eur:
394.24
usd:
369.95
bux:
65045.06
2024. április 21. vasárnap Konrád
Budapest, 2019. november 20. Koltai Lajos, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, érdemes művész az M5 televíziós csatorna Magyar filmek új köntösben című sorozatának felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisán. A sorozatban a filmlaborban digitálisan restaurált filmklasszikusokat sugározzák, amelyek a Filmalap nemzeti filmörökség felújítási programja keretében nyerték vissza a lehető legteljesebb korhű, autentikus formájukat. A vetítések előtt az alkotók a forgatások legemlékezetesebb pillanatairól mesélnek, felidézik a stáb nehézségeit és örömeit. MTVA Fotó: Zih Zsolt
Nyitókép: MTVA/Zih Zsolt

Szemtől szembe Sean Connerytől Susan Sarandonig – Koltai Lajos az Arénában

A Semmelweisről szóló film hazai és amerikai fogadtatásáról, a szereplőválogatásról, a világsztárokkal, Meryl Streeppel, Sean Conneryvel, Vanessa Redgrave-vel, Jodie Fosterrel való közös munkáiról, sőt, jövőbeni terveiről is beszélt Koltai Lajos Kossuth-díjas operatőr, filmrendező, a Nemzet Művésze az InfoRádió Aréna című műsorában.

A múlt év novemberének végén volt a Semmelweis filmbemutatója, amely nemcsak 2023, hanem az utóbbi öt év legnézettebb magyar filmje is lett. Figyeli ezt egy alkotó? Lehet ez a siker mértékegysége?

Mindenképpen az, hogy hányan nézik meg a filmet. Rendszeresen követem, vagy felhívnak emiatt, mert közben történt velem egy baleset, a vállam darabokban van, a bemutató előtt egy nappal, a sajtóvetítésen estem el. És ezzel szokták fölhívni gyógyszerként. Árad felénk a szeretet. Most újra. Nemcsak, amikor csináltuk, hanem most is.

Ez nyilván fontos visszajelzés, egyúttal ez a siker mértékegysége is lehet?

Mindenképpen. Én nagyon kritikus vagyok magammal, és azt pontosan tudom, hogy milyen filmet csináltunk, és tudom az emberek hogy fogadták. Ez mindig nagy mérce, de most egy jó ideje, miután nem nagy a nézettség, sőt, átvették a televíziók és mindenféle csatornák azt a szerepet, hogy ott nézik a filmet – most nem akarok a Netflixre vagy ilyenre gondolni, amely egyébként sugározni fogja ezt a filmet is –, kicsit megváltozott minden. Régen egymillió néző volt, az, hogy a Mephistót egymillióan megnézték vagy a Jancsó-filmeket, természetes volt.

Eleve kicsit átalakultak a kultúrafogyasztási szokásaink, és aztán, gondolom, hogy a Covid- meg a járványidőszak még erre rátett egy lapáttal.

Az előző filmünk, a Zárójelentés, pont a pandémiakor született, akkor jött ki, és huszonnéhányezer nézőnél megállt, bezárták a mozikat. És soha többet nem lehetett már forgalmazni, késő volt hozzá. Most örömmel mérem, mert annyi helyen néznek filmet és olyan módokon, amit nem lehet követni már lassan. Sajnos, bélyegnagyságú képen is nézik, megnézik a telefonon. Ez nagyon nagy baj.

Óhatatlanul nagyon sok mindent elvész, mondjuk, egy kis képen.

Egyszerűen nem látják azt a filmet. A múltkor volt egy vetítés, a Színművészeti Egyetemen rendező mesterképzést csinálok és van egy végzős, diplomázó osztály. Meg szoktam nekik mutatni ezeket a régieket, amik kimaradtak az életükből, és mindig egy csoda van, és mindig próbáljuk olyan méretű vásznon megmutatni, mozgó körülmények között, ahogy mi ezt, mint üzenetet szántuk. Mert ha nem ott van, hiába festettem egy gyönyörű képet. Vagy ha nem látják a színeit, ha rossz színeket látnak. Van egy réteg, vagy még egy, meg egy harmadik, negyedik réteg, ami nem látható ekkorában. És ez ugyanúgy része az üzenetnek, amit mi szeretnénk ajándékba adni a nézőknek.

