Új műsor indult reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.

Patyi István, Kolompár Mátyás, Pekó István

Portré

A forradalom leverését követő megtorló perek egyik sajátossága volt, hogy vidéken a bíróságok – a tömegesen 1957 januárjában meginduló eljárások során – a tipikus forradalmi cselekményeket, úgy mint a szovjet emlékművek ledöntését, a tanácsháza elfoglalását, a kommunista vezetők elleni fellépést, kezdetben rongálásnak, magánlaksértésnek, garázdaságnak minősítették. Bács-Kiskun megyében sem volt ez másként. Így fordulhatott elő, hogy a kiskunmajsai lincselésként elhíresült esethez kapcsolódó Patyi István és társai elleni büntetőperben első fokon „csupán” szándékos emberölés volt a vád, s bár a megyei pártlap, a Petőfi Népe bestiális ellenforradalmi gaztettről cikkezett, a később kivégzett három fő vádlott – Patyi István, Kolompár Mátyás és Pekó István – viszonylag enyhe, 14, 12, illetve 8 éves börtönbüntetést kapott.

A kiskunmajsaiak 1956. október 26-án kapcsolódtak be a forradalmi eseményekbe. Aznap este a Budapesten dolgozó helyiek híreket hoztak a fővárosi eseményekről, a majsaiak pedig a hallottak hatására kitűzték a nemzeti zászlót a templom tornyára. Másnap országos állat- és kirakodóvásárt tartottak a városban. A helyőrség parancsnoka hiába kérte a jóval korábban meghirdetett rendezvény elhalasztását, a pártbizottság másként döntött. Az esemény miatt eleve nagyobb tömeg gyűlt össze a helyszínen, a tanácsházát pedig – amely elé végül az emberek vonultak – kevés ember védte, mivel a helyőrség nagy részét előzőleg Szegedre vezényelték. A mintegy ötszáz tüntető a tanács vezetőinek leváltását, újak kinevezését, valamint Neményi József kiadását követelte. Ő a község ipari és kereskedelmi vezetője, begyűjtési felelőse volt, aki megbízatásából adódóan – mint a diktatúra helyi szintű képviselője – eleve a tömegindulat célpontjának számított. Ezt fokozta a személye iránti általános ellenszenv is, amely már a forradalom előtti hónapokban az őt szidalmazó falfirkákban is megnyilvánult. Neményit a tanácsháza légópincéjében bújtatták, de az indulatos tömeg előhozta onnan, és végül agyonverték.

A forradalom leverése után szinte azonnal megindult azok felkutatása, akik a lincselésben részt vettek. Közülük többen ekkorra már elhagyták az országot. Az 1956. november 26-án letartóztatott Patyi István, Kolompár Mátyás és Pekó István egyszerű, kétkezi munkából élő emberek voltak, s a perben a brutális, agresszív csőcselék szerepét osztotta rájuk a kádári megtorló rendszer – Patyi és Kolompár esetében kihangsúlyozva kisebb vétségek miatti büntetett előéletüket. A Kecskeméti Megyei Bíróság Lengyel Zoltán vezette tanácsa 1957. február 22-én börtönbüntetést szabott ki rájuk. Az ítélet ellen a vád nem, a védelem viszont fellebbezett, így az nem emelkedett jogerőre. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Mecsér József elnökletével a vádlottak cselekedeteinek minősítését szervezkedésben való részvétellel egészítette ki, és mindhármukat halálbüntetéssel sújtotta. Az ítéleteket 1957. október 10-én végrehajtották.

A kiskunmajsai népítélet alapot szolgáltatott olyanokkal szembeni bosszúra is, akikre a megtorló gépezet különösebb ellenforradalmi cselekményt nem tudott rábizonyítani. Példa erre Túri Mihály esete, aki a szomszédos falu, Kömpöc forradalmi bizottságának az elnöke volt. Emiatt azonban nem tudták elítélni, így – azon az alapon, hogy Kiskunmajsán tartózkodott aznap a vásáron – bevonták a Neményi-gyilkosságba. Dacára annak, hogy a szembesítés során Patyiék is mellette tanúskodtak, sőt a neve abban a jelentésben sem szerepelt a lincselők között, amit a járási rendőrkapitányság vezetője készített a pártbizottság számára az eseményekről, előbb internálták, majd 1958. november 3-án életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, s csak 1972-ben szabadult.

