek az orvoslására. Ha ezt lázadásnak kell nevezni, akkor nevezzük lázadásnak.

Érintőlegesen már kitértünk a most formálódó, a 2028 és 2034 közötti időszakra vonatkozó költségvetési tervezetre, amit a napokban hoztak nyilvánosságra. Magyarország már jelezte is, hogy elfogadhatatlannak tartja, de például Németország vagy az úgynevezett fukar országok, Hollandia, Svédország, Dánia is kifogásolták. A költségvetési keret nagyságrendileg 2000 milliárd euró lenne a javaslat szerint erre az időszakra. A mostani ciklusban 1200 milliárd euró volt a költségvetési keret, a következőben 800 milliárd euróval több lenne. Ha csak a számokat nézzük, ez pozitív lehet.

Mielőtt nagyon elmerülnénk a számokban, szeretnék beszélni arról, hogy ezeket komolyan lehet-e venni vagy nem. Általában véve is én erősen neheztelek a bizottságra amiatt, merthogy a legkülönbözőbb módszertani eszközöket használva produkál bizonyos számokat, amelyek vagy összehasonlíthatók vagy nem, vagy van értelmük statisztikailag vagy nem. Általában véve is olyan helyzetbe akarja hozni a tagállamokat és az európai polgárokat, hogy ne lássanak tisztán a hétéves költségvetés tekintetében, minden számra tudjon valami más számot mondani, ami kihúzza az érvelés alól a talajt, ami nem visszakövethető, nem összehasonlítható. A költségvetési vita, szerintem, már az első napokban elmerült egy olyan számháborúban, amiből azóta sem tudtunk kimászni. A bizottság továbbra is csepegteti a javaslatokat, amiket a szakértőknek hosszú heteken keresztül kell elemezni, modellezni, hogy ez valójában mit jelent. Azt látjuk, hogy a bizottságnak az az érdeke, hogy erről érdemi vita ne tudjon kialakulni, sötétben tartsa a tagállamokat és az európai polgárokat is abban, hogy ez a javaslat valójában mit jelent, hogy az egyes tagállamokra, az egyes szektorokra, konkrét uniós polgárokra lebontva milyen hatása van.

De csak lesznek erről tárgyalások vagy egyeztetések, vagy nem?

Az én tapasztalatom az előző hétéves költségvetés tárgyalásával kapcsolatban az, hogy a tagállamoknak nagyon komoly erőfeszítéseket kell tenni ahhoz, hogy a számok vagy a kijelentések mögötti tényeket, a valódi állapotokat feltárják. Önmagában véve az, hogy mire költünk, mennyit, hogyan, önmagában ez is viták tárgya lesz. Nincsen olyan egységes alap, amiről azt lehetne mondani, hogy legalább a számokban egyetértünk, legalább abban egyetértünk, hogy ezek a javaslatok számszakilag mit jelentenek, és akkor innen indul a politikai vita, mert még nem is innen indul. Egyelőre ott vagyunk, hogy próbáljuk a számok mögötti valóságot feltérképezni. Ugyanez a helyzet az európai uniós költségvetés méretével kapcsolatban is. Valójában arról van szó, hogy egy nominális összegnövekedést tapasztalunk, azonban ez nem annyi, mint amennyinek első ránézésre tűnik. Egyrészt a bizottság ehhez az összeghez hozzászámolja a Next Gen EU elnevezésű hiteleszköz törlesztését, ami az előző hétéves költségvetésben nem volt tétel. Ha ezt a törlesztést, ami mondjuk az európai uniós nemzeti összterméknek körülbelül 0,11 százaléka, leveszem a növekményről, rögtön ott maradunk, hogy néhány század százalékkal nő az európai uniós költségvetés a nemzeti össztermék arányában. Amit ha folyó árakon számolok és az inflációs hatást leveszem, akkor valószínűleg nem is érdemi növekmény. Még számolni kell, illetve az infláció alakulásától függően látjuk, hogy reálértékben egyáltalán növekedés-e vagy sem, de azt kell mondanunk, hogy az Európai Unió költségvetése nagyságrendileg nem növekszik az eddigi hétéves költségvetési keretekhez képest. Ezt a tortát, ami körülbelül ugyanakkora, mint az előző torta, fogja újraosztogatni a bizottság, más politikai prioritások alapján, mint ahogyan az előző hétéves költségvetésben volt.

