Életpálya

„Kezünk a lábunkhoz volt láncolva a tárgyaláson, és nem volt elég tizenkét smasszer, még tíz kiskatonát is mögénk vezényeltek géppisztollyal...” Így emlékezett vissza a tizenhat vádlott egyike, az életfogytiglanra ítélt Rácz József később a Péch Géza és társai per körülményeire. A koncepciós eljárás politikai célja az volt, hogy leleplezzen egy nagyszabású összeesküvést, amelynek tagjai a szabadságharc leverése után a bécsi emigrációban lévők és a nyugati nagyhatalmak segítségével akarták újrakezdeni a forradalmat. Mindez a megtorló gépezet szóhasználatban az ellenforradalmárok és az imperialista Nyugat összeesküvése volt a Kádár-kormány megbuktatására és a kapitalizmus visszaállítására. Az első fokú ítélet a vádlottak közül egyedül Balogh Lászlót, a társai körében Pipónak ismert forradalmárt sújtotta halálbüntetéssel.

Balogh László 1925-ben Aradon született, szülei földművesek voltak. 1939-ben került Budapestre. Fiatalkorában kisebb bűncselekményeket követett el, ami miatt börtönbüntetésre ítélték; 1951-ben három évre börtönt kapott, miután megvédte feleségét, akit két szovjet katona molesztált. Szabadulása után egy csatornatisztító brigád vezetője lett. A forradalom kitörésekor éppen vidéken dolgozott, csak október 26-án érkezett vissza a fővárosba.

Rögtön bekapcsolódott az eseményekbe, ismerte Nickelsburg Lászlót, így az általa vezetett Baross téri felkelőcsoporthoz csatlakozott. Későbbi vizsgálatakor a nyomozója előtt sem tagadta, hogy az ország semlegességéért, a szovjet csapatok kivonásáért, a többpártrendszerért, a szólás- és sajtószabadságért fogott fegyvert, valamint Nagy Imre politikáját támogatta. A Baross téri fegyveresek parancsnokságához tartozott, az ott létrejövő nemzetőrség egyik vezetője volt. Megszervezte a Baross tér 19. szám alatti főhadiszállás belső őrségét, részt vett a századparancsnokok kiválasztásában. Ott volt a Köztársaság téren, a pártház október 30-i ostrománál is. November 1-jén, amikor a Baross tériek csatlakoztak a nemzetőrséghez, zászlóaljparancsnokká nevezte ki Nickelsburg. November 4-én a katonai intervenciót megindító szovjetek ellen harcolt a téren, a parancsnokok közül ő folytatta a legtovább a túlerővel szembeni ellenállást. „Én azért maradtam ott, mert nem lehet annyi embert magára hagyni.” A harcokban megsebesült, amelyről később így vallott: „(...) egy belövés folytán rám omlott a fal, és légnyomást kaptam. Besötétedéskor megérkezett Nickelsburg (...) Kértem, hogy váltasson le, mire azt válaszolta, hogy átvisznek a kórházba.” A kilátástalan küzdelem után a Baross tériek volt parancsnokai a Péterfy Sándor utcai kórházba vonultak vissza, ahol bekapcsolódtak a politikai ellenállás szervezésébe. Balogh november 11-ig tartózkodott itt, ahol kapcsolatba került későbbi vádlott-társaival. November végén feleségével az ország elhagyása mellett döntött: Ausztriába menekült, ahol Balogh felvette a kapcsolatot a bécsi emigrációval.

Az ő megbízásukból tért vissza Budapestre, december 20-án. Feladata volt, hogy felvegye a kapcsolatot egykori társaival, rábeszélje volt parancsnokát, Nickelsburg Lászlót, hogy vállalja el az illegális fegyveres ellenállás újjászervezését. Küldetése nem járt sikerrel, amint az sem, hogy az állítólag a Vértesben rejtőzködő fegyveresekkel felvegye a kapcsolatot. Balogh 1956 decemberében és 1957 januárjában a bécsiek és a 2. számú női klinikán működő ellenálló csoport összekötője volt. Feladatai közé tartozott, hogy felmérje, mire van szüksége a hazai ellenállóknak a harc folytatásához, az újabb forradalom kirobbantásához, tájékoztassa a csoportot, az emigráció nyugati kapcsolatairól. 1957. február 6-án azonban egy igazoltatás során letartóztatták.

