Rossz nyelvek szerint azért pusztult ki a Kárpát-medencében egykor őshonos hód Magyarországról, mert megették. Volt ugyanis idő, amikor a pénteki böjtölést többen és sokkal komolyabban vették, mint manapság, s nekik péntekenként kerülniük kellett a húsevést. Nem mindenki viselte könnyen ezt az egyébként az egészségre jó hatást gyakorló, vallási megszorítást, és gyarló emberként kibúvókat kerestek. Úgy okoskodtak, hogy ha egy állat vízben él és a farkával hajtja magát előre, akkor akár úgy is gondolhatjuk, hogy hal. És tekintettel arra, hogy a böjti regulában a hal nem számít húsnak, összecsapdázták és jóízűen felfalták a gyanútlan hódokat.

Emellett alighanem az is hozzájárulhatott a hazai állomány teljes kipusztulásához, hogy a folyó vizek tudatos szabályozása során javarészt eltűntek a csendes holtágak, a kacskaringós folyami lefűződések és persze azt is egyre kevésbé tolerálta az ember, hogy tervszerű mező- és erdőgazdálkodásának számításait gátépítéssel, duzzasztással és méretes tavak létesítésével keresztülhúzzák a hódok. Vagyis a hazai hódállomány kipusztulásához alighanem az élettér végzetes zsugorodása is hozzájárult.

Éppen ezért volt szembeötlő az, amire a legutóbbi hosszú hétvégén Dunaföldvárnál a Duna partján ráakadtam. A folyónak ezen a szakaszán, nyilván a sodrás és az üledéklerakódás megzabolázása végett, a partról a folyóba mélyen behúzódó, méretes kövekből rakott ún. kőzárásokat építettek. Egy ilyen kőgát parti tövében lettem figyelmes arra, hogy bő 100 méteres körben a fák jelentős részén rágásnyomok fehérlenek. És nem csupán vékonyabb, vagy éppen araszos husángokról volt szó, hanem módszeresen ceruzára rágott, partra döntött öles fák is hevertek szanaszét.

Mindez nyilvánvalóvá tette a hód jelenlétét. Nem is kellett sokáig keresgélni a hódvárat, amelyre az említett, kőzárás közepén, a part vonalától cirka 30 méterre bukkantam rá. A víz felszínén látszólag hevenyészve, ugyanakkor a hód szempontjából nyilván mérnöki alapossággal megépített ághalom jelezte, hogy itt, a vízszint alatt bújik meg az állat lakásának bejárata. Jól mutatja a hód átgondolt tervező munkáját, hogy otthonát a kőzárás déli, vagyis a folyás irányával átellenes oldalán rendezte be, ott, ahol egy méretes és lényegében álló vízfelület alakult ki, éppen olyan, amilyet a világ összes hódja a folyóvizet elrekesztő gát megépítésével kialakítani kíván.

Az eurázsiai hód (castor fiber) hazai újratelepítését a WWF Magyarország munkatársai kezdték el még 1996-ban. 2008-ig összesen 234 állatot engedtek szabadon Gemencen, a Hanságban, a Tisza és a Dráva vízrendszerében. És az erőfeszítés annyira sikeresnek bizonyult, hogy becslések szerint ma már több mint ezer hód él Magyarországon.

Egyikük szorgos munkálkodásának nyomait láthatják a fényképeken. A hód a vízparthoz lehető legközelebb álló fákat rágja meg és dönti ki. Ügyesen, mindig a fa víz felőli oldalán kezdi el vékonyítani az akár öles fatörzseket, s azon igyekszik, hogy a roskadó fák lombozata lehetőleg a vízbe dőljön. Amikor ezzel elkészült és a fa már fekszik, akkor méretes, narancssárga és mindenkor borotvaélesre fent metszőfogaival leválasztja a koronáról a zsenge, leveles ágakat, várához vonszolja és a víz alatt eleségként raktározza az ínséges téli hónapokra. Otthonát mindig úgy építi meg, hogy bejárata a víz szintje alatt, rejtve legyen, a lakóüreg viszont a mindenkori vízjárás legfelső szintje felett, vagyis szárazon maradjon. Itt tölti idejét nappal, itt neveli fel kicsinyeit.

Tekintettel arra, hogy Magyarországon a hódnak legfeljebb a – csak elvétve előforduló - farkas és a medve lehetne a természetes ellensége, jó esély van arra, hogy a hazai vizek természetes partszakaszain egyre gyakrabban találkozhatunk majd a jellegzetes, ceruzára rágott fákkal.

Nyilván nem mindenki örül ennek, de ha csak egy kicsit is komolyan vesszük azt, hogy a bennünket körülvevő természet egyik legfontosabb, létünk fundamentumát adó, megtartó értékünk, akkor csak egyféleképpen reagálhatunk erre: elférünk.