Nahalka István oktatási anyagának alapállítása, hogy az oktatási rendszernek gyökeres megújításra van szüksége, és nem csak kisebb, részleges reformokra. Mit gondol erről? Valóban rendszerszintű változásra van szükség, vagy javítható a meglévő rendszer?

A kérdésfelvetés önmagában is paradoxon, és sajnos egy oktatáspolitikai paradoxonra is felhívja a figyelmet. Ez pedig az, hogy miközben vannak célképzeteink – és ez a dokumentum is az –, és kétségtelen, hogy nagyon-nagyon fontos és nagyon-nagyon hiányzó elemekre hívja fel a figyelmünket, az oktatási rendszer megváltoztatása csak lépésekben képzelhető el. Az, hogy van egy kész koncepció a kezünkben, amely maga is vitára sarkall, ez is egyfajta burkolt paradoxon, az is, hogy a pedagógiai kultúránknak egy csomó ponton a nagyon komoly konzervativizmusára hívja fel a figyelmet, amivel nehéz mit kezdeni egy reformfolyamatban. Egy szó, mint száz, igen, szükség lenne komoly reformokra. Az igazi kérdés azonban az, amiben kevésbé értenek egyet az ehhez értők, hogy milyen út vezet ehhez.

Lehet ott a megoldás nyitja, hogy milyen utat találunk ehhez?

Igen. Erre rokonszenves választ ad ez az összeállítás, mert vitára hív meg mindannyiunkat, ami fontos, de az is egyértelmű, hogy sokan nagyon sokfélét gondolnak erről a kérdéskörről, hogy mást ne mondjak, maga a gyakorló pedagóguskar, amelynek a pedagógiai kultúrájáról nyilatkozik ez az anyag, is alapvetően más gondol egy csomó kérdésről. És éppen ez a kritika tárgya! Nehéz dolog ez. Az oktatáspolitika döntően azért mégiscsak kompromisszumok között működik, és az igazi nagy kérdés az, hogy milyen kompromisszumokat és hogyan köt majd meg.

A mérleg egyik serpenyőjében ott van az, hogy az oktatáshoz értő szakemberek vitája nyilván mindig előreviszi az ügyet, mert közösen gondolkodnak, másrészt viszont olyan szakterületről beszélünk, ahol jelenleg is sok ezer diák tanul, vagyis egy működő terület átalakításáról van szó. Melyikre kell először koncentrálni?

Egy „királyi utat” tudnék elképzelni. Bizonyos értelemben nem visz előre az, hogyha hozzáértő emberek egymással vitatkoznak, mert ezek a hozzáértő emberek egyébként nagyon hasonló dolgokat képzelnek az oktatásról. Tehát azért ma nem nagyon van Magyarországon olyan oktatáskutató, aki a másik torkának tudna esni bármilyen sarkalatos kérdésben.

Az igazi dichotómia a valóság és köztük van, nem is annyira a diákok és köztük, mint inkább az iskolai hagyományunk, a pedagógusaink, az ő képzési hagyományuk és a koncepciók között.

És ezért egy olyan utat tudok elképzelni, ahol vannak egyértelmű koncepciók, oktatáspolitikai irány, de ennek nem a prompt bevezetéséről beszélünk, hanem az irányairól, amely szabadságot ad arra, hogy aki tudja vagy segítséggel tudja, ezt az irányt vegye fel, akinek pedig támogatásra van szüksége, az meg támogatást kapjon. Aki tud, innováljon, aki nem tud, annak adjon valamit a kezébe.

Annak a lehetőségét kell megteremteni, hogy a pedagógus ezekre megtalálja a saját közösségének, iskolájának, a gyerekeknek megfelelő válaszát?

Igen, és nem szabad attól megtorpanni, hogy sokan nem találják, nem értenek vele egyet, ugyanakkor tekintetbe kell venni, hogy nem fognak. Tehát biztos, hogy kell egy átmeneti időszak, amikor van egy progresszívebb ága ennek a történetnek, és egy kevésbé progresszív ága, mert egyszerre nem megoldás az sem, hogy tulajdonképpen „lenyomjuk a valóság torkán” ezeket az elképzeléseket, és nyilván az se rokonszenves perspektíva, hogy nincsenek reformok, mert nehéz „letolni”.