Idézetek

Kolompár Mátyás

Kolompár Valéria így vallott arról a bizonytalanságról, ami egész életében gyötörte őt amiatt, hogy apját tulajdonképpen megalapozott bizonyítékok nélkül, emberölés vádjával ítélték halálra: „Ilyen alapon, hogy mit tudom én, három fiatalembert azért megölnek, mert vannak ottan ezren, és az ezerből hármat kimarnak, és valakire rámondják, hogy no, ezt te csináltad, és kész, ennyi az egész. Ezt még a bolond is fel tudja fogni, hogy ez nem így van. Én ebbe valahogy nem nyugszom bele, mert hogy ennyi ember közül csak hármat kivegyenek, valahogy ez nem fér az ember fejébe. Nemcsak az enyémbe, hanem senkiébe se, mert ha népnapfelkelés (!) is van, akkor nincs ilyen. De ha valaki látta, hogy pont az a három ember tette, akkor elfogadom”.

Pekó István

Pekó Erzsébet, Pekó István lánya így emlékezett az 1956. október 27-én Kiskunmajsán történtekre, Neményi József, egykori begyűjtési megbízott meglincselésének körülményeire: „Elindultunk a vásárba, de nem jutottunk ki. Amikor odaértünk a kiskunmajsai tanácsháza elé, ott már nagyban folyt a forradalom, a cirkusz tulajdonképpen. (...) Neményi Józsefet a lakásáról áthozták, vagy átszökött a parasztnép elől a tanácsházára, a légópincébe. Erre emlékszem. Utána kezdődött tulajdonképpen a véres esemény. Valaki bekiabálta a mikrofonba, hogy Neményi József a pincében van. Akkor a nép lement érte, kihozták, ütlegelték. Rengetegen voltak, feketéllett ott a nép. A parasztemberek, akik bejöttek a vásárba, azok mind nagyon haragudtak Neményire, mert ő volt az a behajtó, aki nagyon sok embernek a padlásáról az utolsó szem gabonát is elhozta beadásképpen. Mikor a pincéből fölhozták, átcibálták a másik oldalra. Talán itt avatkozott közbe az apám is. Hogy most a nép verte-e agyon, vagy mint Neményiné állította, az apám, a Patyi, a Kolompár meg a Jójárt Gergő, ezt szerintem megállapítani nem lehet, mert a nép ütötte-verte. (...) Mi megálltunk a tanácsházával szemben, onnan láttuk a dolgokat. Arra nagyon emlékszem, hogy ott sírtunk-ríttunk, a gyerekek, meg anyám, hogy apám nem menjen a tömegbe, ne hagyjon ott bennünket, ne csinálja”.

Pekó Erzsébet a következőképpen idézte fel apja letartóztatásának körülményeit: „Ő mindig úgy borotválkozott, hogy a kistükör pont oda volt téve az ablakba. Be volt pamacsolva, mikor jöttek a rendőrök érte. Megmosdott, fölöltözött és elment. Velünk már nem foglalkoztak a rendőrök, mivel látták, hogy ő nem tanúsít ellenállást. Nem is ellenkezett. Fölöltözött, elköszönt tőlünk és elment. Utána mi, gyerekek, nem láttuk soha többé”.

Pekó Erzsébet, Pekó István lánya arról, hogyan élte meg a család az apa elvesztését: „Hiányzott az apánk, de hogy mi is történt, hogy mivel vádolták, miért kellett meghalnia, nem tudtuk. Pedig anyám ott volt a tárgyalásokon, de például a halálos ítéletet nem tudta. Apám nem mondhatta meg még az utolsó beszélőn sem, hogy kivégzik, csak utalt rá. Nem értettük a dolgot, még anyám sem. Eltelt jó pár év, míg valahogy megértettem, hogy mi volt ez az egész (...). Eltelt egypár év, mire lelkileg meg idegileg ő is egy kicsit rendbe jött. Addig hagytuk ezt a témát. Utána is, amikor összejött a család, nem beszéltünk a dologról, csak néha hiányoltuk apánkat”.