Nézzük ezeket a politikai prioritásokat, mert a számokon túl vannak szerkezeti forráselosztási változások is a költségvetési tervezetben. Vannak területek, ahol egészen új megközelítési módot szeretne alkalmazni az Európai Bizottság? Hogyan összegezhető mindez?

Strukturálisan a költségvetés teljesen átalakul. Először is csökken a nagy fejezetek száma, és a nagy fejezeteken belül csökken az uniós programok száma. A bizottság ezt úgy aposztrofálja, hogy a költségvetés rugalmasabb lesz, mint az eddigi voltak. Ezt a tagállamok szempontjából úgy értékelem, hogy a költségvetési politika átláthatósága jelentősen csökken, merthogy az egyes nagy költségvetési fejezeteken belüli átcsoportosításhoz a kerettervet már nem kell módosítani, nincsen szükség a tagállamok egyhangú jóváhagyására, és ha a programok is nagyobbak és átfogóbbak, ez a programokon belüli átcsoportosítást pedig, a bizottság saját belátása szerint, lehetővé teszi. Vagyis a tagállamok költségvetési politikai eszközei gyengülnek. A bizottság sokkal szélesebb mozgásteret, nagyobb rugalmasságot kap az európai uniós költségvetés menedzseléséhez, mint ahogy eddig volt.

Itt vannak a nemzeti tervek, illetve azok kidolgozása, majd bizottsági jóváhagyásuk. Ez mit jelentene, hogy működne a tervezet szerint?

Azt tudjuk, egy olyan javaslatról van szó, aminek nincsen előképe az európai uniós költségvetés-politikában, ez egy teljesen új koncepció. Ezért csak sejtéseink vannak, hogy a gyakorlatban hogyan tud működni. Bizonyos előképeit látjuk a mostani költségvetési keretekben, és onnan tudunk erre visszatérni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a közös agrárpolitika és a regionális fejlesztés, illetve kohéziós politika autonómiája megszűnik. Ezeket a forrásokat és ezeket a programokat egy költségvetési fejezetbe csoportosítják, lenne egy nagy nemzeti terv, és ez a nagy nemzeti terv szolgálna a közös agrárpolitikai, illetve regionális fejlesztési és kohéziós programok finanszírozására. A tagállamoknak egy nagy nemzeti tervet kell készíteni a jelenlegi helyreállítási alap mintájára, és ennek a nagy nemzeti tervnek a bizottság általi jóváhagyását követően kezdődhetne meg a mezőgazdasági, vidékfejlesztési, regionális fejlesztési források kiosztása és felhasználása.

Ha nincs brüsszeli jóváhagyás ezekre a nemzeti tervekre, akkor az érintett tagállam ezekhez a forrásokhoz nem is jut hozzá?

Pontosan erről van szó. Ezekről a nagy nemzeti tervekről, ami innentől kezdve az összes címkézett uniós forrás felhasználásának az előfeltétele, a bizottság általi jóváhagyást kell megkérni és megszerezni. Ezt a bizottság vagy megadja, vagy nem.

Körvonalazódik, hogy ennek milyen feltételrendszere van, vagy mihez köthető majd? Gondolom, jogállamisági feltételekhez, amiből már azért van tapasztalatunk…

