eur:
396.01
usd:
369.56
bux:
70647.04
2024. június 25. kedd Vilmos

Presser Gábor: a dalszerzéstől is függővé lehet válni

Nincs kedvenc dala, de sok előadót hallgat, főleg az őt követő korosztályokból. Mint mondja, hozzáidomult az új zenehallgatási szokásokhoz anélkül, hogy a régieket elhagyta volna. Presser Gábor az InfoRádió Aréna című műsorában beszélt a dalszerzés és a költészet viszonyáról, a Rúzsa Magdival fennálló kapcsolatáról és a Vígszínházban végzett feladatairól is.

Az Aréna vendége Presser Gábor énekes, zongorista, dalszerző, előadóművész. Azért is soroltam föl ilyen sok titulust a neve mellett, mert a napokban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat Bob Dylan, és sokan zavarba jöttek ettől, hogy dalszerzőként vagy költőként gondoljunk rá. Ön hogyan gondol Bob Dylanre?

Én mindenképpen dalszerzőként.

A költészet és a dalszerzés más műfaj?

Erről nyilván megoszlanak a vélemények, és nem gondolom, hogy én ezt pontosan meg tudom határozni, de azt gondolom, hogy egy kicsit más műfaj. A dalszerzés sokkal inkább jól mérhető. Egy háromperces dal mindig mérhető teljesítmény. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy vannak dalszerzők, akik költőnek minősítik magukat, és valószínűleg az az érzésük, hogy az többet ér, vagy hogy az valamivel magasabb rendű dolog. Vannak rettenetesen vacak versek, nagyon közepes költők. Az ő dolguk nem ér többet, mint a jól megírt dalszöveg. De egy rossz dalszöveg az megint csak vacak, az pedig mindig vacak marad, a jó meg jó. Dylan egy zseni és szerintem egy szép gesztus, hogy a Nobel-díj bizottság felfogta, hogy a XX. század egyik legfontosabb szövegeket író emberéről van szó.

Több verset is megzenésített, elég csak Parti Nagy Lajos Rumini Rutinglitang című albumára gondolni. Mit ad a zene a vershez?

Nem biztos, hogy több lesz, és nem gondolom azt, hogy én magasabb rendűvé vagy többé tettem azokat a dalokat. Valami másfelé elhúzza, lehet, hogy kibont valamit abból, amit maga a költő nem is gondolt, hogy benne van. Lehet, hogy a zeneszerző nem vesz észre egy csomó dolgot, ami benne van a versben. Ez nehéz kérdés. Egy-egy dalra lehet azt mondani, hogy versre született, de nehéz olyasmiről beszélni, amit én csináltam. Úgyis azok fogják elbírálni, akik meghallgatják.

És milyen a viszonya a különböző zenei műfajokhoz? Ha az elmúlt év anyagán végigtekintünk, jazzt játszott Szakcsi-Lakatos Bélával Pannonhalmán minden évben, az Amadindával van a komolyzene felé egy kitekintése, a Csík zenekarral rendszeresen fellép, ott a népzene irányába mozdul el. Mitől függ az átjárhatóság a különböző zenei műfajok között?

Ez adottság, hogy talán ebben van nyitottság is. Szakcsival nem biztos, hogy jazzt játszottam, mi improvizálunk, méghozzá a közönségtől kapott hangokra. Ebből összeáll egy teljesen random zenei motívum, mondjuk nyolc hang, ahogy egymás után kapjuk a nézőtérről. És ez a nyolc hang önmagában lehet, hogy nagyon nehezen felfogható, nehezen követhető, mert furcsán jönnek egymás után. Ez olyan, mintha a lottó kidobálja a számokat, és mi erre négykezest improvizálunk. Ez nehéz dolog, iszonyú nagy kihívás, és mi rettenetesen élvezzük. De ez nem feltétlenül jazz. Az Amadindával szoktam játszani kortárs zenét, vagy mondjuk, bizonyos értelemben komolyzenét, de nemcsak azt játszunk, hanem feldolgoznak LGT-t is. Az első dalomat a Csík zenekar dolgozta fel, Szabó Attila, aki ezeknek a legnagyobb mestere. Amit a Csíkkal játszom, az egy kis esszenciája annak, hogy ők és én hogyan tudunk együttműködni. És szoktunk játszani évente néhány koncertet együtt.