A Semmelweis filmnek a világpremierje – még a hazai bemutató előtt – a tengerentúlon volt, New Yorkban és Los Angelesben, és aztán különböző fesztiválokon is szerepelt a film. Nemzetközi visszhang is van?

Ahol ott voltunk, elég jelentős emberek voltak. Az volt a döbbenet, hogy a vetítés után állt a csend, és akkor lassan elkezdtek jönni felém: Lajos, hogyhogy van ilyen film? Hogy létezik még olyan, ami így mesél el egy történetet? Úgy hívom, hogy embermese. És precízen van megcsinálva, a korban is, orvosilag is. Minden ott van pontosan, ami akkor rendelkezésre állt, az orvosok így néztek ki, és így dolgoztak. Gyakorlatilag nem volt semmijük, a pulzust tudták mérni. Nagyon szépek a szereplők, megtaláltam ezt a két csodálatos főszereplőt. A legnagyobb kérdés volt az elején, hogy hogyan fogok Semmelweist találni Magyarországon.

Hosszú folyamat volt?

Hosszú, mert nagyon nehezen ment, még az is fölvetődött, hogy külföldről választunk, volt is rá érdeklődés, de aztán mindig van egy pont, ez bennem a Sorstalanságnál is megszületett: rájöttem egy ponton, hogy abszolút lehetetlen, mert ez egy magyar történet, nem lehet más, csak magyar.

Egy magyar történet, de azért nemzetközi hírű orvosról, Semmelweis Ignácról beszélünk. Ez azért külföldön is hívószó lehet?

Most már kezd az lenni, rengeteg műsor van róla, amelyek ismertetik az életét, azt, hogy mit fedezett fel, hogy ez milyen jelentős volt. Voltak régi magyar próbálkozások, amerikaiak is megpróbálták bemutatni Semmelweist, teljesen más mindegyik, nem is akartam hasonlítani egyikre sem.

Készült egy 1952-ben, Bán Frigyes rendezte.

Persze. Uray Tivadarral volt egy másik verzió 1938-ban, és elhatároztam, hogy semmiképp sem azt az embert keresem, aki hasonlít rá, csak megfelelően kemény, szép, átütő, gyönyörű tekintetű ember legyen. Megfelelően a kornak, úgy felöltöztetve, olyan hajjal, de semmiképpen se hasonlítson rá. Az összes megjelent fotón, amit ismerünk róla, úgy néz ki, mintha idősebb lenne, mint egy öregember. Huszonkilenc éves volt, amikor ez a történet játszódik. És soha nem láttam olyat, hogy fiatalon hogy nézett ki. Csak azt tudtam, hogy egy átütő szemű, energiával teli, gyönyörű sugárzó ember kell. Nagyon nehéz volt, mert amikor a Vecsei Miklósra rátaláltam először, nem is gondoltam, hogy ő lehet, mert láttam egy Nők Lapja-fotón, mint egy bohém fiú, mit fogok én ezzel csinálni? Szabó Pistával egyszer beszéltünk, és mondta, hogy én ezt a fiút láttam egy József Attila-estben, amit egyedül csinál, és az nagyon érdekes. És kezdett jobban érdekelni, jobban megnéztem, és egyre többször találkoztam vele. Aztán kezdtem a fejét is megszokni, hogy mit lehet vele csinálni. Tudtuk, hogy nem lehet szőke, ezt ő is tudta, hogy itt meg kell változtatni. Azt olyan finoman megértette az első beszélgetésben, hogy neki súlyt is kell veszteni, és elkezdett rögtön fogyni úgy magától, és egyszer csak volt egy pillanat, amikor kezdtem közel lenni ahhoz, hogy döntést hozzak, de közben jött a lány. Nagy Katica fantasztikus lett, és mind a ketten képviselték a rendkívül magas színvonalat, színészetet. De kellett hozzá a mi szeretetteljes viszonyunk, és hogy hitalapon dolgoztunk, hittek nekem, és én is hittem nekik, hogy meg tudják csinálni, ők meg azt hitték el, amit kérek tőlük és ahogy kérem tőlük. Úgyhogy egymást vezetve vittük végig a dolgot, de állandóan kérdeztük egymást. Semmilyen mondat nem született anélkül, hogy meg ne beszéltük volna halál pontosan, hogy ott minek kell megszületni. Egyszer csak világos lett, hogy csak ők lehetnek. Ha az ember egy ekkora szerepet megkap, akkor az egy ünnep, és nagypéntekre raktam. Aig voltak bent már a stúdióban, és bejöttek, és azt mondtam, hogy most meg kell, hogy mondjam nektek, hogy ti vagytok a kiválasztottak. Azt éreztem, hogy Miklós egy nagyon picit számított erre, Katica nagyon bizonytalan volt, hogy ez a mondat megszületik. Ott volt egy gyönyörű pillanat, mert mondtam, hogy csináljunk egy próbát, a ruhatervezőnk, Szakács Györgyi, akit nagyon szeretek és dolgoztunk sokszor együtt, megjelent egy öltönnyel, ráadtuk Miklósra, ott állt a Semmelweis Ignác. Mondtam, hogy menjünk egy kicsit beszélgetni, vedd le, azt mondta, Tanár úr, hadd ne vegyem le, annyira jól érzem magam, olyan jó, annyira összefog és annyira magaménak érzem! Nem vettük le. És akkor Katicára is megpróbáltunk egy nővérruhát, végül is egész filmben abban van, hogy az hogy néz ki egyáltalán rajta, hogy mi az, ami a legjobban illik hozzá, és azt az egyéniséget hordozza, ami ő. Nagyszerű kémia volt, és a mai napig olyan szeretetben élünk. Olyan szeretet van bennük és olyan tisztelet a film iránt, azon túl, hogy rettenetesen örülnek annak, hogy ebben részt vehettek, ez tényleg egy ünnep.