A jogállamisági feltételrendszerhez még el sem jutottunk. Először a nagy nemzeti tervről kellene a bizottsággal megállapodni. Ezt a nagy nemzeti tervet úgy kell elképzelni, mint az újjáépítési forrásokhoz kapcsolódó reformterveknek az elfogadását, a bizottság bizonyos reformintézkedéseknek a meghozatalát várja el a tagállamoktól. Ezek gazdaság-társadalompolitikai jelentőségű kérdések, olyan kérdések, amikre az Európai Uniónak nincsen feltétlenül hatásköre, tagállami hatáskörben meghozható intézkedésekről van szó. De hogyha ezek az intézkedések nem olyan természetűek, ahogy azt a bizottság elvárja, akkor nem fog hozzájárulni ennek a nemzeti tervnek az elfogadásához. Ezeket az uniós forrásokat a kondicionalitás alapján föl sem kell függeszteni, mert egyáltalán hozzáférést sem kapunk addig, amíg a bizottsággal ezt a nemzeti tervet le nem tudjuk tárgyalni. Ez magába foglalná az összes mezőgazdasági forrást, a regionális fejlesztést, a kohéziós forrásokat, a belügyi alapokat, például a határvédelemmel kapcsolatos költségek finanszírozását is, és mindaddig, amíg ez a terv nincsen letárgyalva és elfogadva a bizottság oldaláról, addig a tagállamok egy vasat sem fognak kapni ebből a kalapból.

Beszéljünk az Ukrajnának ítélt keretről! Ha megnézzük tervezett költségvetés számait, százmilliárd euró az Ukrajnának delegált keret. De vannak források a bővítési keretből és a védelmi kiadásokból is, ez az összeg még 100 milliárdnál is több lehet?

Az új költségvetési tervezetnek, szerintem, szakmailag a legzseniálisabb vívmánya az, hogy tökéletesen tudják maszkírozni azokat az uniós forrásokat, amik a nap végén Ukrajnában fognak kikötni. A mi állításunk az, hogy az európai uniós költségvetésnek a 20 százaléka, minden ötödik euró, közvetlenül vagy közvetve, de Ukrajnában fog kikötni. Erről az állításunkról nyilván nagy vita lesz, talán Magyarországon belül is, sajnos, de más tagállamokkal és az uniós intézményekkel egyértelműen. Ha összeadom az Ukrajnának nevesített dedikált költségvetési sorokat, természetesen nem fogok 20 százalékot kapni, de szerintem nincs olyan bizottság a Föld kerekén, amelyik bevállalná egy az egyben azt, hogy az európai uniós költségvetés egyötöde az Ukrajnában fog kikötni. Nyilván a költségvetési tervezés és a programozás során ezeket a forrásokat el kell bújtatni, szét kell szedni. Egy részüket költségvetésen kívüli forrásként kell kezelni, ami ettől függetlenül még európai uniós hozzájárulás. Ha ezt a sok maszkot, mint a hagyma héjait lehántom, akkor az a helyzet, hogy az európai uniós költségvetés 20 százaléka az Ukrajnában fog kikötni, és ez a 20 százalék felülről nem korlátos, a költségvetési tervezés lehetővé teszi azt, hogy a bizottság további hitelfelvételen keresztül újabb és újabb forrásokat generáljon, ami egyébként az elmúlt három évben bevett gyakorlat volt, ennek a bejáratott útjai ismertek. Ez a 20 százalék lehet 25 százalék is, ezt a hétéves költségvetés jelenlegi struktúrája egyáltalán nem zárja ki.

Említette a hiteleket és a hitelfelvételt. Volt egy jelentősebb hitelfelvétel a koronavírus-járvány alatti, illetve utáni helyreállítási forrásokra. A hitelek törlesztésére utalt is már az imént, továbbra is terheli az uniós költségvetést, és kellenének még újabb hitelek is? Vannak erre vonatkozóan olyan tervek, amik a költségvetésből kiolvashatók?

Az európai uniós hitelfelvétel egy fogas kérdés, egy állatorvosi ló. Az Európai Unió költségvetése, illetve az egész európai intézményrendszer működése nem hitel alapú forrásokra lett kitalálva. Alapszabály: az Európai Unió költségvetésébe nem lehet deficitet tervezni. A tagállamok együttműködésének a hajnalán sem az alapító atyákban, sem másban nem vetődött fel, hogy az Európai Unió hitelfelvevőként jelenne meg a pénzpiacon, hiteleket venne fel a tagállamok helyett, amiket utána támogatási formában továbbít, és közös kezességvállalás mellett visszafizet, vagy hiteleket vesz fel és folyósít tovább a tagállamoknak, amiket utána a tagállamok törlesztenek az Európai Unió felé, az Európai Unió pedig a pénzpiacok felé. Ez az európai intézményrendszer működésének alapvetően anomáliája. De úgy tűnik, hogy az Európai Unió és különösen a bizottság, amelyik az utóbbi időben szereti ezeket a hitelfelvételeket rugalmasan kezelni, tehát nemcsak célhoz kötötten vesz fel hiteleket, hanem általában véve vesz fel hiteleket, és utána ebből bizonyos uniós tevékenységeket finanszíroz, állandósítja az Európai Unió jelenlétét a nemzetközi pénzpiacokon. Úgy tűnik, hogy ez bevett gyakorlattá vált, és a bizottság azt a fajta mozgásteret, amit a közös hitelfelvétel jelent a költségvetési politika alakításában, állandósítani és szélesíteni kívánja.

