Ezekben a napokban érdemes felidézni, miként emlékezett Pilling János pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa 2007 októberében, Polcz Alain halála után:

"Mindnyájan, akik itt vagyunk, közösek vagyunk abban, hogy Polcz Alaine valamilyen hatást gyakorolt ránk - az életünkre, a gondolkodásunkra, arra, ahogyan a világot látjuk -, ezért Alaine-en keresztül társai vagyunk egymásnak. Nagy ez a közösség. Alaine olyan ember volt, aki - joggal mondhatjuk - emberek százezreire gyakorolt hatást. S ami igazán különleges: a legkülönbözőbb emberekre. (...)

Kevés olyan ember van, aki nem hatalommal, nem csak alkotásaival, hanem a személyiségével is képes hatni az emberekre, s a világ alakulására. Alaine ilyen volt. A világ más lett általa, s mások lettek az emberek, akik kapcsolatba kerültek vele. Talán azért is válhatott ilyen sok ember Alaine-társsá, mert Alaine maga is rendkívül sokszínű volt.

A legtöbben úgy ismerik őt, mint olyan embert, aki megváltoztatta a halállal kapcsolatos képünket. Amikor Alaine elkezdett foglalkozni a súlyosan beteg gyermekek félelmeivel és a gyógyíthatatlan gyerekek lelki segítésének a lehetőségeivel, akkor ezek a témakörök még tabunak számítottak ebben az országban. Egykori munkahelyén, a II. számú Gyermekklinikán abban az időben a szülők hetente csak egyszer, egy órára látogathatták meg a beteg gyermekeiket. Nagy megütközést keltett Alaine javaslata, hogy a szülők ennél gyakrabban is bejöhessenek a Klinikára. Végül, nagy viták árán engedélyezték, hogy legalább a gyermekonkológiai részlegre naponta egy órára bejöhessenek a szülők...

Alaine megnyitotta az ajtókat - s képletesen ezt tette később is, újra és újra. Megjelentek első írásai a gyermekek haláltudatáról (micsoda ellenállás árán: eleinte a lapok sorra utasították el az írásait!), később pedig azok a könyvei, melyek már nem csak a szakemberek szűkebb köreihez szóltak, hanem az olvasók ezreihez. Ezek után újabb ajtókat nyitott ki: megalapította az első hazai hospice szervezetet, a Magyar Hospice Alapítványt.

Magam ebben az időszakban találkoztam vele először. Ez az ismeretség két évtizeden át tartó kapcsolattá alakult, s meghatározója lett az életemnek. Alaine hívására lettem a Magyar Hospice Alapítvány első orvosa, s a formálódó hospice-mozgalom egyik szervezője. A hospice-munka fontos tapasztalata volt az is, hogy nem csak a betegeknek, hanem a hozzátartozóknak is segítségre van szükségük, a betegség időszakában, és gyakran a gyász feldolgozásában is.

Alaine ekkor kezdett egyre inkább a gyászolók segítésének a lehetőségeivel foglalkozni. A kilencvenes évek közepén egy kis csoport alakult körülötte segítő foglalkozású emberekből, s a csoport rendszeres találkozóin igyekeztünk minél több ismeretet és tapasztalatot átadni egymásnak a gyászról, a gyászolók segítéséről. Ma már ez a szervezet - Napfogyatkozás Egyesület néven - képzéseket és konferenciákat szervez. Alaine láthatta, megélhette, hogy mindaz, amit elkezdett, kiteljesedik. (...)

Sokan mégsem haldoklókat és gyászolókat segítő karizmatikus asszonyként ismerik Alaine-t, s nem a halállal kapcsolatos munkáit olvasták, hanem más írásait. Az Asszony a fronton című önéletrajzi írását megjelenésekor az Írószövetség az Év könyvének választotta, azóta több kiadásban is megjelent. Sokan olvasták Alaine Macskaregény, és Karácsonyi utazás című könyveit is. Legnagyobb példányszámban kiadott könyve azonban nem szakirodalmi és nem szépirodalmi mű, hanem sokszínűségének újabb jele: a szakácskönyve, amiben az olvasás ízeit életének történetei adják.