Van-e különbség dalszerző és zeneszerző között? A színházi munkájában egyrészt ír slágereket, vagy fontos párbeszédeket zenére, illetve van egy aláfestő zene, egy alkalmazott zene is. Ezek hogy állnak össze, milyen rokonságban vannak egymással?

Ez régóta működik. Nem elemeztem ki, hogy amikor egy színdarabbal kapcsolatban az ember egy feladatot kap és üldögélünk dramaturggal, rendezővel, netán íróval, akkor az úgy lassan körvonalazódik, hogy mi történik. A színházi kísérőzene nagyon hasonlít bizonyos értelemben a filmkísérő zenéhez, ahol nagyon kell szolgálnia a zeneszerzőnek a képet, nagyon kell szolgálni egyáltalán azt, hogy mit álmodott meg a rendező. Sok minden dologban a zene nagyon meg tudja emelni az adott jelenetet akár filmben, akár színházban, vagy haza is tudja vágni, ha nem jól sikerül. A dalokkal nem kell annyira alkalmazkodni egy kőbe vésett dologhoz, a jelenethez vagy dialógushoz, viszont nagyon tudni alkalmazkodni, ahhoz, hogy ki fogja ezt a dalt elénekelni. Azt a dalt, amit az ember Zoránnak írt, nem lehet odaadni Rúzsa Magdinak. Ez nem működik, vagy ha mégis van ilyen, akkor az nincs rendben.

Azt gondoltam volna, hogy Presser Gábor már általában szabad kezet kap, ha mondjuk felkéri Szász János vagy egy fiatal rendező akár egy filmhez.

A felkért zeneszerző bizalmat kap, hogy biztos jól megcsinálja, de neki is szolgálnia kell a film érdekeit minden szempontból. Lehet vitatkozni a rendezővel, és sokat kell kérdezni. Attól, hogy valaki megcsinált harminc vagy negyven filmet, még minden feladat új, és amikor egy ilyen új feladat van, akkor nemcsak arról szól a történet, hogy pont azt a jelenetet még életemben nem zenésítettem meg, hanem arról is szól az együttműködés, hogy miért csinálja ezt a filmet a rendező.

Mi az, ami miatt elvállal egy felkérést?

Legyen valamilyen kihívás, érdeklődés, megmérettetés, valakinek a hangja, valakinek az egyénisége, meg az, hogy dalt írni szerintem a legjobb dolog az én életemben, amit megtehetek, és ez szenvedély is. Ettől is lehet függővé válni, nem feltétlenül csak a nikotintól vagy az italtól.

Tavaly A szerdai gyerek című filmet, egy elsőfilmes rendező, Horváth Lili alkotását miért vállalta el?

El lehet képzelni annál hízelgőbb fölkérést, mint egy elsőfilmes leány fölkér valakit, aki jóformán minimum az apja, de talán majdnem a nagyapja lehetne? Ebben van valami bizalom, generációkon átívelő bizalom, ha van ilyen – borzalmas kifejezés –, és ez nagyon hízelgő. Utána még meg is néztem a filmet, és három órásnál hosszabb volt a vágás kezdeténél, és annyira tetszett, ahogy dolgoztak és annyira imponált nekem, hogy Lili mennyire tudja, hogy mit akar, hogy mennyire el tudja mondani. Néha úgy kell kibányászni egy filmrendező szavaiból, hogy mit szeretne, mert nem tudja elmondani, hogy minek kellene itt megszólalnia, hogy belül magában mit hall, vagy mit szeretne, hogy a zene szolgáljon ebben a jelenetben. Lili óramű pontossággal tudta a jeleneteit, és hajszálpontosan tudta megmondani, hogy mi kell neki, mi nem tetszik. Eljött a stúdióba, hallgatta, azt mondta, azt a hangot, azt vegyük ki. Az egy magas hegedű pizzicato hang volt, és azt mondta, most megtanultam, hogy mi a pizzicato. Szóval nagyon örültem ám, hogy vele dolgozhattam.

