Hatvanhatmillió évvel ezelőtt egy 9,9 kilométer átmérőjű kisbolygó csapódott a mexikói Yucatán-félszigetbe (Chicxulub-kráter), katasztrofális események sorozatát elindítva, ami végül a bolygó egyik legsúlyosabb tömeges kihalásához vezetett. Számítógépes szimulációk szerint órákkal a becsapódást követően a Földet erőteljes rengések, szökőárak és globális vadtüzek sújtották.

Ezután a légkörbe került óriási mennyiségű por és korom elnyelte a napsugarakat, sötétségbe borítva a Földet. A növények nem jutottak elég fényhez a fotoszintézishez, ami a tápláléklánc széleskörű összeomlásához vezetett. Ezzel egy időben a bolygó felszíne is hűlni kezdett.

Mivel a víz tovább megtartja a hőt, mint a szárazföld, vagy a levegő, kezdetben jelentős hőmérséklet-különbségek voltak a légkör és az óceánok között, ami nagy erejű viharokat és hurrikánokat eredményezett. A globális tél ugyanakkor nem tartott sokáig: néhány hónappal, vagy esetleg évtizeddel később a por és a korom lehullt a földre és az óceánokba, szabad utat adva a napsugaraknak, hogy újra felmelegítések a bolygót.

Ez a forgatókönyv mostanáig csak egy nehezen bizonyítható elmélet volt. Az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) hamarosan megjelenő tanulmányukban azonban holland kutatók azt állítják, hogy elsőként sikerült meggyőző bizonyítékot találniuk a globális tél alátámasztására.

A 66 millió évvel ezelőtti hőmérséklet rekonstruálása érdekében a kutatók egy óceánban élő mikroorganizmus (Thaumarchaeota) lipidjeit elemezték, amelyet a texasi Brazos folyó területén lévő üledékes kőzetek őriztek meg. Ezek a mikroorganizmusok a tengervíz hőmérsékletéhez igazítják a sejtmembránjukban lévő lipidek összetételét. Amikor az organizmus elpusztult, lesüllyedt a tengerfenékre és lipidjeit a homokos óceáni üledék őrizte meg.

A hajdani globális tél rövidsége miatt a kutatók nehezen találtak olyan területet, ahol az üledékréteg elég vastag volt ahhoz, hogy érdemes legyen az árulkodó lipidek után kutatni.

A Brazos folyó környéke azonban megfelelő terepnek bizonyult: a krétakorban ugyanis meleg tenger borította a területet - mondta a tanulmányt vezető Johan Vellekoop, az Utrechti Egyetem munkatársa. Az aszteroida-becsapódást követően szökőár söpört végig a területen, több rétegnyi homokkal borítva be azt. A holland kutatók ebben bukkantak olyan vékony üledékrétegre, amely a jelentős lehűlést bizonyító lipideket rejtette.

"Az új technológiák segítségével sikerült megállapítanunk, hogy a tengerfelszín hőmérséklete 30 Celsius-fokról 23 Celsius-fokra, vagy még alacsonyabbra süllyedt. Ez néhány évig tartott, nem tovább néhány évtizednél. Amikor a por elkezdett visszahullani a földre, a hőmérséklet megint emelkedni kezdett, ami szintén kiolvasható az üledékekből" - mondta a szakember.