Május van, de Londonban még mindig gyakran fűteni kell – kivéve 19-én este, amikor az Arsenal drukkerei fűtöttek be a brit fővárosnak.
Az észak-londoni utcákat (igen, itt számít a földrajz), szűnni nem akaró dudaszó és „Arsenal, Arsenal”-kántálás töltötte be, miközben piros mezes, piros-fehér sálas emberek ölelkeztek és igyekeztek az Emirates stadion felé.
Még az este 11 után hazafelé tartó autósok is dugóba kerültek – egy részük azonban nem bánta a hazai csapat várva várt sikere miatt.
Az általában „csendes drukkereknek” nevezett ágyúsok idegesen szenvedték végig az egész szezont: tudatában voltak annak, hogy a csapat apró lépésekkel közelített a célhoz, amelyek az utóbbi években kevésnek bizonyultak.
A Premier League bajnoki címről szőtt álom mellett, hihetetlenül, ott lebeg a Bajnokok Ligája trófea lehetősége is.
A drukkerek önbizalma és szenvedélye az Atletico Madrid londoni vizitje előtt jött meg, amikor Griezmanék csapatát félrelökve megnyílt az út Budapest, a BL-döntő felé.
Kedd este már teljes gőzzel ment az örömünnep. Mikel Arteta, a csapat baszk származású edzője, egykori játékosa, majd egy ideig a Manchester City-t vezető nagymester, Pep Guardiola második embere, most szentté magasztosult.
Ki emlékszik már a Netflixen futó All or Nothing dokumentumsorozatban a kirúgását követelő fiatal drukkerekre (valószínűleg a barátaik igen), Arteta múltbeli ballépéseit immár elfelejtették.
Arsenal-drukkerként nem lehetett kihagyni, hogy ott legyek az ünneplő tömegben. Az Emirates stadion felé tartva, az út normál esetben 10 perces szakaszából több mint 1 óra lett, de kárpótolt a sok-sok boldog ember, aki odaugrott kezet rázni a dudaszóra.
Sokan a bérelhető Lime elektromos bicikliken karikáztak körbe a környéken, piros-fehér Arsenal-sálat lengetve.
A stadion közelében már folyamatos volt az énekszó és a kántálás.
„Engedjétek át!” – kiabált valaki a kocsimat látva (köszi, jó ember vagy!), ami után csodával határos módon, ötven méteren belül sikerült leparkolni.
A stadionhoz közeledve eufóriás drukkerek pacsiztak, ahogy elhaladtak, majd egy fenomenális buli képe fogadott: egy közeli, háromemeletes „viktoriánus” (tehát régi) ház ablakaiból ülő, pirosmezes ünneplőkkel együtt tombolt a tömeg.
A házlakók – micsoda meglepetés – bekapcsolták a Queen „We are the Champions” himnuszát, amit az egybegyűltek először meglepően tisztán énekeltek. A sok kiabálástól falsba fulladó szám végén, amikor Freddy Mercury szájából kiszalad az „of the World”, azaz „a világ [bajnokai vagyunk]” megjegyezte: „legyünk realisták”.
Fiatalok egy csoportja előrángatott egy palesztin zászlót is – nem tudni, hogy ezzel „a zsidó klubnak” tartott Tottenhamnek üzentek-e (amely ezek a napon a kiesés szélén állt) és amelynek brutális gyalázása minden bizonnyal a valódi érzelmek kiélésének egyetlen lehetőségét adja a világ többi része felé a sportszerűséget és a kulturáltságot hirdető briteknek.
Tovább haladva, a stadion előtt egy élelmes lakos – nem hiszem, hogy engedéllyel rendelkezett volna – „baráti”, 20 fontos áron árulta az Arsenal-sálakat. „A zászlóból már kifogytam” – mondta kérdezés nélkül.
Mellette egy állítása szerint a városközpontban található Adidas-boltban dolgozó srác pózolt a festményével, rajta egy arctalan Arsenal-játékossal és a „20 év” felirattal. (Valójában 22 évet kellett várnunk az újabb bajnoki címre, de most már mit számít ez?)
A stadion nyugati oldalánál található Armoury (Fegyvertár) és ágyúk (az csapat fegyvergyári dolgozók klubjaként indult) környékét már teljesen ellepte a tömeg. Voltak, akik a lámpaoszlopokra másztak fel, mások a legsűrűbb dzsumbujba vetették be magukat.
A budapesti BL-döntő előtt és után is a klub és a szurkolói csoportok abban reménykednek, hogy maradandó lesz ez az újonnan megízlelt szenvedély.
Talán átragad az Arsenalnak az ellenfelet inkább kifárasztó, ledarálós, pontrúgásokból profitáló és a korábbinál kevésbé elegáns játékstílusára is. De ez már egy másik történet. Egyelőre London vörös-fehér részén zeng a rigmus: „We love you Arsenal, we do, we love you Arsenal, we do... oh, Arsenal we love you!”
