A vallásokat sem kímélő, Charlie Hebdo francia szatirikus lap párizsi szerkesztősége elleni, tizenkét halálos áldozattal járó január 7-i merénylet, majd egy kóser élelmiszerboltban elkövetett, négy ember életébe kerülő túszdráma áramütésszerűen ébresztette fel a multikulturalizmus felszíne alatt szunnyadó vallási ellentéteket Európában - írta George Friedman, az agytröszt igazgatója.

Emlékeztet rá, hogy ez a szembenállás nem újkeletű, hiszen a Földközi-tenger és környéke birtoklásáért az előző századokban többször is fegyveres összecsapás történt muszlim és keresztény erők között. A VIII. században a muszlimok Ibéria felől törtek be Európába, s előrenyomulásukat Martell Károly frank király seregei állították meg Poitiers-nél 732-ben. Később, a XV. századtól kezdve a török birodalom délkeleti irányból támadt a keresztény Európára, s egészen Bécsig jutottak seregeikkel. Az európai birodalmaknak csupán a XVIII. század végére sikerült végérvényesen kiverniük őket Európából.

Arra is volt példa, hogy keresztények kezdtek háborút a muzulmánok ellen: a XI-XIII. században több alkalommal indultak keresztes hadjáratok kelet felé, hogy a Szentföldet felszabadítsák az arabok és törökök uralma alól. Majd amikor a XVIII. században a keresztény királyságoknak sikerült kiűzniük a törököket Európából, a keresztény uralkodók kezdték el befolyásukat kiterjeszteni a Földközi-tenger észak-afrikai partvidékére és a Közel-Keletre.

A Stratfor szerint mind a kereszténység, mind az iszlám képviselői meghátrálásra akarták kényszeríteni a másikat. Bár mindkét fél rendkívül közel került céljához, mindketten kudarcot vallottak. Annyi azonban bizonyos, hogy nincs még két olyan világvallás, amely ennyire heves, egyben vegyes érzelmekkel viseltetett volna a másikkal szemben.

A jelenleg Európában tapasztalható válság közvetlen oka az amerikai kutatóműhely szerint abban keresendő, hogy a II. világháborút követően az európai hatalmaknak fel kellett adniuk észak-afrikai gyarmataikat, miközben olcsó munkaerőre volt szükségük a háború utáni gazdaságuk beindításához. A korábbi birodalmi-gyarmati kapcsolatok révén muszlimok tömegei érkeztek Európába, és a kontinensen létrejött gazdasági közösség átjárható határai miatt az Európai Unión belül bárhol letelepedhettek. A muzulmánoknak "kapóra jöttek" a jól fizető európai állások, eszükbe sem jutott azonban, hogy a munkavállaláson kívül kulturális téren is részévé váljanak Európának.

A helyzetet tovább bonyolította az a tény, hogy Európában a kereszténység a második világháború után elveszítette kulturális dominanciáját, s a politikai gondolkodás fő áramát az állam és az egyház szétválasztásán túlmenően is a szekularizáció doktrínája váltotta fel. Ez azt jelenti, hogy a vallást a magánélet berkeibe száműzték, és semmilyen szerepet nem kapott a közéletben. Ez lehetővé tette, hogy magánéletében bárki bármilyen elvet sajátjává tegyen, azonban megnehezítette, hogy a társadalom tagjai számára közösséggé kovácsoló identitást nyújtson. Egyrészt teret adott a liberális multikulturalizmusnak, másrészt a különböző kulturális közösségek elszigetelt egymás mellett éléséhez vezetett.

A Stratfor igazgatója úgy véli, hogy az Európában letelepedett muszlimok teljesen elutasítják a szekularizációt. Amíg ez utóbbit az európaiak a vallásos szekták konfliktusaiból kiemelő, haladó szellemű gondolkodásmódnak és a kultúrák békés együttéléséhez alapvetőnek tartják, a muszlimok - és néhány keresztény - egyszerűen a kereszténység hanyatlásának és a hit gyengülésének látják.

George Friedman emellett úgy látja, hogy az Észak-Afrikából vagy Törökországból Európába érkezett muszlimokat a többségi társadalom nem tartja európainak. Miközben a felszínen az Egyesült Államok mintájára a befogadó multikulturalizmus liberális koncepcióját hirdették meg Nyugat-Európában, a gyakorlatban a kulturális törésvonalak mentén az egyes közösségek bezárkóztak, és gettók alakultak ki. Például Párizs külvárosaiban zsúfolt többemeletes háztömbökben élnek a muszlim bevándorlók letelepedett generációi, teljesen elkülönülve a francia lakosságtól.

Különösen nehéz sorsuk van a második és harmadik generációs bevándorlóknak, akik már a befogadó országban születtek. Hiszen ők már nem rendelkeznek azokkal a kulturális gyökerekkel, amelyeket távoli hazájukat otthagyó szüleik hordoznak, ugyanakkor még a többségi társadalomba sem képesek beilleszkedni. Egy másik, az amerikai National Interest szakfolyóiratban közölt elemzés szerint így egyfajta "kettős elidegenedés" alakul ki: sem a szülők által képviselt kultúrához nem kötődnek, sem a többségi társadalom elvárásait nem tudják vagy akarják teljesíteni. Ez egyfajta "kulturális skizofréniához" vezet, a gyökértelenség érzetével.

A Charlie Hebdo elleni merényletet elkövető testvérpár egyik tagjának, Sérif Kouachinak az ügyvédje 2005-ben egyfajta "zavarodott kaméleonnak" nevezte kliensét, s a National Interest szerint ez tökéletesen leírja a kettős elidegenedés állapotát. Ezt az "identitáshiányt" töltheti be sok esetben a vallás, amely erős közösségtudatot kínál egy kevéssé befogadónak tűnő többségi társadalomban. A párizsi merényletek elkövetői esetében az iszlám vallás szélsőséges felfogása adott irányt és közösségtudatot a kitaszítottságban élő Kouachinak.