A Vígszínházhoz most már négy évtizede szoros viszony köti, az intézmény zenei vezetője. Milyen feladatai vannak ennek keretei között?

Sok mindent jelenthet. Ez nincs igazán annyira kőbe vésve, mert mindig ahhoz kell alkalmazkodnom, aki éppen dolgozik. Vannak olyan rendezők, akiknek semmi szükségük nincs rám, megvan a maguk zeneszerzője, nem az én dolgom zeneszerzőt kutatni, ajánlani. Vannak olyan rendezők, akik mindent hoznak magukkal, és ehhez hozzátartozik a zeneszerző is. Vannak olyanok is, akik megkérdeznek, hogy mit gondolok, mit ajánlanék. Vannak olyanok, akik különböző módon kérnek segítséget a munkájukhoz. Előfordul az is, hogy a zeneszerzőt kell segíteni, mert nem elég nagy a színházi gyakorlata vagy valahol félresiklott a rendező és közte az összhang, és akkor meg kell próbálni segíteni. Ez összetett feladat, és egy kicsit kiszámíthatatlan is, hogy mit hoz a jövő hét.

Idén szeptemberben hiányérzete lehetett az embernek. A második hét végén a Magyar Dal Napja nem úgy jelentkezett, mint korábban. Bizonyos kezdeményezések továbbra is élnek, ilyen például a Magyar Népdal Napja, vagy a Kobuci kertben megrendezett programsorozat, de valahogy elveszteni látszott a lendületét. Volt azért hozadéka ennek a kezdeményezésnek?

Persze, hogy volt, és csodálatos dolgok történtek. Az év elején bejelentettük, hogy magát az irodát megszüntetjük. Ez egy nonprofit iroda volt, ami összefogta a kezdeményezéseket szerte az országban. Tudtam, hogy az iroda nemcsak összefogja a dolgokat, hanem ösztökéli is, de azt is, hogy ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Tehát nem lehet azt mondani, hogy a Magyar Dal Napja legyen más, mint amit elképzeltem. Azt képzeltem el, hogy ez egy alulról jövő kezdeményezés, hivatalosan ilyen nap ne legyen a naptárban, hanem ez legyen a zene öröme, megbecsülése, szeretete. Legyen a saját kincseink, a múltunk, a jelenünk, és főleg a jövőnknek valamiféle olyan napja 24 órában, amibe a zenészek meg a zenével foglalkozó koncertrendezők, újságírók, zenét szerető és használó médiumok, könyvtárak, vagyis mindenki beszáll. Azt képzeltem, ha kiderül, hogy jó ez a kezdeményezés, akkor az emberek azt fogják mondani, hogy egy napunk az évből föláldozható erre. Amikor ez elindult, akkor azt gondoltam, hogy nagyjából öt év kell ahhoz, hogy kiderüljön, ez a dolog működik vagy sem. És az ötödik évben láttam, hogy nagyon szépen működik, de a média érdeklődése és izgalma folyamatosan apad, mert ez nem akkora hír és nincs botrány, tehát nincs semmi különös ebben, és a média nem teszi hozzá azt, amit hozzátehetne. Azt gondoltam, hogy fognak szép műsorokat csinálni, hiszen őrületes kincs, amit magyar dalnak hívunk, akár ha a népdaloktól kezdem, akár azt mondom, hogy leírt kották, dalok, amelyek a tízes-húszas években születtek, versmegzenésítések, kuplék, a mai nap rockzenéiig - erről volna mit beszélni és vitatkozni. Kezdett ez apadni, és én azt mondtam, hogy ha ez az én ügyem, akkor ez nem ügy, de ha ez sokaknak az ügye, akkor ügy marad. Az volt a cél, hogy az emberek tudják: szeptember második vasárnapja a Magyar Dal Napja, és nem akartam, hogy ennek legyen bármiféle hivatalos támogatása. Lassan ki kellett derülnie az évek alatt, hogyha nincs hivatalos támogatás, akkor a kezdeményezés szépen összecsuklik. Idén tényleg a kisujjunkat nem emeltük föl, de ettől még jó néhány helyen volt Magyar Dal Napja. Lehet, hogy ez a szikra majd begyullad már jövőre, lehet, hogy csak hat vagy nyolc év múlva, de az biztos, hogy ennek csak akkor van értelme, ha van az országban húsz-harminc ember, aki kitűzi magának azt a célt, hogy ő a Magyar Dal Napján csinál valamiféle nagyon szép koncertet, beleértve a Zeneakadémiát és a legkisebb falut is.

