A Magyarországon őshonosként számon tartott aranysakál (más nevein nádi farkas, toportyán) a múlt század közepén pusztult ki, majd a nyolcvanas évek elején a Balkán felől tért vissza és telepedett meg ismét. Ekkor pedig olyannyira elszaporodott, hogy mostanra 25-40 ezer közé teszi az állomány nagyságát Horváth Mihály, a SEFAG Zrt. Lábodi Vadászerdészetének igazgatója, aki páratlan megfigyelésekkel gazdagította a ragadozóval kapcsolatos ismereteket - idézte az atadhir.hu összefoglalóját a 24.hu.

A szakember úgy tapasztalta, az aranysakál még a rókánál is ravaszabb, azaz óvatosabb és intelligensebb. A csapdákat legtöbbször elkerüli, és ha a „család” valamelyik tagja pórul jár, a többiek hosszú időre megjegyzik azt, hogy mi történt az elvesztett családtaggal. A sakál ugyanis nagyon gyakran párosan vagy többedmagával vadászik. Így a csapdába került társ látványa hosszú időre „beég” a szerencsés túlélő agyába. Ugyanez igaz a fegyveres vadászatra is, ha marad „hírvivő”, akkor azon a környéken jó darabig nem kell a vadásznak eredményre számítania – sorolta Horváth Mihály.

Az aranysakál egy 11-15 kilogramm tömegű, vagyis majdnem kétszer akkora, mint egy róka, igénytelen a táplálékra és nincs itthon természetes ellensége. Ezek miatt és 7-8 körüli szaporulatának köszönhetően terjedt el ilyen gyorsan.

Sok helyen károkat is okoz, előszeretettel vadássza le az ellési időszakban a fiatal állatokat, óvatossága miatt pedig sokszor csak későn, sok hiányzó állat után veszik észre tömeges jelenlétét.

A toportyán állományát Horváth Mihály elmondása szerint rendkívül nehéz szabályozni, mert hatékonyan leginkább csak éjszaka lehet rá vadászni, de ravaszsága miatt akkor sem könnyű puskavégre kapni.

Somogy és Baranya megye a „legfertőzöttebb”, az éves sakálelejtési adatok szerint Magyarországon minden negyedik sakált Somogyban lőtték 2020-ban.