Világsztárokkal dolgozott együtt Meryl Streeptől Shirley MacLaine-en keresztül nagyon sokakig. Mindig megteremthető ez a bizalmi viszony?

Valahogy kiderült mindig, hogy hogy van ez a viszony. Például észrevettem, Robert Duvall vagy akár Meryl Streep esetében megfigyeltem egy idő után, hogy figyelnek engem. Ez az alapja, hogy mi aztán olyan nagyon közel kerüljünk egymáshoz és meg akar neked felelni és egyáltalán elhiszi azt, amit kérsz tőle és meg akarja valósítani. Floridában forgattunk egy nagyon szép filmet Shirley MacLaine-nel, Robert Duvallal és Richard Harrisszel. Duvall egy nagyon nehéz pali, a rendező egy nő volt, majdnem belehalt az együttdolgozásba. És egyszer a forgatáson Floridában látom, hogy Duvall ott ül a páholyban, és már mindenki kiment. Később jöttem rá, hogy engem figyelt, hogy én hogy végzem a dolgomat, mert ha úgy, ahogy ő erről gondolkodik, akkor úgy fog velem bánni. És megtörtént. Mentem hozzá kérni valamit és azt mondta nekem, hogy ezt most ki kéri, te vagy a rendező? Mondom, hogy én. Azt mondja: akkor megcsinálom. És tudom, hogy ennek ez volt a titka, hogy látta, hogy hogyan végzem a munkámat, hogy elég szenvedéllyel vagyok-e jelen a saját dolgomban, ahogy ő gondolja a színjátszásban.

Ez hasonló történet lehetett egyébként, mint olvastam valahol Sean Conneryvel, akiről azt mondják, hogy egy kellemetlen és viszonylag bonyolult figura. Aztán mégis egy üveg pezsgőt küldött, Édes Lajosomnak felirattal.