Van kedvenc dala?

Nincsen. Nagyon sok szerzőt és előadót szeretek és becsülök, és nem feltétlenül az én korosztályomban. Sokkal jobban érdekel az, amit a minket követő korosztály muzsikál. Eljárok koncertekre, kortárs zenét hallgatok. Hallgatok úgynevezett komolyzenét, és valami úgy mindig elragad. Az ember valamit kikeres a neten, és az elvezeti olyan tájakra, amikre nem is gondolt, és így megismerek így új zenét és előadót.

Milyen körülmények között hallgat zenét?

Én is sokat hallgatok utazás közben, iPpadről fülhallgatóval, és otthon hallgatok bakelitet. Éppen most készül el egy nagy felújítása egy régi lemezjátszómnak. Járok koncertekre, úgyhogy hozzáidomultam az új hallgatási szokásokhoz anélkül, hogy a régieket valamiért elhagytam volna.

A fiatalok közül akár említene is név szerint előadókat?

Nem.

Kérik a segítségét, vagy szokott ajánlkozni, hogy segítsen nekik, hogyha olyat talál, aki érdekli?

Nem szoktam ajánlkozni. Kérik a segítségemet, és ez egy kemény lecke, mert az ember sokszor segítene, de van, amikor tényleg az lenne a legnagyobb segítség, hogy azt mondja, ne csináld tovább. Amikor még televíziós zsűritag voltam ezelőtt 6-7-8 évvel, akkor valószínűleg valamiért átvette a köztudat, hogy nekem van egy ilyen elbíráló szerepem, és akkor rengeteg anyagot kaptam. A Vígszínházban megtelt egy tévés doboz. Feldolgozhatatlan mennyiséget kaptam, de ez nem az én dolgom, én ezt nem szeretem csinálni. Az egy másik dolog, ha nagyon tehetséges embereket hallok és valamiért ők engem megtalálnak, akkor arról szívesen beszélgetek.

Például Rúzsa Magdival megtalálták egymást.

Ő nem ez a kategória. Már akkor megismerkedtünk, amikor a Megasztárban elindult, és barátság alakult ki köztünk. Az első lemezére kért a Novák Petitől meg tőlem két dalt, és ezek szépen sikerültek, és utána, hat év múlva megint egyet. Mi sokkal többet beszélgettünk az életben, mint dolgoztunk. Alig dolgoztunk együtt, és soha nem beszélgettünk munkáról. Neki nehéz volt átilleszkednie Vajdaságból Magyarországra, és sokszor emiatt hívott föl. Volt köztünk egy öreg ember és fiatal nő barátsága, és semmi más. Sokat beszélgettünk a nehéz ügyekről. És néhány évvel ezelőtt valamit akart tőlem, és nagyon szőrmentén rákérdezett, hogy van-e valamilyen dal. Én akkor már majdnem kész voltam az Egyszerrel, és rá gondoltam. Az életemben még senkit nem hívtam föl, pedig már elég régóta csinálom, hogy volna egy dalom, mit szólnál, ha elénekelnéd, úgyhogy nem nagyon volt ebben rutinom. És Magdicsku akkor azt mondta, hogy lehet, hogy én szeretném. Pár nap múlva végighallgatta az Egyszert, és azt mondta, „Ez az enyém, ez az enyém, Pici bá!” És mondtam, hogy jó. Azért mutattam meg. Ezen én felbátorodtam, és a saját munkamódszeremhez és munkatempómhoz képest a következő alkalommal, magyarul négy évvel később megmutattam egy dalt, hogy valamit írtam neki, ha érdekli. És ez lett az Angyal mellettem. És akkor ezen ott vacakoltunk, és azt mondta valaki, hogy miért nem csináltok egy olyan koncertet, ahol ezeket előadjátok. Mondom, azért, mert összesen öt dalunk van, ha jól számolom, de lehet, hogy négy, amit együtt csináltuk. Igen, de a Magdi énekelt már máskor is tőled, meg énekel a Padlásban, meg ebben-abban, és akkor valahogy kialakult, hogy csináljunk egy ilyen kis közös turnét, ami messze túlnőtte az elképzeléseket. Ősszel csináltunk nagyjából tíz előadást, tavasszal azt folytattuk, és most idén megint folytatjuk a következő hetekben. Így lettünk mi közös fellépők, és korkülönbség ellenére jól tudunk együtt zenélni.