Talán ebben rejlik Alaine másik csodája: minden könyvének az alapját saját élete, saját tapasztalatai adják. Megfigyelte és megértette a benne és a körülötte zajló történéseket, s ezekből olyan - és ugyanolyan - következtetésekre jutott, amelyekhez mások hosszas kutatások és szakirodalmi elemzések után jutnak el.

De hogyan tudta ezt megtenni? Hiszen ugyanazt látta, amit mindnyájan, ugyanazt tapasztalhatta, amit mások is. Igen, ugyanazt látta - de nem ugyanúgy. Alaine mindenre, amivel találkozott, olyan kíváncsisággal nézett, ahogyan a gyermekek nézik a világot. Amikor csak láttam őt, a szemei mindig csillogtak. Élete végéig megmaradt kíváncsi tekintetű, másokra, s az egész világra nyitott embernek. Miközben a legtöbb ember felnőttként már csak keveset kérdez, s az első "miért"-re kapott választ megváltoztathatatlan tényként fogadja el. (...)

Alaine - mint a mindent megérteni vágyó gyermekek - az első "miért?" után feltette a következőt is... Az ő "miért"-jei nyomán beszélünk ma már oly sok mindenről, amiről korábban hallgattunk.

Kíváncsisága vezette. Sohasem félt elindulni olyan úton, amit még nem ismert. A nyolcvanadik születésnapjára készülve eszembe jutott, hogy kamaszként milyen nagy hatással volt rám a "Nyolcvan év magasából" című könyv. Mivel ez régen jelent meg, nem volt könnyű szereznem egy példányt, de végül sikerült. Belelapoztam - s elszomorodtam. A könyv patetikus volt és közhelyes ... A születésnapján elmeséltem, hogy milyen lelkesen kerestem ezt a könyvet, s milyen csalódás volt újra beleolvasni, s azt mondtam neki, hogy ő sokkal jobb könyvet tudna írni az öregedésről. Nevetett, de elgondolkodott rajta, s később valóban elkezdett egy könyvet írni az öregedésről. Egyszer, amikor beszéltünk, azt mondta: képzeljem, a kiadó javaslatára nem nyomtatásban jelenik majd meg az írás, hanem hangoskönyvként, már dolgoznak rajta, felveszik, amit ő felolvas. Majd kicsit elgondolkodott, s megkérdezte: "Mondja, János, mi az a hangoskönyv?"

Nevettünk ezen, s még oly sok mindenen is. Alaine lényéből derű és életszeretet áradt. Azt hihetnénk pedig, hogy aki évtizedeken át halállal, gyásszal foglalkozik, az bizonyára komor ember. Alaine azonban számos alkalommal elmondta: aki halni tanul, az élni tanul. Aki szembesül azzal, hogy mindent elveszíthet, jobban értékeli mindazt, aminek örülni lehet. A haldoklók arra is tanítanak, hogy milyen fontos megélni a múló pillanatok örömeit.

Ám, aki haldoklókkal és gyászolókkal beszélget, Isten és a túlvilág kérdéseivel is szembekerül. Alaine élete is spritualitással volt áthatva. Hite azonban nem "vallásosság" volt, nem tilalmakból és dogmákból táplálkozott, hanem saját, belső tapasztalásából, abból, ahogyan Isten-élményként élte meg a világot, a teremtettséget.

Ez a harmónia és életszeretet jellemezte az utolsó pillanatokig. Egyik utolsó interjújában, Tarr Bence és Karácsony Sándor 2006 végén készült portréfilmjében, már a halálára készülve, a következőket mondja: "Én meg vagyok elégedve az életemmel. Szeretni a növényeket, az állatokat, az eget, a vizet, a gyermekeket, a szerelmet megélni - aztán ahogyan átalakul szeretetté - megélni a barátságnak ezer színét, a művészeteket... - hát gyönyörű a világ!"

S attól, hogy ő tudta ilyennek látni a világot, a világ maga is szebb lett. Mert úgy hiszem, nagyon sokféle világ van: nagyjából annyiféle, ahány ember él a földön. Amikor megismerünk valakit, megismerhetjük az ő világát is - s ha ez hatással van ránk, ettől a mi világunk is átalakulhat.

Köszönjük neki, hogy Alaine-társakká válhattunk, s köszönjük, hogy a világ szebbé vált általa!"
Pilling János