Vele összekülönböztünk volna egy kicsit, mert azt akarta, hogy én még inkább a motorja legyek ennek az egésznek, ugyanis aki rendezte a filmet, az egy galériatulajdonos volt New Yorkban. Rettenetesen gazdag ember, kapcsolatot épített a stúdiókkal, és előbb-utóbb odaállhatott eléjük, hogy ő csinálna filmet és kapott egyet. Ez már a második filmje volt, és Sean Connery végig nem szerette, nem érdekelte őt egyáltalán ez a pacák, és inkább velem dolgozott. És egyszer volt egy kis összetűzés, hogy miért nem megyünk még gyorsabban, mondom, mi a bajod velem? Mert senki nem mer elé állni, Sean Conneryt kérdezni. Én meg odaálltam. És mondtam, hogy mi a probléma, állati ideges volt, mondtam, mi a probléma? Az a probléma, hogy nem megyünk elég gyorsan! Mert ő el akart menni golfozni a barátaival. Ez volt a titka az egésznek. Egy elképesztő pacák egyébként, aki mindent elért, amit akart. És akkor állt ott előttem, és mondta, hogy nem, ő azt akarja, hogy én legyek a motor. Mondom, miért, most ki csinálja? Minden nap megcsináltam a snittlistát, hogy mit fogunk forgatni, és mondom, hogy én csinálom most is. Igen, de még inkább neked kéne, mondta. Attól, hogy valaki elé mert állni, és egyáltalán kérdést feltenni neki, egyszerűen elkezdett rólam másképp gondolkodni, és attól kezdve minden musteren egymás mellett ültünk. Ott volt a szálloda, építettek egy mozit nekünk, miután Los Angelesből jött vissza az anyag Floridába, és ott ült Sean Connery és én, aztán a rendező, aztán a vágó, így ültünk végig mindenütt, és összebarátkoztunk, és a legutolsó napon, a végén odajött hozzám, és azt mondta, hogy akarsz még valamit? Mondtam, hogy nem, megvagyunk. Azt mondja, akkor szevasz, viszlát! És akkor találtam meg az öltözőmben a pezsgőt, az ő fotójával együtt ezzel, hogy én drága Lajosom, és el sem búcsúzott a rendezőtől. Susan Sarandonnal volt egy gyönyörű történet. Egészen meleg és csoda történet. Ott is erről volt szó, a mi kettőnk viszonyáról volt egy jelenet.

Csak úgy zárójelben, hogy közbevágjak: azért az operatőrnek nagyon bensőséges kapcsolata van a színészekkel. A kamerával, közeliben, egy közeli képkivágásban, ő van a legközvetlenebb kapcsolatban.

Azt mondta, hogy nagyon különös viszonyom van veled, teljesen meg tudok neked nyílni. Ha olyan szimpátiában vagyunk, mint amiben voltunk és szeretetben, akkor én teljesen oda tudom magam adni, kinyitom a testemet is neki, teljesen egészében. Volt az a szembenézős dolog, amit csináltunk Maár Gyulával sokáig, hogy belenézettünk a kamerába, Mari ezt nagyon tudta csinálni.

Pedig ez nem szokás. Az operatőröknek a többsége ódzkodik is a nagyon közeliektől, nem?

Igen, a Semmelweis tele van elképesztően közeliekkel, mert nagyon kellettek nekünk,

De ez a korábbi filmekre is mindig jellemző volt.

Hogyne, én nagyon közeli híve vagyok, sőt, ott volt egy kommunikáció Brandauerrel és a kezemet nézte. A kezemet nézte, mindig úgy csináltam, hogy jöjjön még közelebb, mint ahol van. Láttam, hogy most van az a pillanat, hogy én már nem tudok közelebb menni, de ő még igen. És az látszott, hogy borzasztóan jól esik neki azon túl, hogy elképesztő pillanatok születtek.

A Susan Sarandon-közelit még mesélje el!

