Új műsor indult reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.

Péch Géza

Portré

„Ezek a vagány fiúk, néhány lány is közöttük, azokban a napokban, mondhatom, hogy megnemesedtek. Szívvel-lélekkel beálltak egy ilyen önkéntes mentőszolgálatba, a saját ruhájukat rongyolták, bevérezték, esetleg egy fehér köpenyt sikerült valahol zabrálniuk. És még az életüket is kockáztatták.” Lambrecht Miklós, az Önkéntes Mentőszolgálat vezetője jellemezte így a munkájukban részt vevő önkénteseket, köztük Péch Gézát.

1930-ban Budapesten született Echardt Géza néven. Az emigrációba kényszerült jól ismert kisgazda politikus, Eckhardt Tibor rokona volt. Szülei korai halála után féltestvére, Péch Zoltán fogadta örökbe. A piarista gimnáziumban érettségizett, azonban az állatorvosi karra történt sikertelen felvételi után sofőrként helyezkedett el a honvédségnél, emellett három évet elvégzett a műszaki egyetem gépészmérnöki karán, s végül az Ikarus-gyárban lett üzemmérnök.

Az 1956-os forradalom kitörésekor szinte azonnal jelentkezett a Péterffy Sándor utcai kórházban működő Önkéntes Mentőszolgálathoz, mint később fogalmazott, „emberbaráti érzésből.” Fegyvert soha nem fogott, sebesülteket szállított november 6-ig, amikor egy mentés során maga is súlyosan megsérült. Társai elmondása szerint sokszor életét kockáztatva mentette ki őket az összecsapások helyszínéről, s az sem számított, hogy forradalmárról, ÁVH-sról vagy szovjet katonáról van-e szó. Tette ezt úgy, hogy eközben a volt ÁVH-sok mentőnek álcázott teherautóból lőtték a forradalmárokat.

Péch a kórházban teljes aktivitással kapcsolódott be a november 4-ét követő politikai ellenállásba. Röplapokat ragasztott, részt vett a december 4-ei asszonytüntetés megszervezésében, javasolta a forradalom hófordulóján gyertyák kitételét az ablakokba, igyekezett információkat gyűjteni a Szovjetunióba hurcolt fiatalokról, és a még működő esetleges fegyveres ellenálló csoportokról. Társaival tervbe vették egy „ellen Fehér Könyv” kiadását, hogy hitelesen tájékoztassák a közvéleményt a valós forradalmi eseményekről.

Eközben tudta meg, hogy elvált felesége a gyermekével együtt nyugatra menekült. Bekapcsolódott a 2. számú női klinikán folyó szervezkedésbe, mivel ígéretet kapott, hogy nyugati kapcsolatok révén segítenek neki megkeresni és hazahozni gyermekét. 1957 januárjában végül kijutott Bécsbe. Miután ráeszmélt, hogy a fegyveres ellenállás folytatására nincs esély és fia keresése is reménytelennek tűnt, hazatért, s vállalta, hogy a politikai rendőrség által keresett szabadságharcosokat átsegíti az osztrák határon.

Péch Gézát végül egy olyan személy juttatta a hatóság kezére, akinek korábban megmentette az életét. A Kecskeméti fedőnevű ügynök 1956 novemberében épült be az ellenállók közé, jelentései nyomán Péchet 1957. február 10-én letartóztatták. Államrend elleni szervezkedés vezetésének vádjával állt a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa előtt, amely október 4-én első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Az eljárás célja egy széles körű, a Nyugat által támogatott mozgalom úgymond leleplezése volt. Miután másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével az elsőfokú ítéletet halálbüntetésre súlyosbította, Péch Gézát három társával együtt 1958. április 22-én kivégezték.

Egykori rabtársa, Mécs Imre visszaemlékezése szerint, miközben az akasztófa alá kísérték, Péch Géza utolsó szavaival a keresztény szociális Magyarországot éltette.

Idézetek

Lambrecht Miklós, az 1956-os forradalom idején a Péterfy Sándor Utcai Kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője a következőképpen idézte fel a mentősofőrként mellette dolgozó, 28 évesen kivégzett Péch Géza alakját: „1956. október 30-án ismerkedtünk össze. A Péterfy Sándor Utcai Kórház területén az előző napokban megalakult Önkéntes Mentőszolgálat keretében dolgozott lelkesen, mint mentősofőr Péch-Eckhardt Géza. (...) Ismeretségünk néhány nap alatt bajtársi barátsággá mélyült. Mint „sofőr” (hiszen tulajdonképpen az lkarus gyár üzemmérnöke volt) elvállalta a legveszélyesebbnek ígérkező feladatokat is, amiket hajmeresztő, ugyanakkor megnyugtató ügyességgel teljesített. (...) Gézánkról itt csak mozaikszerű emlékeket tudtam feleleveníteni. Amikor megölték. 28. évében volt, most 59 éves lenne. Előttem azonban és azt hiszem családja, barátai és bajtársai előtt is mint kedves mosolyú, nyílt tekintetű, szerényen öntudatos és magától értetődő bátorságot mutató fiatal férfi jelenik meg.”

Dr. Tóth István jogász, 1956-ban a Győr-Sopron Megyei Tanács Munkástanácsa elnöke így emlékezett az egykori kisfogházbeli rabtárs kivégzés előtti utolsó mondataira. „A harmadik volt Péch Géza, már bent a börtönben hatalmas hangon kiabálta: »Isten veletek, fiúk, szervusztok, bajtársak!« Ezt kiabálta, amíg kiért az akasztófa alá, akkor: »Az ítélet jogtalan, alkotmányellenes, Kádárék ezért felelni fognak.« És az utolsó mondata ez volt: »Éljen a keresztény, szocialista Magyarország.« Ekkor húzták ki alóla a sámlit.”