Ebben mindannyian benne vagyunk, attól függően, hogy a piramisnak ki milyen fokán áll. Ez mikroszinten úgy néz ki, hogy a nagypapák és a papák meséljék el, hogy 1956-ban mi történt! De meséljék el azt is, ha ők a rendszer haszonélvezői voltak, és bújni kellett! Meséljék el azt is, mert az is a történethez tartozik. Ez lenne a legalapvetőbb dolog. Nekem személyes szerencsém, hogy ezeket az én szüleim és nagyszüleim elmesélték. Biztosan vannak olyan családok, ahol ez sokáig nem volt téma ezeregy okból. Legyen téma! Erről beszélni kell, mert a múlt a mai napig velünk van, gondolkodásmódban és a korrupciós technikákban. Vegyük példának azt, hogy a munkahelyről annak idején az emberek hazahordtak mindent. Ez megengedetté vált, miután azt mondták, hogy kevés fizetést kapnak. Teljes foglalkoztatottság volt, és ettől vált az egész kádárizmus kocsonyává. Langyos vízben jó ülni, de nem negyven évig. Mert ha negyven évig ülsz, akkor eltunyulsz, elpuhulsz, elveszted az iránytűdet, elveszted az ép erkölcsi érzékedet, és ezért minimálisan odáig kellett volna jutni, hogy a felelősöket megnevezzük. Minimálisan elvárható lett volna, hogy a párthierarchiában bizonyos vonal fölött mindenki búcsúzzon el a közélettől. Nem kell, hogy a lakásaikat elhagyják, nem kell, hogy börtönbe kerüljenek, de álljanak a partvonalra.

Ez generációs probléma? Azt szokták mondani, hogy azok, akik már ebben az új demokratikus rendszerben születtek, majd máshogy gondolkodnak. A politikában látszik ez?

A fiatalokat, ahogy észreveszem, korlátozottan érdeklik ezek a kérdések, holott ezek fontos kérdések számukra is. A mai kormányzatnak ez egyébként elementáris érdeke.

Hogy ne beszéljenek róluk?

Hát persze. Ma a kádárista múltról bizonyos értelemben nehezebb beszélni, mint a kádárizmusban. A múltkutatásnak a legcsodálatosabb időszaka 1989 és 1991 között volt, amikor ezek a problémák elementáris erővel jöttek elő. Ez mostanra lepörgött, elvásott, érdektelenné vált. Ma odáig jutottunk, hogy ma a kormányzatban olyanok képviseltetik magukat, akik magukra veszik a Kádár-rendszerrel szembeni kritikát. Magukra értik, hiszen ugyanazok.

De a nagy részük még gyerek volt a Kádár-rendszerben.

De itt egy viszonyról van szó. Azzal jönnek, hogy ők még nem éltek '56-ban. De hát miket mondott 56-ról miniszterelnökünk annak idején? El tudja képzelni, hogy a Hitler-Jugend egykori korifeusa Németországban miniszterelnök lesz? Ugye, nem. Én sem tudom elképzelni azt, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség pécsi korifeusából az lesz, aki. Nem akarok személyeskedni, csak jelezném, hogy bizonyos dolgok elfogadhatatlanok. Ma már nem bosszúról van szó, csak azt kellene az uralmon lévőknek megérteniük, hogy a múltnak ez a feldolgozása elfogadhatatlan azok számára, akiket ez a rendszer meggyötört, és tönkretett. A megbocsátás sosem késő. Vojtyla sem olyan régen bocsátott meg Luther Mártonnak, és ez a reformátusoknak nyilván nagyon jólesett. Ehhez kapcsolódik, hogy a gyermekeket nyilvánvalóan nem lehet az apáik bűne miatt felelősségre vonni, de a gyermekek az apáik bűne miatt felelősséggel tartoznak.

Ezt hogy érti a gyakorlatban? Ha az Ön édesapjáról kiderülne valami elítélendő tény, akkor Önnek mit kellene csinálnia?

Azt kéne rá mondanom, hogy szeretlek édesapám, de ez egy disznóság.Az előadásában említette, hogy a társadalmunk nem kettéosztódott, hanem egyszerűen nem egyesült. Ezt hogy értette?