Susan Sarandon csuda volt. Az egyik legszebb film, amit Amerikában csináltam, White Palace volt a címe, azaz Fehér Palota, ami St. Louisban ugyanaz, mint a Burger King. Egy Luis Mandoki nevű ember rendezte, akinek magyar gyökerei voltak. Teljesen rám támaszkodott, mindent tőlem kérdezett, rengeteget segítettem neki, ezt a producer észrevette, és azt mondta nekem, hogy te, Lajos, annyit segítesz a rendezőnek, annyi van a válladon, én voltam a kamera mögött, mert ragaszkodott hozzá, ezért állandóan én láttam a legjobban a színésztől, hogy megszületik-e valami vagy nem. Ez nekem óriási iskola volt. Azt mondta, hogy vegyünk föl egy kamera operatőrt, mert túl sok a dolgom, és átvette egy pacák, aki állandóan panaszkodott rám, hogy a Koltai maximalista, hogy semmi nem jó neki. Csak azt kértem, hogy legalább a színészt a képben tartsa. Én meg tudom csinálni, átveszem tőled és megcsinálom, mondtam neki, akármilyen mozgást. Ez egy nagyon intim pillanat volt a filmben. Itt osztálykülönbségről és korkülönbségről van szó két ember között. A Susan az idős, James Spader játszotta a fiút, és van egy olyan pillanat, amikor meg akarják tudni egymástól, hogy egyáltalán érdeklik-e egymást, van-e még ebben a kapcsolatban valami vagy nincs, megmenthető vagy nem. Susan megpróbálja őszintén megkérdezni a fiút, hogy de mi azért ugye együtt vagyunk. Odajött Mándoki, hogy mit mondjon nekik? És akkor mondtam, hogy hazudjon, mert biztos, hogy hazudik. Nem meri azt mondani, hogy nem, de megpróbál hazudni, hogy igen. Ez egy nagyon intim, nagyon nehezen eljátszható pillanat, ilyenkor, amikor egymást nézi a két szereplő, akkor olyan közel néz a kamerához, hogy lássa, ott van mögötte a szereplő is, hogy tulajdonképpen az operatőrt látja, aki néz a kamerába. Bejött Susan Sarandon, ott ült az a pacák, aki ki lett választva helyettem kamera operatőrnek, és azt mondta Susan, hogy elnézést kérek, én ennek az embernek nem tudom ezt elmondani, csak ha Lajos ül ott. A Lajos becsukott szemét akarja látni, az én arcomat, ez a lényeg. Ez egy óriási dolog, ez arra a legnagyobb válaszom, hogy mi az, hogy ilyen viszonyba kerülni valakivel. Figyelte, hogy mit csinálok, amikor világítom a legszebb szerelmi jelenetet a filmben. Ott állt sokáig mögöttem, és azt mondta: egyet akarok neked mondani, én az életem végéig bízom benned.

Az előző rendezőként jegyzett filmje az Este volt, aminek 2007 a dátuma, azóta eltelt több mint 15 év a következő filmig, a Semmelweisig. Mivel telt ez az idő?

Nagyon sokan kérdezték, hogy hogyan lehet bírni ezt az időszakot. Én megállás nélkül filmre készültem. Rengeteg ajánlatot kaptam Amerikából is. Itthonról kevésbé, de Amerikából rengeteget, mert volt egy képviseletem, ahol állandóan ezzel foglalkoztak, és nyomot hagyott az Este természetesen, mint ahogy a Sorstalanság is.

De ott két év telt el csak, ugye?

Igen, nagyon hamar jött, váratlanul, mert beleszerettek a Sorstalanságba, amikor megnézték egy New York-i moziban. Ezt tőlük tudom, a producertől, meg Michael Cunninghamtől, aki egy igen ismert név, ő írta az Órákat, a híres Órákat. S ő írta a forgatókönyvét az Estének is. Elmentek egy pici moziba, egy művész moziba, ahol játszottak, és ők mesélték, nekem pedig jóleső érzés elmondani újra, meg újra, hogy utána ugráltak az utcán és mondták, hogy megvan a rendezőnk, megvan a rendezőnk. Érdekes, ahogy fölfedezik azt, hogy te hogy látod az embert vagy hogy szereted az embert. Ez volt egyébként Jodie Fosterrel is, nézte a filmjeimet és azt mondta, hogy olyan embert akarok operatőrnek, aki így látja az embert, így tudja világítani, így tudja szeretni az embert. Ez egy nagyon érdekes érzékenység, és Jodie-ban megvolt ez a fölfedezés. Akkor kezdett el érdeklődni utánam, hogy ki ez az ember. Éppen ott volt a fővilágosítóm, akivel Amerikában dolgoztam éveken át, és állandóan rólam kérdezett, mondjál még valamit a Lajosról, mondjál még valamit, mondjál, és egyszer csak ott ültünk a Sunset Boulevardon, egy kávéházban, és belépett Jodie Foster, aki nézett, és azt mondta, ja, te vagy a Koltai, mondom, én vagyok a Koltai. És akkor leültünk, és istenit beszélgettünk, és lett belőle egy film, ez a Home for the Holidays, Haza az ünnepekre, Holly Hunterrel, Anne Bencrofttal. Csodálatos szereposztás volt, nagyon jól dolgoztunk együtt. Szóval nagyon nehéz idő volt, de én állandóan filmforgatókönyvet olvastam, szereposztóztam, és soha nem született meg semmi. Rengeteg könyv van nálam most, de halomba áll, amiket akkor végigolvastam. Volt egy író New Yorkban, most is írt nekem könyvet. Mindig kapok tőle, majdnem minden évben egy új könyv, nagyon jól ír egyébként, csak nem valósulnak meg. Általában színészt nem tudunk rá szerezni, mert a színész hozza a pénzt, ezt mindenki tudja. Most, hogy kint voltam Los Angelesben, odaküldött egy producert Los Angelesbe, a szállodába, aki foglalkozik az egyik filmünkkel, amit együtt szeretnénk megcsinálni. Egy nagyon szép történet. Thomas Wolfe nevű amerikai írónak az élettörténete, aki egy Fitzgerald nagyságrendű zseni volt, csak ezt egy nő fedezte föl, egy hajón véletlenül találkoztak. Egy gyönyörű történet, a tehetségről szól. Aztán el is ment, 37 évesen elbúcsúzott a világtól. Ezt nagyon szeretnénk megcsinálni.