És ennek lesz folytatása is egy album vagy lemez formájában?

Mindenki azon van, hogy rögzítsünk egy-két koncertet, ami se a Magdicskunak, se nekem nincs ellenére. Ezen a koncerten a főszerep kettőnké, és van három muzsikustársunk, akik öt-hat dalban bejönnek a színpadra és játszanak. Az egész zenei apparátus egy kicsit fura, mert ilyenfajta zenekari fölállás nem nagyon szokott lenni, hogy van egy zongora, egy szájharmonika, vagy egy hegedű, amit Kovács Öcsi hol trombitára cserél, hol nem. Van egy kis ütőhangszeres felszerelés és kész, de nincsenek gitárok, dobok, basszusok. Érdekes dolog erre a fölállásra hangszerelni, ebben volt egy adag kihívás. Nyilván az lenne jó, ha a koncertből képfelvétel lenne, nemcsak hang.

Milyen más munkákon dolgozik mostanában?

Van egy most elkészült lemezem, amin Falusi Mariannt kísérem zongorán. Ezt a lemezt én akartam, mert hallottam őt nagyon sokszor énekelni, és mi elég jó barátságban vagyunk, de nem dolgoztunk soha együtt. Őt a '80-as évek közepén kihalásztam a sok jazzénekesnő közül, és egy darabba elhívtam a Pesti Színházba, A rémségek kicsiny kertjébe. Az volt a tervem, hogy az abban szereplő három lány, akik görög kórusként megjelennek, és mindig mondanak valami fontosat, legyen az átlagosnál hajszállal ducibb. Közülük az egyik volt Lang Györgyi, a másik Falusi Mariann. Drága jó, szegény Prókai Annamarit szerettem volna harmadiknak, és akkor valami közbejött, és nem lett három duci lány, hanem végül két duci mellé egy nem duci, a Kovács Nóra került. Ők ott egymásra találtak mint énekcsapat, és megalapították a Pa-Dö-Dö-t, amihez a világon semmi közöm nem volt, de sokszor hallottam Falusit énekelni, és mindig elájultam, hogy énekel. Arra gondoltam, hogy összeállíthatna magának egy olyan anyagot, ami igazán csak arról szól, hogy ő mennyire tud énekelni. Erre azt mondta, hogy akkor állítsam össze én. Abban maradtunk, hogy csinálhatunk egy otthoni lemezt, a könyvespolc előtt ott egy zongora, és ott van két mikrofon. Tényleg olyanokat énekel ezen a felvételen a Mariann, hogy még most is, amikor már huszadszor hallom, dobok egy hátast. Szóval nem tudom elhinni, hogy valaki ilyen gyönyörűen tudjon megjelenni, ilyen iszonyatos drámai erővel, meg ilyen megőrülten tudjon énekelni. A napokban ezt fejeztem be. Volt olyan, hogy a Rúzsával együtt voltak a vendégeim koncerten. Most azt várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, és Budapest valamelyik fontos terén a kiadók egymást verik, hogy megkaphassák a Falusi-Presser ének-zongora lemezt.

Aktualitásokról beszélünk, és az örömteli aktualitások mellett szomorú aktualitások is vannak az idei évben. Elvesztettük Somló Tamást, és ennek kapcsán az együttes szeptemberben bejelentette, hogy nem lesz több LGT-koncert. Somló Tamást nem lehet pótolni, de ettől függetlenül önök fognak még együtt zenélni? Ha nem is LGT néven, szólóban, duóban, alkalmanként egymás vendégeként?