A közös hitelfelvétel mit jelent a tagállami eladósodottság vonatkozásában, igazítva a maastrichti kritériumokhoz? Ha uniós eladósodottságról beszélünk, az tagállami eladósodottságot jelent, vélhetően.

Ebben a problémában van egy kettősség. Azoknál az uniós hitelfelvételeknél, amelyek a tagállamoknak továbbfolyósított hitelek, a tagállamok egyenlegében is adósságként szerepelnek, ebből a szempontból tükrözik azt a helyzetet, ami a pénzügyi realitás. Ugyanakkor az Európai Unió által felvett és a tagállamoknak támogatásként folyósított pénzek, amiket viszont az Európai Unió egészének kellene felvennie, nem jelenik meg arányosan a tagállami eladósodottsági mutatókban. Ez egy olyan új adósságfelvételi lehetőség, ami a tagállamok eladósodottságát nem növeli. Ezért is alkalmazták ezt a megoldást a helyreállítási eszköznél, ugyanis azok a tagállamok, amelyeknek a költségvetés hiánya, illetve az államadóssága egyébként is magas, rendkívül kedvezőtlen feltételekkel juthattak volna a Covid alatti, illetve a Covid utáni gazdasági válság idején nemzetközi forrásokhoz.

Úgy érzékelem, hogy ez trükközés a számokkal, nem? Mert ha eladósodottságról beszélünk, akkor az tagállami eladósodottságot kell, hogy jelentsen, a hitelfelvétel pedig, nyilván a tagállamokat érintő hitelfelvétel.

Igen, ez a fajta bizonytalanság a nemzetközi pénzpiacok, meg az Európai Unió adósságbesorolásában is látható. Az Európai Uniót a nemzetközi pénzpiacok nem tekintik szuverén adósnak abból a szempontból, hogy nem kizárólag az Európai Unió saját döntésén múlik, hogy ezeknek az adósságoknak a teljesítését végrehajtja-e, vagy pedig nem, merthogy ahhoz, hogy az Európai Unió forrásokhoz jusson, a tagállamok egyhangú döntése szükséges. Az Európai Uniónak névlegesen vannak saját forrásai, de ezeket a forrásokat a tagállamok biztosítják az Európai Unió számára, a tagállamok bocsátják az EU rendelkezésére, és amikor új saját forrásokat kellene bevezetni azért, hogy az Európai Unió a fizetési kötelezettségeinek eleget tudjon tenni, akkor ezt a tagállamok csak egyhangú döntéssel tehetik meg. Nyilván van az úgynevezett egyenlegező GNI forrás, amit az Európai Bizottság lehívhat a fennálló egyenlegek fedezésére, de ezt is a tagállamok biztosítják az Európai Unió számára. A szó szoros értelmében véve az Európai Unió nem szuverén adós olyan értelemben, ahogyan a tagállamok azok.

Tavaly ősszel az európai uniós vezetők éppen a mi fővárosunkban fogadták el a versenyképesség javítására vonatkozó deklarációt, az emlékezetes Budapesti Nyilatkozatot. A versenyképességre és különösen a versenyképesség javítása terén kiolvasható valami az új költségvetési tervezetből?