A rendezőnek is el kell adnia szó szerint saját magát, a filmjét, a történetét?

Igenis, szerepelni kell, el kell csábítanom őket, szó szerint, azzal, amit én gondolok arról, hogy hogyan lehetne ezt a filmet megcsinálni. És azt mondták, hogy na, egy ilyen filmre kíváncsiak lennénk. De kik játszanák? Most erre föl voltam készülve, mondtam is sorban Vanessa Redgrave-től Meryl Streepig mindenkit, mind meg is lettek. Azt mondták, hogy ah, Lajos, hát azt mondja, hogy hát akkor mi ugyanazt a könyvet olvassuk. Ez egy ilyen elképesztő játék. És akkor kiderült, hogy nagyon hamar szeretnék, hogy kint legyek, mert eldöntötték rögtön, hogy én legyek. A repülőút alatt, míg mentem be a szállodába, az alatt dőlt el, hogy én vagyok a rendező, most már biztosan.

A Semmelweis filmnél is hosszú, rögös volt az út az ötlettől?

Lajos Tamás hívott föl, a producer, hogy van egy könyv, rendezőt keres, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mégis mi ez. Egy pillanatra meglepődtem, hogy Semmelweis, mit csinálok én Semmelweisszel? Eszembe jutott rögtön a boncolási jelenet meg egyebek, hogy ott egyáltalán milyen világ volt, és azt mondta, hogy ő csak azt akarja tudni, hogy engem érdekel-e, hogy egyáltalán elolvasnám-e. Mondtam, hogy persze, hogy elolvasom. Elolvastam, és visszahívtam, viccelve, hogy baj van. És azt mondta, mi a baj? Mondom, nagyon tetszik, az a baj. Azt mondja, ez miért baj? Ez nekünk a legnagyobb öröm, hogy neked tetszik. Mondom, igen, ez nagyon tetszik. Én rengeteg könyvet olvasok az amerikaiakat ideértve, általában nem megfelelőek a forgatókönyvek, nagyon nehéz jó forgatókönyvet írni, általában a dialógusoknál dől el, hogy igen vagy nem. A dialógus megírása a legnagyobb feladat. Amerikában nagyon értenek hozzá, de ott is rengeteg a silány. Magyarországon a legnagyobb probléma volt dialógust írni és egyáltalán megtanulni azt a forgatókönyvíróknak.

Ennek legfeljebb évtizedes hagyománya van, a szerzői filmek domináltak. A filmrendezők írták saját maguk a forgatókönyveket, és nem biztos, hogy egy mégoly jó filmrendező, egyúttal jó forgatókönyvíró is. De ebben azért már itthon is van változás, hiszen Andy Vajnával elkezdődött egy folyamatos építkezés a forgatókönyv-kifejlesztésben is.

