A csavargőzös 1918-ban épült a Schlick-Nicholson Gép-, Waggon- és Hajógyárban. Sokáig a Duna két partja között szállította az utasokat, a második világháborúban, a Markó utca magasságában elsüllyedt. Egy évvel később kiemelték és újra forgalomba állították, majd 1950-ben a Balatoni Hajózási Vállalat tulajdonába adták. Erre azért volt szükség, mert a második világháború végén a visszavonuló németek a balatoni hajókat felrobbantották, s az ötvenes évek elején a tóhoz üdülni érkező tömegeket nem volt mivel hajókáztatni.

A Sió-csatornán felúsztatott gőzöst két társával együtt a BHV siófoki műhelyében alakították át, ekkor kapta a Pajtás nevet. A tetőt hat méterrel meghosszabbították, a mentőcsónakokat a fedélzet fölött helyezték el, befogadóképességét 150-ről 200 fősre növelték. Az átalakítás során még a legalapvetőbb műszaki követelményeket sem vették figyelembe: a Pajtásra a Jókai csavargőzös nagyobb méretű hajócsavarját szerelték, így indulás után a hajó fara felemelkedett, orra lesüllyedt, állékonysága csökkent. A hullámállóság miatt megnövelték az oldalmagasságot, de ezáltal a súlypontmagasság is nőtt, műszaki és stabilitási próbát sem végeztek. A látványosan billegő és dülöngélő hajó kapitánya jelentette a problémát, de ezzel az illetékesek a szabotázsvádak időszakában nem foglalkoztak.

A tragédia 1954. május 30-án következett be. A Pajtás kora délelőtt, verőfényes időben futott ki a balatonfüredi hajóállomásról, a fedélzeten hatfőnyi személyzet és mintegy 180 utas tartózkodott, közülük sokan a gyereknapot ünnepelték a hajókázással. Amikor a Pajtás éles jobbkanyarral Tihany felé fordult, a móló másik oldalán éppen az évadnyitó vitorlásversenyt indították. Az utasok nagy része a hajó bal oldalára tódult, mire a jármű erősen megdőlt. A rémült emberek most a másik oldalra rohantak, ettől az amúgy is ingatag hajó jobbra billent. A kapitány a dőlést a kormány elfordításával akarta kiegyensúlyozni, de nem járt sikerrel, a Pajtás ismét balra dőlt és süllyedni kezdett. A hullámsírban 22 utas és a fűtő lelte halálát (a legfiatalabb áldozat hétéves, a legidősebb 68 éves volt), a még nagyobb katasztrófát a fűtő akadályozta meg, mert még ki tudta engedni a gőzt a kazánból, így a hajó nem robbant fel. A fenéken megülő Pajtás félig kiállt a vízből, így az utasok zöme felkapaszkodhatott az oldalára, tetejére. A mentést a vitorlásverseny résztvevői gyorsan megkezdték, és a parton állók közül is sokan segítettek.

A perceken belül a helyszínre érkező államvédelmisek, de nem a mentéssel foglalkoztak. A mólót lezárták, még a rendőröket sem engedték oda, a közlekedési miniszter is csak nehezen jutott be. A turisták fényképezőgépeiből kihúzkodták a filmet, a szemtanúkat megfenyegették, hogy nem beszélhetnek senkinek arról, amit láttak, még a helyi telefonközpontot is ellenőrzésük alá vonták. (Néhány filmtekercs mégis megmenekült, ezek a képek napjainkban az internetre is felkerültek.) A politikai vezetés csak arra ügyelt, hogy a világ ne szerezzen tudomást a szerencsétlenségről.

A balesetről csak egyetlen szűkszavú közlemény jelent meg a Szabad Nép című pártlapban, ez 12 halottról számolt be. Ezt követően Rákosi Mátyás teljes hírzárlatot rendelt el, a szélesebb közvélemény csak három évtized múltán értesült a katasztrófáról. A végzetes baleset után azonnal letartóztatták Heisz Pált, a Pajtás kapitányát, nyolc hónapig volt előzetes letartóztatásban. A vízből kihalászott hajónapló tanúsította, hogy nem volt túlterhelve a jármű, így elkerülte a halálbüntetést. Állást sokáig nem kapott, végül a siófoki kikötőben lett felügyelő, a balesetről soha senkinek nem beszélt.

A Pajtást a tragédia után kiemelték a vízből, 1957-ben kétcsavaros motorhajóvá építették át, és nevét Siófokra változtatták. 1959-ben lehajózták a Dunára, ott Dömsöd néven szolgált tovább, a forgalomból 1987-ben vonták ki.

A Pajtás hajó áldozatainak emlékművét, Raffay Béla alkotását 1999-ben leplezték le a balatonfüredi Tagore sétányon, a bronzba öntött hajóablakot formáló talapzatból egy kéz nyúlik az ég felé.