A pedagógusoknak megvan a szabadságuk, vagy meg kell nekik adni?

Ez például egy nagyon fontos oktatáspolitikai lépés lenne, és reményeim szerint folyamatban is van, hogy legyen ez a szabadság, mert nagyon sokáig nem volt meg. De amikor csak szabadság volt, az is működésképtelennek bizonyult a 2000-es évek elején, tehát kell, hogy legyen valami fogódzó, irány, és ehhez kell, hogy legyen szabadság is.

Egyetért azzal, hogy az oktatásért felelős miniszter szegregációcsökkentésről, tanulói teljesítmény- és jólétjavításról beszél? Ez az irány a megoldás? Vagy ez még nem a valóságról vagy a konkrétumokról szóló diskurzus?

Itt az a fontos kérdés, hogy mit akarunk megoldani. A magyar oktatási rendszernek – de nem is csak a magyarnak egyébként – a szakemberek szerint és a számok szerint a legkomolyabb problémája ez. A szelekció, a lemorzsolódás a közhiedelemmel és a főleg középosztálybeli közbeszéd elképzeléseivel szemben nem valamiféle karitatív probléma, nem valami alacsony sorban élő emberekhez való igazodás, nem valami „liberális blabla”, hanem egy nagyon komoly össztársadalmi probléma, mert – a tévedések elkerülése végett ismétlem – nem arról van szó, hogy egy nagy középosztálybeli massza kell hogy segítsen egy valamilyen lemaradó minoritást, hanem egyre inkább arról van szó, hogy

egy nagyon-nagyon szűk szociokulturális elithez képest marad le az egész ország,

és ez egy nem normális helyzet. Tehát ez a fajta különbség, ez a fajta szelekció, ahogy Nahalka István anyaga fogalmaz, ez a normativitásra való törekvés, amelyik egy abszolút elavult vagy nem létező normához próbálja igazítani az iskolarendszert, ez működésképtelenné teszi az egészet.

Mindez már a teljes szociális ellátórendszer, sőt az önkormányzatok és más közigazgatási szegmensek ügye is, ami összehangolt cselekvést igényel?

Így van, sőt még nagyobbra tágítanám ezt a kört, mert ez alapvetően egy társadalmi mentalitáshoz is kapcsolódik, sőt, alapvetően van szó arról. Hogy egy településen nemcsak egy egyházi és egy állami, hanem két állami iskola között is egyértelmű szelekció és társadalmi státuszmegoszlás következik be, ennek semmi köze nincs az oktatási rendszerhez, ez egy társadalmiattitűd-kérdés, és éppen ezért egyébként a most megjelent anyagnak az egyik legfontosabb javaslata az a nagyon komoly kommunikációs stratégia, ami erről a problémakörről meg kéne hogy szülessen, el kéne hogy induljon.

Ha egyetlen javaslatot kellene a döntéshozók asztalára letennie az oktatással kapcsolatban, akkor az ön javaslata mi lenne?

Arról szólna, hogy hogyan néz ki egy korszerűbb iskolarendszer, tantervi szabályozás és egyebek. Ez a hozzáértő emberek döntő többsége számára nagyon sok szempontból konszenzus. Az én javaslatom az lenne, hogy teremtsünk egy olyan helyzetet, amelyben támogatott dolog az, hogy erre induljon el egy iskola, egy közösség, egy település, egy pedagógus, és a mérleg másik serpenyőjében egy ehhez kapcsolódó türelem is volna: ne kötelező legyen ez a fordulat, hanem egy támogatott lehetőség. Több lehetőséget adnék a közösség kezébe, egy-egy pedagógus, elsősorban a helyi közösség, az iskola kezébe, mert alapvetően ezen múlik a dolog, természetesen beleértve az iskola vezetőjét. Igen, azt hiszem, hogy ez a legfontosabb, amit tennék.

A cikk Kocsis Éva interjúja alapján készült.