Rájöttem, hogy amit Amerikában mondanak, hogy a forgatókönyv az alapja mindennek, az igaz. Ha nem jó, akkor felejtsük el az egészet, ne is kezdjük el csinálni. Maruszki Balázs, aki ezt írta, meg Goda Kriszta megtanulta, hogyan kell. Mondtam Tamásnak, hogy ez engem nagyon érdekel, nagyon gyorsan találkoztunk és nagyon gyorsan eldőlt. Találkoztam az írókkal és elmondtam, hogy mit szeretnék, azon túl, hogy tökéletesen egyetértettem azzal, ami le volt írva, csak kértem bizonyos dolgokat, és ezt mind megcsinálták, méghozzá nagyon jól. Ez elsősorban Semmelweist érintette. A Semmelweist szerettem volna még szélsőségesebbre csinálni, mert ő eléggé az volt, meg az az érdekes, mondjuk, a nézőnek, meg a személyiségének is. Hogyan tudott mindenféle irányba elmenni, gondolkodni, tevékeny lenni, szimpatikus lenni, szeretni. Szeretni is szeretett. Ő a betegeit szerette elsősorban, amíg ez a nő meg nem jelenik az életében, ami egy jó találmány volt, mert nagyon kellett nekünk valaki.

Ez a fikciós szál.

Kell egy ilyen. Azok mellett, amin átment azzal a tudatossággal, szívóssággal, akadályokon, ahogy végigcsinálta az életét, közben még azzal is tudott foglalkozni egy pillanatra, hogy megérinti őt a legszebb dolog, a szerelem. És az is olyan furcsán indul, mert nem tudod, hogy most igazán szereti, vagy csak éppen beleesett ebbe a helyzetbe, de mégiscsak látod, hogy valami gyökeresen kezd változni, és ez a nő elég érdekes ahhoz, hogy kezd magától fölrepülni, pedig az elején egy megszeppent kis madár, egy senki,. És ez a szép benne, hogy tényleg az ügyet szolgálja, hogy mindenáron meg akarta tudni, hogy mi az oka annak, hogy ennyien halnak meg és hogy naponta halnak meg, tömegével. És akkor megtanult boncolni, azt kevesen tudtak, abban a kórházban, az Allgemeine Krankenhausban, Bécs közepén, nem nagyon boncoltak, csak ők ezen az osztályon. Viszont akitől ő tanult, egy német, az harmincezret csinált. És nagyon megtanulta tőle. És a szenvedélyt is megtanulta tőle, hogy ezt így kell csinálni, hogyha meg akarod tudni az igazságot, az ott nagyon mélyen bent van valahol. Oda be kell jutni és meg kell nézni, hogy mi a baj. És ezt mindenáron végre tudta hajtani, és ebben kérlelhetetlen volt.

Ha visszagondolunk a forgatásnak a napjaira, akkor a rendező, aki egyébként operatőr, ilyenkor el tudja választani azt, hogy most nem ő az operatőr?

Amerikában is, ha a rendező vizuálisan nem elég erős, akkor hívnak egy erős operatőrt mellé, és képződik egy nagyon szép világ vizuálisan, amitől teljesen mozi hatása van. Ezt Magyarországon is sokat csináltuk, én is. Akkor úgy hívták, hogy operatőruralom van Magyarországon. Ez nagyon sokáig így volt. Én már a Sorstalanságnál is úgy csináltam, az Esténél is, hogy a képben is benne legyek, nagyon erősen, pontosan mondom, hogy miben látok mindent, a fényben is látok mindent, amit csinál.

Milyen ez a most útnak induló filmes generáció?

Rengetegféle. Az enyém is nagyon sokféle. Mindjárt diplomafilmnél vagyunk, és ott már meg is lesznek méretve. Eddig is nagyon jól szerepeltek, mikor vetítettünk vizsgafilmeket, de most is próbára leszünk téve. Most jön egy komolyabb, de nem hosszabb, mint 25 perc, lesznek nagyon komoly történetek, és ezeket már rendesen, színészekkel csinálják. Azt is próbáltam nekik tanítani, hogy hogyan közlekedjünk egy stábon belül, de a legnagyobb kérdés, hogy hogy mész oda egy színészhez és hogyan kérsz valamit. Ha valamit akarsz és tényleg akarsz és el akarod érni, oda kell menni. És így, ahogy mi most beszélünk, így kell megbeszélni valakivel, sőt, ennél közelebbről. Megbeszélni valakivel, hogyha valamit akar, és ha úgy tudsz kérni, akkor megkapod.

