Hiába mondja Oszkó Péter, hogy hiba volna, úgy tűnik, nem nagyon van más út, mint az állami vállalatok hatalmasra duzzadt adósságállományának költségvetésbe konszolidálása. Legalábbis a portfolio.hu értesülése szerint a bankok nagy eséllyel a további finanszírozás felmondását választanák, ha a pénzügyminiszter véleményének megfelelően az állami adósságátvállalás nyílt megtagadásáról döntene a kormány.
A jövő évi költségvetés legnagyobb kérdőjele - és így a következő kormány egyik legfőbb problémája -, hogy mi legyen a szekrényből kieső csontvázakkal, különösképpen az állami közlekedési vállalatok elmúlt években felhalmozódott adósságállományával.
Kérdés, egyáltalán kivitelezhető-e a BKV és a MÁV "magára hagyása"? A Portfolio válasz röviden: nem.
Ha nem mentik meg őket, akkor is megmentik őket
Az évről évre tízmilliárd forintos nagyságrendű veszteséget termelő vállalatok működését a bankok hitelekkel tartják fent. Nem kevéssel, jövőre - ha az állam nagy "tabula rasa"-t akar - akár 400-500 milliárd forint "mélyen" is a zsebébe nyúlhat, ennyi ugyanis a felhalmozódott adósságállomány.
Egy külső szemlélő szabad szemmel vizsgálódva könnyen összekeverné ezeket a cégeket egy csődtömeggel, amelyekből pénzt sosem lát az ember. Hogy mégis miért ilyen igyekvők a bankok? Egyértelműen azért, mert a cégek mögött az állam áll. Nem formálisan, de nyilvánvaló módon. Ezt mutatja az elmúlt évek tapasztalata, és az a nyilvánvaló tény, hogy ezeket a vállalatokat a tulajdonos (minimum politikai okokból) nem hagyja tönkremenni.
A pénzintézetek ezért okkal hihetik, hogy pénzük biztonságban van a cégeknél. Ha ez a bizonyosság megszűnik, onnantól ezekbe a vállalatokba piaci alapon egy fityinget sem tenne egyetlen bank sem. Így már érthető, hogy miért "hot issue" a bankoknál az elmúlt hetek történése, és az az ötlet, hogy az állam ezúttal ne mentse ki az eladósodott közlekedési cégeket.
A rulírozó hiteleket fel lehet mondani, az új közbeszerzési eljáráson meg el sem kell indulni, ha esetleg a válság miatt amúgy is óvatos bankok a zavaros helyzetben nem akarnak feltáratlan kockázatokat felvállalni.
Nyilván egy ideig lennének bátrabb finanszírozók, de előbb-utóbb ők is kihátrálnának, ha az állam eltökélten nem akarná megmenteni a tulajdonában lévő cégeket. És akkor jönne a fizetésképtelenség, és ... igen, kitalálták: az állam végül mégis kénytelen konszolidálni a nagy közlekedési vállalatokat.
A tulajdonos ugyanis akkor is tulajdonos, ha a statisztika kifürkészhetetlen szeszélye folytán nem kell neki a konszolidált költségvetésében (értsd: az államháztartás éves gazdálkodási tervében) szerepeltetnie a veszteséget. És akkor is, ha a vállalat négy évig pufferként szolgál az állam tényleges deficittermelésének eltüntetésében.
Ki állja a cechet?
A fenti gondolatmenetből is kitűnik, hogy fordítva ül a lovon az, aki először akarja megtagadni a forrást a vállalatoktól, és utána akarná őket önfenntartóvá tenni. Ez ugyanis nem ösztönző erőt jelentene, hanem lehetetlen küldetést. Közgazdasági értelemben ezek a vállalatok évtizedek óta sajátos működési modellben élnek.
Forrásaik három részből tevődnek össze:
1. a szolgáltatás igénybevevői által fizetett jegyárakból,
2. az adófizetők által finanszírozott állami támogatásból, illetve
3. a most felvett hitelek későbbi törlesztőitől, a jövő generációitól.
Amíg az állam nem hajlandó a cégeket olyan modellben működtetni, hogy a harmadik forrásra ne legyen szükség, addig nem számíthat sikerre. (E téren ne hagyjuk magunkat a demagógiától becsapatva hamis illúziókba ringatni. A mérhetetlen korrupció csak tünete a puha költségvetési korlátnak és az általánosan gyenge gazdálkodási fegyelemnek. Az így elszenvedett kár azonban nem mérhető össze azzal a veszteséggel, ami a cégek jelenlegi működési formájában benne van.)
A megoldás tehát az lenne, hogy ezeket a vállalatokat az utolsó nagy adósságátvállalás keretében új működési és finanszírozói struktúrára állítanánk át. Még valószínűbb azonban, hogy mindez csak akkor lehetne igazán sikeres, ha a cégek átkerülnének a költségvetési körbe, hogy a politikusoknak ne csak négyévente fájjon az, ami ott folyik, hanem minden nap. Mindezekre azonban egyelőre nem mutatkozik politikai szándék.