Úgy, hogy - bár a Horthy-rendszer nem volt fenékig tejfel -, de nagyjából jogállam volt, és az emberek erkölcsi érzéke ép volt. 1956-ig ez a pár év diktatúra sem tudta az emberek erkölcsi érzékét megtörni. Ezek a fiatalok meghaltak a hazáért, tudták, hogy mit tesznek, és meg akartak halni. Na most ezzel nálunk ez véget ért. Két minta volt nálunk: az 1848/49-es minta, másrészt a szovjet háborús filmek, ahol a srácok ugyanúgy haltak meg Maty Rogyináért. Valamelyik nap néztem a televízióban Jan Palach temetését, aki felgyújtotta magát. Egymillió prágai rótta le kegyeletét. Volt egy magyar fiatalember, aki ugyanúgy felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, de én sem tudom a nevét, és ez nincs jól. Miért nem szerepel ő a tudatunk nemzeti pantheonjában? Ugyanakkor az anyák nem küldték ki a gyerekeket 1956-ban, hanem bezárták a spájzba. Amiért ma a lakosság meggondolja, hogy sztrájkokban vagy egyéb dolgokban részt vegyen, annak az az oka, hogy a pénztelenség által erősebb gúzsba van verve, mint volt a diktatúra alatt. Az élet primátusa mégiscsak az, hogy a gyerekeket fel kell nevelni, és az asztalra kenyeret kell tenni. Ezt a diktatúrában igyekszik az ember minél kevesebb kompromisszummal megtenni. Ahogy Hamvas Béla mondta, "családomra való tekintettel".

Jól érzi magát Magyarországon?

Az én fiatalságom többek között annak jegyében telt, hogy hogyan disszidáljunk. Én minden évben három-négy barátomat húztam ki a noteszemből. Mi úgy gondoltuk, hogy egy országban, ahol háromnegyed kettőkor bemondják, hogy hajóvonták találkozása tilos, és a leukoplastra rá van írva, hogy "csak külsőleg", ott nem jó élni. Én kalandvágyból itthon maradtam, ugye részben idős szüleim miatt, de megéltem én ezt a bátyámon keresztül, aki '56-ban ment el, és megéltem a magyar emigrációval való számos találkozás során, hogy azért a nagyobb darab kenyérért, amit a Nyugat jelentett, szinte kivétel nélkül mindenki szörnyű lelki árat fizetett. Én teljesen ép emigránssal szinte nem is találkoztam. Márai Sándor is szenvedett, mint a kutya, de ő nyilvánvalóan tántoríthatatlannak bizonyult abban, hogy amíg nincsenek szabad választások, és amíg oroszok vannak Magyarországon, addig ő nem tér haza. Elég sokat utaztam, a maximális lehetőséget igyekeztem kihasználni. Családom nagyobb része élt, és él Nyugaton, és mindig, amikor a taxi felért a Margit hídra, akkor azt mondtam, hogy itthon vagyok, és ez így jól van. De ha jövök be Ferihegyről, látom ezt a bangladesi gigant posztererdőt, nem mosolyognak a határőrök, de rám sem. Lehet, hogy ő pont nem kedvel, de hogy egyik sem kedvel, ezt nehezen hiszem el. Mosolyogni nem kerül semmibe. Rossz kedélyállapotú, felajzott, acsargó, rossz szellemi állapotban lévő ország lettünk, amit naponta érzünk a bőrünkön, az agresszív közlekedésben, a szabályok be nem tartásában. Nemcsak az "establishment" nem tartja be a szabályokat, ez most már a mikrostruktúráig hatja át az országot, kezdve az önfeledt szemeteléstől a grafitizésig, a buszmegállók betöréséig, és a szörnyű napi városi agresszióig.

Mit csinál mostanában a showműsoron kívül?

Most elmegyek Horvátországba éppen, mert most felvettünk két műsort, és van egy másik hobbink az utóbbi pár évben, hogy embereket gyűjtünk.

Humoristákat? Munka szempontból?

Nem. Gondolok például Karátson Gáborra, vagy Vadász György építészmérnökre. Az ember próbálja magát épelméjű emberekkel körülvenni, és megpróbálja elkerülni a megőrülést. Ennek az egyik módja, hogy embereket gyűjtünk, akik szépen élnek, szeretetben élnek, okosak, műveltek, és megpróbálunk befűteni a kandallóba, és jó könyveket olvasni.