Arra hívnám fel a figyelmet, hogy a Budapesti Nyilatkozat és az azt megelőző Draghi-jelentés is, ami az Európai Unió versenyképességével foglalkozott, két olyan területet azonosított, amit a gazdasági szereplők is Európában egyértelműen versenyképességi hátrányként látnak. Az egyik az adminisztratív terhek és a szabályozási teher, ami az európai vállalkozásokat a nemzetközi versenytársaikhoz képest aránytalanul sújtja. A másikat a nemzetközi összehasonlításban is irreálisan magas energiaárak jelentik. A gazdasági szereplőknek az volt a véleménye, hogy mindaddig, amíg nekik a villamos energiáért kétszer-háromszor annyit, a földgázért meg négyszer-ötször annyit kell fizetniük, mint mondjuk az amerikai versenytársaiknak, és mindaddig, amíg nagyságrendekkel nagyobb terhet jelentő adminisztrációs és szabályozási akadályok tornyosulnak előttük, addig nem lehet versenyképességről beszélni. A hétéves költségvetésből egyik meghatározó probléma orvoslását sem olvasom ki. Az adminisztratív terhek csökkentése nem érvényesül, éppen ellenkezőleg, ez az új nemzeti terv azt mutatja, hogy az a fajta adminisztratív teher, ami a helyreállítási alapnál rendkívül alacsony lehívási mutatót eredményezett, elvileg egy válságkezelési eszközről van szó, amit a gazdasági válság alatt vagy közvetlenül azt követően be kellett volna pumpálni a gazdaságba. De azt látjuk, hogy ez a szám még a legnagyobb kedvezményezettek esetén is nevetségesen alacsony. Az adminisztratív teher innentől kezdve a teljes nemzeti programra vonatkozna, ideértve a mezőgazdaságot, ideértve a regionális fejlesztési vagy a belügyi alapokat. Az energiaárak kezelésére pedig még kísérletet sem látok. Nem tűnik úgy, hogy a zöld átmenetet ésszerűsíteni tudnánk, annak a menetrendjét a gazdasági realitásokhoz igazítanánk. Nem látom azt, hogy sor kerülne azoknak a meghatározó politikáknak a revíziójára, amelyek európai uniós szinten a kiemelkedően magas energiaárakhoz hozzájárulnak, azt eredményezik. Nem világos, akármit is mondunk, hogy mennyi pénzt fordítunk úgynevezett versenyképességi programokra vagy versenyképességi kitűzésre. Az adminisztratív és szabályozási terhek csökkentését, illetve a magas energiaárakat az új hétéves költségvetési keretterv nem fogja orvosolni.

Térjünk még vissza az agráriumra szánt forrásokra, merthogy azok szerkezete változna. Brüsszel állítólag olyan átalakítást tervez, hogy a kisebb gazdaságok többet kapjanak, a nagyok pedig kevesebbet. A kiszivárgott hírek szerint nagyjából 450 hektár földterület felett már nem adnának földalapú támogatást. A magyar gazdákat ez hogyan érintené? Az általam talált adatok szerint Magyarországon az átlagos családi birtok vagy kisgazdaság 40-50 hektár körüli, 450 hektár feletti területtel a magyarországi gazdák alig egy százaléka rendelkezik. Vagyis alig-alig esnének ki a gazdálkodók a földalapú támogatásból. Mindenesetre már láttuk, hogy a magyar gazdák is tiltakoznak és tiltakoztak?