Első fokon a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette népbírósági tanácsa a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés vezetése vádjával 1957. október 4-én halálra ítélte. Ezt a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János vezetésével 1958. április 15-én jogerőre emelte, az ítéletet április 22-én hajtották végre. Egykori zárkatársa, Tóth István később úgy emlékezett: a forradalmi munkásosztályt éltette, miközben a vesztőhelyre kísérték.

Forrás, felhasznált szakirodalom:

Péch Géza és társai. BFL XXV. 4. a 1057/57

1956 Kézikönyve III. Megtorlás és emlékezés. A kézikönyv főszerkesztője Hegedűs B. András, a kötetet szerkesztette Kende Péter. 1956-os Intézet, Budapest, 1996.

Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő. Budapest a forradalom napjaiban. Szentpétery Tibor fotóival. Rubicon-Ház, Budapest, 2006.

Eörsi László: A Baross Köztársaság. A VII. kerületi felkelőcsoportok. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–1956-os Intézet, Budapest, 2011.

Eörsi László: Mítoszok helyett – 1956. Noran, Budapest, 2003.

László Dávid Márton: Nickelsburg László és a Baross téri csoport. Doktori Disszertáció. PPKE BTK Történettudományi Doktori Iskola. Piliscsaba, 2011.

Idézetek

Kihallgatása során Balogh így válaszolt arra a kérdésre, hogy a népi demokratikus rendszer hívének tartja-e magát:

„Feltétlenül, de csak többpártrendszer kertében. Sőt, ezen túlmenően ellenzek minden kapitalista irányzatot, a föld és a gyár visszaadását. Annak ellenére, hogy voltak ilyen hangok, az a véleményem, hogy a nép ezt nem engedte volna. Ezt azzal egészíteném ki, hogy a munkáshatalom híve vagyok”.

A „Baross Köztársaság” 1956. A VII. kerületi felkelőcsoportok. 1956-os Intézet–Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2011. 264.

Azzal kapcsolatban, hogy miért lépett fel a „népi demokratikus” rendszerrel szemben, Balogh „Pipó” a következőket mondta el az őt kérdező vizsgálótisztnek:

„Azt beismerem, hogy a szervezkedésünk a jelenlegi népi demokratikus rendszer megdöntését tűzte ki célul, és a Nagy Imre által hirdetett irányvonalat támogatta. Én a magam részéről is ezért lettem ellenforradalmár. Nem hittem a jelenlegi népi demokratikus rendszer igaz voltában. Hozzájárult továbbá az is, hogy Nyugatra szökésem után Bécsben állandóan azt hallottam (...), hogy Magyarországon véres terror uralkodik és visszaállítják az 1953 előtti állapotokat”.

In: A „Baross Köztársaság” 1956. A VII. kerületi felkelőcsoportok. 1956-os Intézet–Állambiztonsági Szolgálatok Történei Levéltára–L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2011. 264.

Tóth István, az egykori cellatárs így emlékezett vissza Balogh László utolsó szavaira:

„A negyedik egy munkásszármazású ember volt, Balogh László. Ő az utolsó pillanatban szép hangon azt mondta: „Éljen a forradalmi munkásosztály!”.

Internetes forrás: http://www.visszaemlekezesek.hu/visszaemlekezes-reszlet/megtorlas-1956-utan-5 (A letöltés ideje: 2017. augusztus 4.)

A Népszabadság hírei a kivégzése napján

1958. április 22.

A lenini eszmék feltartóztathatatlanul meghódítják az emberiséget

Ünnepi megemlékezés Lenin születésének 88. évfordulójáról

(részlet Biszku Béla beszédéből)

„Biszku elvtárs beszéde

Ma a békés egymás mellett élés lenini elvének olyan reális alapja van, mint a szocialista világrendszer léte, gazdasági és katonai ereje, s ez országokkal szolidáris, harcukat támogató, gyarmati rabságból felszabadult népek, a még kapitalista kizsákmányolás alatt élő, de békét akaró emberek milliói.(...) pártunk az elmúlt másfél esztendőben győzedelmeskedett az elhajlások felett. Ez sikereink egyik magyarázata.(...)”