A magyar nemzetgyűlés 1920. szeptember 26-án fogadta el a nem keresztény származásúak egyetemi felvételének szabályozásáról szóló törvénycikket, az ún. numerus clausust. Ez kimondta, hogy az országban élő "népfajok, nemzetiségek" nem tanulhatnak az egyetemeken nagyobb arányban, mint amekkora részarányuk van az összlakosságon belül. A zsidó származásúak továbbtanulásának korlátozására is született jogszabály csorbította a magyar zsidóság 1867-ben törvénybe iktatott politikai emancipációját.

1938. május 29-én hatályba lépett az első zsidótörvény, melynek értelmében a sajtó, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett zsidó vallású. A törvény ellen 59 keresztény magyar író, művész és tudós - mások mellett Bartók Béla, Kodály Zoltán és Móricz Zsigmond - tiltakozott.

Az 1939. május 5-én kihirdetett második zsidótörvény vallástól függetlenül zsidónak minősítette mindazokat, akiknek legalább egyik szülőjük vagy legalább két nagyszülőjük zsidó vallású volt, és az értelmiségi és művészi pályákon 6 százalékban maximálta a zsidóság arányát.

Az 1939-ben elfogadott honvédelmi törvény teremtette meg a háború éveiben több tízezer zsidó életét követelő fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat jogi alapjait.

Az 1941. augusztus 8-án kihirdetett harmadik zsidótörvény megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot, és "fajgyalázásnak" minősítette a nem zsidók és zsidók közti, házasságon kívüli nemi kapcsolatot.

1941. augusztus 27-29-én történt a holokauszt magyarországi zsidókat is érintő első tömegmészárlása: a németek az általuk megszállt ukrajnai Kamenyec-Podolszkij mellett mintegy 23 ezer embert végeztek ki, közülük mintegy 10-12 ezren lehettek Magyarországról kitoloncolt, javarészt hontalan zsidók.

Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Sztójay-bábkormány sorra hozta a zsidóellenes rendeleteket a sárga csillag viselésétől a kerékpárok beszolgáltatásán és a zsidók lakásának igénybevételén át a zsidók gettókba, Budapesten úgynevezett zsidóházakba való költöztetéséig. 1944. április 16-ától datálható a magyarországi zsidók elkülönítése, vidéken 1944 tavaszán gettókba zsúfolták a zsidóságot, majd általában valamilyen ipari létesítményből kialakított gyűjtőtáborokba vitték, ezután pedig rövidesen deportálták őket az ausztriai, németországi és lengyelországi koncentrációs (megsemmisítő) táborokba.

A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek, először a keleti országrészekben, a visszacsatolt Kárpátalján és a Felvidéken, majd az egész országban. Az Adolf Eichmann által irányított német stáb a magyar közigazgatás és csendőrség apparátusának közreműködésével hajtotta végre néhány hónap alatt 437 ezer magyar állampolgár bevagonírozását. Auschwitzba napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult.

Budapest zsidóságának elhurcolását a nemzetközi tiltakozás hatására Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította.

Szálasi Ferenc és a Nyilaskeresztes Párt 1944. október 16-ai, a náci Németország által támogatott puccsa után Budapesten először november 15-én jött létre gettó az Újlipótvárosban. A pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt álló házak együttesét nevezték "nemzetközileg védett gettónak". Ezt a területet, ahol az engedélyezett 15 600 ezer ember helyett legalább háromszor annyian éltek, nem határolták körül. A védettség ellenére a nyilasok csoportosan keresték fel e házakat, hogy kirabolják, majd a Duna-partra hajtsák és agyonlőjék az embereket. Eközben számos diplomata és egyházi személy élete kockáztatásával is menteni igyekezett a zsidókat. A Váci út, Victor Hugo (akkor: Wahrmann) utca, Újpesti rakpart és Szent István körút alkotta négyszögből a Budapestet decembertől támadó szovjet hadsereg 1945. január 16-án szorította ki a németeket.

A VII. kerületben a gettót 1944. december 2-ára állították fel a Károly körút, Dohány utca, Kertész (akkor: Nagyatádi Szabó István) utca és a Király utca által határolt területen. Az itt lévő 4513 lakásban mintegy 55-70 ezer budapesti zsidó embert zsúfoltak össze, ide telepítették a város más részein lakókat is, míg a keresztényeket kiköltöztették. Az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki a zárt területről.

A VII. kerületi "nagy gettó" 1945. január 18-án szabadult fel a nyilasok uralma alól, míg a koncentrációs táborokban életben maradt zsidóságot 1945 tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.

Az 1941-es népszámlálás alapján - a revíziós lépések után megnövekedett területű országban - 725 ezer izraelita élt. Kétharmaduk meghalt a munkaszolgálat, a deportálások, a tudatos népirtás nyomán. A vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen megsemmisült, a Budapesten élők közül mintegy 100 ezren menekültek meg.

A történészek ötezer és hetvenezer közé teszik azoknak a magyarországi romáknak a számát, akik a holokauszt áldozataiként koncentrációs táborokban vesztették életüket. A cigány holokauszt, a porajmos áldozataira minden évben augusztus 2-án emlékeznek Magyarországon.

2000. január 18-án, a budapesti gettó felszabadításának 55. évfordulóján Pokorni Zoltán akkori oktatási miniszter javasolta, hogy a középiskolákban minden évben április 16-án emlékezzenek meg a holokausztról, azért, mert 1944-ben ezen a napon kezdődött meg az akkor Magyarországhoz tartozó Kárpátalján a zsidók gettókba kényszerítése.