Ha nagyon leegyszerűsítve akarom összefoglalni a helyzetet, azt tudom mondani, hogy mindenki rosszabbul jár. Azok, akik kisebb birtokokon gazdálkodnak, talán kevésbé, mint a nagybirtokon gazdálkodók, de alapvetően mindenki rosszabbul jár. Nemcsak arról van szó, hogy az Európai Unió mennyi forrást biztosít a költségvetésen keresztül, nézzük először a globális számokat! Ha összeadom a jelenlegi hétéves költségvetésben a mezőgazdasági és a regionális fejlesztési forrásokat, ezek együtt a hatvanegynéhány százalékot adnak. Ha az új költségvetési kerettervet nézem, ami az egységes nemzeti boríték része, ez az összeg kevesebb, mint 50 százalék. Mezőgazdasági és regionális fejlesztési célokra az Európai Bizottság nagyságrendekkel kevesebb összeget irányoz elő, mint a jelenlegi hétéves költségvetési kerettervben. Miután az Európai Bizottság egybegereblyézte ezeket az összegeket, és ezt a borítékot jelentősen csökkentette, utána hármat hátralép. Azt mondja a tagállamoknak, hogy innentől kezdve bizonyos keretek között te, mint tagállam döntöd el, hogy mennyit adsz közös mezőgazdasági politika címén kedvezményezetteknek és mennyit regionális fejlesztés címén. Minimum összeg kizárólag a legkevésbé fejlett régiók támogatására vonatkozó összegre van, ami azt jelenti, hogy a fönnmaradó rész, az belügy és mezőgazdasági politika, vagyis az a vita, ami a gazdák és a mezőgazdaság, illetve a legkevésbé fejlettebb régiók felzárkóztatása, mint politikai cél között van, innentől kezdve nem a bizottsággal vívott politikai konfliktus, hanem a tagállammal szembeni politikai konfliktus lesz. Vagyis a bizottság fölteszi a kezét, és azt mondja, hogy én nem tiltottam meg a tagállamnak, hogy ennél nagyobb összeget adjon a gazdáknak, csak ha a tagállam nagyobb összeget akar adni a gazdáknak, akkor azt a legkevésbé fejlett régióktól kell elvennie. Merthogy ez a pénzcsomag, a rendelkezésre álló forrásmennyiség, erre a két célra áll rendelkezésre. De tovább megyek. Itt nemcsak a közös mezőgazdasági politikán keresztül tudom befolyásolni az európai mezőgazdaság jövőjét, hanem azon keresztül is, hogy milyen nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat kötök, és milyen lehetőségeket adok Európán kívüli gazdasági szereplők számára arra, hogy az európai piachoz hozzáférjenek. A bizottság napirendjén a jelenleginél lényegesen szélesebb piacnyitás szerepel, például Ukrajna esetében, és innentől kezdve az európai mezőgazdaságnak és az európai gazdáknak az ukrán mezőgazdasággal és az ukrán termelőkkel kellene versenyeznie egy meglehetősen egyenlőtlen feltételrendszer közepette. Azzal párhuzamosan, hogy csökkentem az európai mezőgazdaságnak szánt forrásokat, egyúttal piacnyitást hajtok végre Ukrajna, de például a Mercosurhoz tartozó latin-amerikai országok tekintetében is, és innentől kezdve az európai mezőgazdaság jövőjével kapcsolatban nagyon súlyos kérdőjelek jelennek meg. Én nem tudok segíteni azon a gondolaton, ami bennem újra meg újra megjelenik, hogy valójában más eszközökkel, de összehangoltan az Európai Bizottságnak az a célja, hogy az európai mezőgazdasági termelést kiszervezze, elsősorban Ukrajnának, másodsorban más gazdasági partnereknek. Az európai mezőgazdaság jövője nem olyan politikai szempontként jelenik meg számára, mint ahogy eddig az európai agrárpolitika azt jelezte.

Gondolom, ez a nyugat-európai mezőgazdaság számára sem lenne üdvözítő és kedvező, gondoljunk Franciaországra, Olaszországra, ahol a mezőgazdaság az eléggé számottevő a gazdaságon belül.

Én arra számítok, hogy az európai mezőgazdaság és az európai gazdálkodók részéről nagyon komoly protestfolyamat fog megindulni. Meg lennék lepődve, ha 2027 végén, amikor az általános megállapodás körvonalazódik, a jelenleg asztalon lévő előterjesztés kerülne elfogadásra.

Magyarországnak a jövőbeni tárgyalások, egyeztetések során mekkora mozgástere van? Ha nem sikerül megállapodásra jutni, jöhet a vétó? A költségvetést nyilván minden egyes tagállamnak meg kell szavaznia.

