Jerome Dormionnak hívják, 36 éves, és nagyon komolyan veszi munkáját, amely nem kevés. A hatalmas terület szinte a vakondok paradicsoma, ugyanis más európai királyi rezidenciákkal ellentétben nem nagyvárosban van, hanem vidéken, 12 kilométerre Párizs városfalától.

Amellett, hogy a birtok hatalmas, a vakond nagyon szorgos állat: akár harminc túrást is alkot egyetlen példány egy nap alatt. Dormion egy ideig méreggel harcolt ellenük, de azután a vegyi hadviselésről áttért a történelmi külcsínű és múltú vakondcsapdákra. A szerkezet a guillotine-hoz hasonlóan működik, elroppantja a vakond nyakcsigolyáit. A 17. században találták fel. A királyi birtok vakondvadásza nemcsak azért él velük a harcban, mert ezek váltak be a legjobban, hanem mert kellően méltók és hűek a történelmi hangulathoz.

A vakondok egyébként jóval előbb építgettek maguknak föld alatti királyságot, mint földit az emberek. 40 millió évvel ezelőtt fúrták-túrták be magukat Európa földjébe, és ma szinte virágkorukat élik, populációik egyre népesebbek. Zoológusok szerint ezt annak köszönhetik a meglehetősen védtelen, nem csupán vak, hanem jobbára süket és igen ingatag idegrendszerű állatkák - amelyekkel, ha felszínre bukkannak, hamar végezhet a stressz -, hogy megritkultak állati ellenségeik: a vadmacskáknak, menyéteknek bealkonyult.

Visszatérve Versailles-ba, a királyi vakondfogói tisztet még XIV. Lajos honosította meg a 17. század végén. Az uralkodó rengeteg pénzt ölt kertjeibe, nem csoda, hogy áldozott a túrásprevencióra is, és a vakondgondnok, avagy "vakondnok" még külön lakhelyet is kapott. A vakondfogóság apáról fiúra szállt jó ideig, a Liard család adta a munkaerőt, egészen 1812-ig.

Napóleon vetett véget a munkakör örökletességének, bár nem a dinasztikus jelleg zavarta, hanem egy örömlány. Történt, hogy a császár a kertben sétálgatva botlott a nőbe, aki ráadásul még ajánlatot is tett neki. Napóleon nem élt vele, hanem kiderítette, hogy miként került a feslett nőszemély az udvarba. A vakondfogó volt a ludas, aki versailles-i lakhelyét valóságos kabarévá és bordéllyá változtatta, mert nagyon kedvelte a mulatozást. Emiatt aztán ő lett az utolsó Liard a poszton.

A vakondnokság egyébiránt nemcsak esztétikai fontosságú, hanem akár életmentő is lehet. III. Vilmos angol király 1702-ben egy vakondtúrás miatt halt meg: megbotlott a kis halomban a lova, ő pedig kirepült a nyeregből és olyan súlyosan megsérült, hogy hamarosan meghalt.