Nem gondolom, hogy ezek között különbség lenne. Az ember nyökög, amikor erről kell beszélnie, hiszen zavarban van, meghatódott, meg nagyon örül és nagyon boldog. Arról meg végképp nagyon nehezen beszél az ember, hogy miért kap egy ilyet. Erre azt szoktam mondani, hogy az ilyesmiről nem nekem kell beszélnem, hanem azoknak, akik adták. Nincs különbség, mindegyik díj ugyanolyan, mintha először kapna az ember valamit. Ez visszaigazolás, megfogható formája annak, hogy amit az ember csinál, jelent valamit.

A kíváncsiság az az ösztönző erő, ami minduntalan előre hajtja?

Ez biztosan a személyiség kérdése is, de nem szabad elfelejteni, hogy végtelen nagy szerencsém volt a szakmai életemmel. Nem gondolom, hogy nagyon sok emberrel történik meg, hogy egy producer, jelesül Bodzsár István felhívja telefonon azzal: azt akarja, hogy ő rendezzen filmet ebből a regényből. Nagyon fontos, hogy az ember olyan lehetőségekhez jusson, amelyeket ki tud használni. Az már egy következő lépés, hogy ezekkel megfelelően élni tudjon.Milyenek a filmrendezéssel kapcsolatos tapasztalatai?

Kibicnek semmi se drága: nagyon-nagyon élvezem, hogy sok olyan emberrel vagyok körülvéve, akik értenek ahhoz, amit csinálnak, és tanulhatok tőlük. Valóban van bennem némi túlfűtött kíváncsiság, amitől az ember bele tud vágni abba, hogy nagyjátékfilmet rendezzen Bartis Attila A nyugalom című regényéből.

Mennyire más filmes közegben rendezni, mint színpadon?

Nagyon más. Színházban az ember általában kronológiai sorrendben dolgozik, egy-egy jelenetre vissza lehet térni, így tud érni. Sokkal inkább tekinthető folyamatnak az, ahogy a színházban létrejön egy előadás. A filmben előre kell látni, érezni mindent, a legnehezebb pedig az, hogy - mivel nem kronológiailag vesszük fel - amikor összerakjuk az egészet, az hiteles folyamatnak tűnjön.

Kivételesnek érzi a helyzetét abban a tekintetben, hogy milyen munkákban alkothat?

Abszolút kivételesnek érzem, de azt hiszem, ennek része az is, hogy az ember az adott munkákat hogyan végzi el.