Valóban, a hétéves költségvetésről egyhangú politikai megállapodásra van szükség a Tanácsban. Az Európai Parlament hozzájárulása kell hozzá egyébként. Ez széleskörű politikai konszenzust feltételez. A nagy kérdés mindig az, hogy amikor egy tagállam, például egy Magyarország méretű, európai uniós szinten közepesnek tekinthető tagállam azzal fenyeget, hogy ha én ezt nem szavazom meg, akkor nincsen hétéves költségvetés, az mennyire reális. Eddig azért mindig született politikai konszenzus a hétéves költségvetés tekintetében. Most az a kérdés, hogy a magyar fenyegetés mennyire tekinthető komoly fenyegetésnek. Azt gondolom, hogy a jelenlegi előterjesztést nézve ez sokkal komolyabb fenyegetés, mint az eddigi hétéves költségvetési kerettervek esetében volt. Ugyanis ha nincsen elfogadott hétéves költségvetés, az élet nem áll meg, az európai intézményeknek működni kell, a hétéves költségvetés hiánya nem zárja ki azt, hogy az Európai Uniónak éves költségvetései legyenek. Arra vonatkozóan is vannak szabályok, hogy ilyenkor milyen arányban lehet az előző hétéves költségvetési kerettel vett tovább gördítve éves költségeket elfogadni. Ha a mostani költségvetési kerettervet nézem, és összehasonlítom azzal az állapottal, ami a költségvetési kerettel elfogadása hiányában állna fenn, azt gondolom, Magyarország nem tud rosszabbul járni egy tovább gördülő éves költségvetési tervezéssel, mint azzal a hétéves költségvetési tervvel, ami jelenleg az asztalon van. Ráadásul az új típusú kondicionalitásról még nem is beszéltünk, ami mintegy Damoklész kardja, lebeg az egész pénzhalom fölött, és azzal a reális veszéllyel jár, hogy Magyarország egyáltalán nem részesül ezekből a költségvetési forrásokból. Nem világos számomra, hogy Magyarországnak miért kellene feltétlenül elfogadni egy olyan hétéves költségvetést, amivel lényegesen rosszabbul jár, mint a mostani hétéves költségvetés továbbgördítésével. Ez a magyar vétófenyegetést hiteles fenyegetéssé teszi.

Magyarországon lezajlott egy véleménykérő szavazás Ukrajna uniós tagságáról, ez a Voks 2025 volt, több mint kétmillió nemleges válasszal. Azon túl, hogy a magyar kormány minden lehetséges fórumon, utcai plakátok sokaságával is tiltakozott és tiltakozik Ukrajna uniós csatlakozása ellen, mit jelenthet Brüsszelben, az uniós fórumok számára ez a 2 millió 160 ezer nemleges szavazat?

A Voks 2025 kampánynak és a véleménynyilvánító szavazásnak az eredményét abban az összefüggésben érdemes szemlélni, hogy Magyarországgal szemben rendkívül erős politikai nyomás van, politikai ellenszélben kell dolgoznunk Brüsszelben azért, mert markánsan azt az álláspontot képviseljük, hogy Ukrajna európai uniós csatlakozási folyamata nem léphet tovább. Ezzel kapcsolatban nemcsak felkészültségi aggályaink vannak. Nemcsak azt mondjuk, hogy az Európai Bizottság és a tagállamok jelentős része Ukrajna csatlakozási folyamatát nem ugyanolyan objektív és érdemalapú csatlakozási folyamatként kezeli, mint mondjuk azt más tagjelölt országok esetében teszi, hanem alapvetően politikailag motivált folyamatról van szó, ami az ukrán érdemektől függetlenül halad előre. Nekünk alapvető stratégiai fenntartásaink vannak azzal kapcsolatban, hogy Ukrajnának az Európai Unió tagjává kell-e válnia vagy sem. Mi úgy látjuk, hogy belátható időn belül Ukrajna európai uniós tagsága nem kecsegtet olyan pozitívumokkal, ami miatt ezen érdemben el kellene gondolkodni, ellenben számos olyan kihívást, problémát, veszélyt jelent, amitől talán az Európai Uniót és annak tagállamait érdemes lenne megkímélni. De mivelhogy ez egy politikailag vezérelt folyamat, ezért az észérvek viszonylag kevés hatást gyakorolnak a döntéshozatali folyamatra. Politikai nyomásgyakorlás fog megkezdődni. Először finomabban próbálják majd a magyar vétót megkerülni. Nyilván ez sem lehetséges minden területen, folyamatosan, akkor jön a politikai nyomásgyakorlás, hogy bizonyos fenntartásainkat engedjük el, tekintsünk el tőle. Jönne az uniós forrásokhoz való hozzáférés felfüggesztésével való fenyegetés, aztán talán eljutunk majd a szavazati jog felfüggesztéséhez is. Ezek nagyon komoly politikai zsarolási, nyomásgyakorlási eszközök. Mivelhogy politikai eszközökről van szó, ezzel szemben mi csak politikai erő felmutatásával tudunk ellentartani. A Voks 2025 kampány ebben nagyon fontos.