Semmiképpen nem fogunk LGT néven vagy LGT-t idéző műsorban zenélni, nem fűlne hozzá a fogunk, hogy mi ilyet csináljunk, és semmi ilyesminek a szervezésében és egyebekben nem akarunk részt venni. Persze lehet, hogy mondjuk, ha Jamesnek van egy koncertje, és meghív engem játszani, legyen az bármilyen dal, akkor természetesen odaülök. És ha a Jánoska is pont abban a dalban játszik, az jó lesz együtt játszani, de nem fogjuk azt mondani, hogy önök most láttak három percig egy kis LGT-t vagy egy LGT-részletet. Nem egymást tagadjuk meg, hanem nem akarunk az LGT névvel többet koncertezni. Ehhez hozzátartozik, hogy negyven évvel ezelőtt lépett ki a zenekarból a Laux Józsi. A kegyeletet nem félretéve, de a Józsi nem kilépett, hanem lelépett, aztán mégis barátok lettünk, és mégis úgy tekintettük őt, mintha megmaradt volna zenekari tagnak. És így ez már arról szólt, hogy ezt a dolgot nem szabad tovább csinálni, mert ennek már nem lenne semmiféle jó rezonanciája, bennünk sem, és akkor másokban nem tudnánk azt kelteni. Én még most sem tudok megnézni egy felvételt. Egyik nap valaki akarta nekem mutatni az alsóörsi, a legutolsó LGT-koncertet, elkezdtem nézni, és mikor Tomi bejött a színpadra, nem tudtam tovább nézni. Egyszerűen nem tudtam tovább nézni. Másfél percet láttam, a Tomi bejött a kamera látószögébe oldalról, és besétált, átjött hozzám a zongorához, és elkezdte lepakolni a hegedűt, meg a többi dolgot. És egyszerűen azt éreztem, hogy nem tudom tovább nézni. Ebben mi nagyon eltökéltek vagyunk, mert már augusztusban akartak Somló-emlékkoncertet, meg hasonlókat, és mondtuk, hogy ebbe mi nem fogunk belemenni. Erről nem könnyű beszélni.

Korábban többször beszéltek arról, hogy sok kiadatlan LGT-anyag létezik. Ezekhez hozzá fognak még nyúlni? Valamilyen formában ezeket még meg kívánják jelentetni?

Azt nem tudom, hogy meg kívánjuk-e jelentetni, de ezeket most újult erővel megpróbáljuk rendszerbe tenni. Ez nagyjából 90 százalékig készen van. Van egy olyan LGT-archívum, amelyikben minden benne van, az is, ami nem a mi tulajdonunk, hogy tudjuk, hogy mik vannak. És van egy olyan LGT-archívum, amiben csak az van benne, ami a zenekar tulajdona. Nem határoztuk el, hogy mit szeretnénk ezzel tenni, és erről hármunknak majd beszélnünk kellene, hogy körülbelül hogy gondoljuk. Nyilvánvalóan a Marosi Andrissal, a zenekar ügyvédjével, aki a Somló-örökösök képviselője is beszélni kell. Igazándiból fogalmunk nincs, hogy mihez kezdjünk ezzel. De majd előbb-utóbb valamiféle döntéseket kell hozni.

Lesz még önálló Presser-koncert?

Novemberben is a Rúzsa Magdi-turné szüneteiben játszom öt szóló koncertet. 2013 óta nem játszottam zenekarral, és az az érzésem, hogy nem is szeretnék nagyon, viszont szeretem csinálni az úgynevezett szólókoncertjeimet, aminek hol az a címe, hogy Dalok régről és nemrégről, hol évekig ment a Vígszínházban a Dalok a színházból című, ahol teljesen egyedül vagyok. A Dalok régről és nemrégről esten hol egyedül vagyok, hol szoktam vendéget hívni, vagy akár meglepetésként viszek magammal vendéget. Valószínűleg ez lett az én igazi koncertem, hogy egy zongorával ülök a színpadon, és elmesélem a dalokhoz fűződő történeteket, a keletkezés történetét. Ez kicsit szerzői est, ahol adok némi információt, mert sok dalnak van története, de persze van egy csomó dal, aminek egyszerűen nincs története.

Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.06.26. szerda, 18:00
Szalai Máté
Közel-Kelet-szakértő, az olaszországi Ca’Foscari Egyetem kutatója
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×