Egyszerű, átlátható, stabil viszonyokat, a gyógyítás körülményeinek a megszervezését. A kormánynak az a feladata, hogy megteremtse a környezetét az alkotmányban is rögzített az egészségügyi ellátáshoz való állampolgári jognak.

Milyen ez a környezet? Milyennek kell lennie a mostanihoz képest?

Ha bárhol az országban bemegyünk egy kórházba, látjuk, hogy milyen ez a környezet, amely ezer sebből vérzik, és legfőképpen irányt vesztett.

Nincs kimondva az, hogy mit kell csinálni a gyógyítóknak, az államnak és a fenntartó intézménynek? Mi az, ami nem világos?

A nagy keretek és rendszerek nem világosak. A legalapvetőbb probléma az, hogy a magyar egészségügy finanszírozása egy társadalombiztosítási alapokon nyugvó finanszírozási rendszer. A társadalombiztosítás arról szól, hogy mindenki egyformán, jövedelemarányosan hozzájárul a rendszer fenntartásához, és a szükségletei szerint részesül a forrásokból. Vagyis ha valaki életében nem lesz beteg, akkor is fizeti a járulékokat. Ha valaki csak fél évig fizetett járulékot, és mégis nagy szívműtétet kell, hogy kapjon, akkor azt a társadalombiztosítástól szolidaritási alapon fizeti.

Ezt problémának nevezzük?

Ez probléma.

Nem ez maga a szolidaritás?

De.

Tudunk mást modell?

Hogyne! Ezerféle más modell van, de a mi modellünk eddig mégiscsak a társadalombiztosítás volt. Eddig a magyar lakosság azért fizette és azért tűrte a járulékoknak a társadalombiztosítás felé való irányítását, mert abban reménykedett, hogy egy magas színvonalú ellátást kap. Minden politikai rendszer ezt ígérte.

De nagyjából meg is kapta, bár nálunk nincsenek olyan kirívó esetek vagy nem annyi, mint amiről máshol hallunk, hogy pénzhiány miatt nem gyógyítanak meg embereket. Nem így van?

Gondoljunk végig: vajon az gyógyítás, hogy valaki eljön egy ortopédiai szakrendelésre, egy csípőprotézist javasol egy ortopédus, és akkor azt mondják, hogy hét-nyolc-tíz év várakozásra kényszerül? Hát ez gyógyítás?

Annak az embernek nyilván nem.

Természetesen.

Az csak ahhoz képest gyógyítás, ha valahol egyáltalán nem tudják meggyógyítani, mert meghal, mire odajutna.

Az életről is beszélhetünk meg az életminőségről is. Nekem mint járulékfizetőnek minden ember halála szomorú, de mint járulékfizető, ha nekem bajom van, akkor én azt várnám a rendszertől, hogy az én bajomat ugyanúgy orvosolja, ahogy ígérte.

A járulékok, amiket befizetünk a szolidaritás alapú társadalombiztosítás kasszájába, már a tavalyi évben sem érték el az összkiadások ötven százalékát. Ez azt jelentette, hogy a költségvetés adott hozzá ugyanannyit, mint amennyit a járulékokból szedett be a rendszer. Nagyon komoly krízis van, aminek a lényege az, hogy a szolidaritás alapú járulékfizető-bázison létrejött társadalombiztosítási rendszer finanszírozásába az állami költségvetésnek jelentősen be kell segítenie.

Mi volna egy élhető másik út? Fizessünk több járulékot vagy limitáljuk az azoknak nyújtott szolgáltatást, akik nem fizettek még elég járulékot, vagy kössünk magánbiztosításokat? Van az orvos társadalom fejében olyan kép, amitől azt várják, hogy ez a dolog olajozottabban menjen?

Mi orvosok vagyunk, nem közgazdászok. A profi szervezőknek kell ötletelniük arról, hogy milyen legyen a kórház. Én meg tudom mondani, hogy mi kell az én tevékenységem környezetébe, de azt nem tudom megmondani, hogy mi ennek a makroközgazdasági háttere.

Folytatni ezt a típusú rendszert, kiszámítható, hogy az mibe fog kerülni. Áttérni egy adóalapú rendszerre, egy nemzeti egészségügyi szolgáltatási szolgálatra, mint ami Angliában van, az megint egy más közgazdasági kategória. Ezeket végig kellene gondolni makroszinten, és politikai döntések kellenek majd.

Egy dolgot azonban ne felejtsünk el, és ez a legfontosabb. Mindenféle egészségügyi reform, tehát az egészségügyi struktúrának a reorganizációja, ami eddig elindult, ez mindig a költségvetés hiányából, hiányhelyzetéből indult ki. Ez nem az egészségügynek a megreformálásáról szólt, hanem valamiféle megtakarításról, költségvetési deficitcsökkentésről.

A teljes interjút az Aréna szombati műsorában hallgathatja meg, este 7 órakor.