Káel Csaba azt mondta, hogy azért kérte fel Koltai Lajost a filmrendező mesterszak osztályvezető tanárának, hogy tanítsa saját magát.

Ezt kaptam, tanítsd magadat, semmi baj. Pontosan így tanítom őket, szeretettel és mindenre figyelmeztetem őket, amin én keresztülmentem, az igen nagy tapasztalat, mert őrületes, ami velem megtörtént, mint operatőr, meg rendezőként is, őrületes mennyiségű csodaemberrel dolgoztam. Mindenki más, mindenkihez másképp kell közeledni. De egyet nagyon megtanultam, hogy hogyan lehet odamenni, kérni valamit. Elmondok egy esetet, mégiscsak Meryl Streepről van. Bejött a jelenetbe, ott állt Meryl Streep, már ötven éve nem látták egymást Vanessa Redgrave-vel, aki fekszik az ágyban és búcsúzik az élettől. És úgy jött be, ahogy ember nem tud bejönni. Az első próba után azt mondtam, hogy na, most mit csináljak, én vagyok a rendező, oda kell menni, és valamit mondanom kell Merylnek. Odamentem és azt mondtam neki, hogy gyönyörű volt, ahogy csinálta, de valamit szeretnék kérni. És abból a pici térből és azokból az arcokból kiindulva kértem egy kis dolgot, azt úgysem tudom most elmondani, hogy mit, meg nem is akarom. Nagyon kis dolgot kértem, ami tudom, hogy segít neki színészileg, ha akarja használni. Azt mondta nekem és ezt kell megjegyezni, hogy értem, amit kérsz, megpróbálom megcsinálni, és köszönöm szépen. Na, ez Meryl.

A Semmelweis már elkészült, rengetegen látták eddig, sőt jön ezek szerint streaming platformokra is majd. De mi a jövő?

Nagyon sok mindenen gondolkoztam, mondjuk, 15 évet nem kellene várni. Van nekem egy régebbi tervem, egyszer majdnem megvalósult, de aztán meghalt. Viszont született belőle egy forgatókönyv. Julie Orringer Láthatatlan híd címmel írt egy gyönyörű regényt. Én ezt angolul olvastam véletlenül, 600 oldal, és kiderült, hogy mindenki magyar benne, és nekem mániám volt mindig, hogy a két világháború között, ahogy a világ szertefoszlott és újra összeállt és lekeresztezték egymást az emberek. Pont egy ilyet szeretnék mondani, hogy a magyarok, ahogy lekeresztezték egymást a történelemben. Így, úgy, amúgy is a sorsok ide változtak, oda változtak, ez találkozott azzal, az elvesztette, megjött, benne van a Napfény ízében is ez az asztal, ahol állandóan változik az asztal körül ülők köre, a történelem éppen úgy gondolja. Mondtam, hogy itt van ez a gyönyörű történet, mindenki magyar benne. Egyszer összehozott a sors, Julie Orringer idejött Magyarországra, mert a Librinél kiadták a regényt, sőt, megkértek, hogy írjak hozzá ajánlót, mert megtudták, hogy foglalkozom vele, és nagyon ment a regény, nagyon jól van lefordítva. És akkor egyszer csak idejött Julie Orringer az amerikai nagykövethez, fölolvasni a regényt, és szóltak nekem, hogy legyek már ott, és belépett Julie Orringer, és azt mondja, hogy Jézus, Lajos, én nem gondoltam, hogy veled találkozom. Az életben nem gondoltam, hogy téged ez érdekel. Tudod, miért írtam meg ezt a regényt? Két dolog inspirált, a Sorstalanság és a Napfény íze. Aztán mélyebbre mentünk, és odáig eljutottunk, hogy két angol írt ebből egy forgatókönyvet.

KAPCSOLÓDÓ HANG
Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.04.22. hétfő, 18:00
Dobrowiecki Péter Lengyelország-szakértő, az MCC Magyar-Német Intézet kutatási vezetője
Mitrovits Miklós történész, Lengyelország-szakértő
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×