Ez hivatkozási alap lehet Brüsszelben? Ha bemutatjuk, akkor ők, mondjuk, köszönik szépen, de aztán folytatódnak a csatlakozási tárgyalások, merthogy azt olvasom, hogy az év végéig várhatóan Brüsszel szeretné megnyitni az összes fejezetet az ukrán csatlakozással kapcsolatosan.

Azt fontos aláhúzni, hogy a szerződések általunk ismert értelmezése és az eddigi gyakorlat, az természetesen nem teszi lehetővé, hogy a hat tárgyalási fejezetcsoportot, a hat klasztert magyar hozzájárulás nélkül megnyissák.

Ehhez is kell hozzájárulás?

Eddig ezeket a klasztereket kizárólag egyhangú döntés alapján lehetett megnyitni, és ha a szabályozást és az eddigi gyakorlatot követjük, ezután is csak így lehetséges. Most nyilván az európai intézmények jogi szolgálatai jelentős erőket fordítanak arra, hogy valamilyen módon kiskaput vagy egy megkerülési útvonalat találjanak. Ez vagy sikerül nekik, vagy nem, ennek a felvállalására vagy lesz politikai bátorság, vagy nem. De nyilvánvalóan az asztalon van. Amikor Brüsszelben a kollégáimmal erről beszélek, nekem el kell tudni mondani azt, hogy Magyarországon ez egy széles támogatottságot élvező pozíció. Tehát itt nem kizárólag a kormány kénye-kedve alapján meghatározott tárgyalási pozícióról van szó, hanem olyanról, ami mögött a magyar emberek jelentős többsége felsorakoztatható. Ez a magyar embereknek fontos, ezt ők egzisztenciális kérdésnek tekintik, és ennek megfelelően a magyar kormány álláspontja mögött egy olyan politikai erő, egy olyan politikai támogatottság van, amitől nemcsak én, hanem a brüsszeli partnereim sem tekinthetnek el.

Uniós színtéren szerezhetünk ehhez támogatást? Vagy az uniós tagállamok többsége támogatja Ukrajna minél gyorsabb, 2030-ra tervezett csatlakozását?

Meglepő módon az Európai Unió tagállamai ebben a kérdésben kifejezetten megosztottak. A sajtóban, meg néha politikai vitákban is előkerül az, hogy itt valójában 26, esetleg 25, ha Szlovákiát is a magyar pozíció mellé számolom, valójában egy 25-2-es megosztás van, 25 tagállam pontosan ugyanazt gondolja az ukrán csatlakozásról. Vagyunk ketten, akik nem. Ez nem így van. A tagállamok rendkívül megosztottak abban a kérdésben, hogy Ukrajnát felvegyük az Európai Unióba, s ezt rövid időn belül tegyük. Azt látom, hogy ez a megosztottság lehetővé teszi azt, hogy az Európai Bizottság, az Európai Néppárt vezetése és Ukrajna elnöke előrevigye ezt a gyorsított pályás ukrán csatlakozási folyamatot. Ezzel szemben valakinek ellen kell tartania, ezek egyelőre mi vagyunk, és ha ezt megfelelő határozottsággal és kellő ideig tesszük, akkor bízom benne, hogy ez képes lesz a folyamat megállítására, olyan módon, hogy a látszólagos egységfrontot, ami 25 tagállam között fennáll, először megrepeszti, majd utána megtöri. Innentől kezdve az Európai Unió és az európai polgárok stratégiai érdekei tudnak érvényesülni.