Eszerint Itália erőteljesen lobbizik azért, hogy Enrico Letta, az előző miniszterelnök lehessen Herman Van Rompuynek, az uniós országok állam-, illetve kormányfőit összefogó Európai Tanács elnökének az utóda. Ha ez végül nem sikerülne, akkor az olaszok B-terve állítólag az, hogy Federica Mogherini, februárban hivatalba lépett 41 éves külügyminiszterük vehesse át Catherine Ashtonnak, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének a posztját. Az olasz esélyek nem nélkülöznek minden realitást, de egyelőre korai lenne Rómában inni a medve bőrére.

A május 22. és 25. között lebonyolított európai parlamenti (EP-) választások nyomán tisztújítás esedékes az unió vezető posztjain. A tisztségek elosztásakor nem csupán a párt- és nemzeti hovatartozást kell figyelembe venni, hanem olyan csoportképző szempontokat is, mint az euróövezethez tartozás vagy nem tartozás, az északi és déli tagországok közötti egyensúly, valamint a "régi" tagországok mellett az "új" tagországok valamilyen esélyhez juttatása, ami földrajzi értelemben - némi leegyszerűsítéssel - a nyugati és a keleti tagországok közötti viszonyra vonatkozik. Szintén tekintettel kell lenni a nemek arányára.

Ebben a koordinátarendszerben a kiindulópont az, hogy az EP-választásokat a jobbközép, kereszténydemokrata irányzatú Európai Néppárt nyerte, s e pártcsalád jelöltje, Jean-Claude Juncker volt luxemburgi kormányfő lett a jelölt az Európai Bizottság elnöki tisztségére. Az EP pártfrakciói közül támogatják Junckert a néppártiak mellett a választásokon második szocialisták, valamint a liberálisok is. E támogatás ugyan nem teljes és feltétel nélküli - így például a brit munkáspárti EP-képviselők aligha szavaznak majd Junckerre -, mégis adottnak tekinthető a pártközi egyetértés, amiből az következik, hogy a néppárti politikusok mellett vezető uniós posztot kell kapniuk a szocialistáknak és esetleg a liberálisoknak is.

A szocialisták már most kaptak valamit: a német Martin Schulzot további két és fél évre újraválasztották EP-elnöknek, holott őt most - az eddig követett "váltógazdálkodás" értelmében - néppárti politikusnak kellett volna követnie.

Az olaszok esélyeit csökkenti, hogy ők már fontos uniós pozíciót tudhatnak a magukénak: az Európai Központi Bank elnöki székében Mario Draghi ül. Esélynövelő tényező azonban, hogy a Matteo Renzi vezette baloldali olasz kormány jelentős visszaigazolást kapott a lakosságtól az EP-választások fölényes megnyerésével. Ha tehát a csúcsalku értelmében baloldali politikus lesz Van Rompuy utódja, akkor Letta nem esélytelen, ha pedig baloldali nő lesz Ashton utóda, akkor Mogherini kifejezetten esélyes. De hogy mi lesz az alkudozások végeredménye, ma még nem látható körvonalaiban sem.

Az olasz pozícióigények felvetése ugyanakkor diplomáciai értelemben nem túl szerencsés, mert Itália épp most, az osztozkodás idején vette át a soros EU-elnökséget. Az pedig felettébb csalóka látszat, hogy az elnökség előnyt jelenthet az alkudozáskor. Éppenséggel az a helyzet, hogy a soros elnöklő országtól az unióban nagyon nem tekintik sem illendő, sem méltánylandó dolognak a saját nemzeti érdekek harsány erőltetését.

Márpedig Renzi "belépője" minden volt, csak nem visszafogott. A június 26-27-i EU-csúcson erőteljesen követelte a nagyobb pénzügyi rugalmasságot - értsd: a költségvetési hiány növekedésének elnézőbb brüsszeli kezelését - arra hivatkozva, hogy beruházásokra van szükség a növekedés és munkahelyteremtés érdekében. Ezt a célt senki nem vitatja, csak épp eltérőek a nézetek azt illetően, mekkora költekezés engedhető meg, miként lehet ösztönözni a növekedést és a foglalkoztatás bővítését anélkül, hogy Európa újból eladósodna. A csúcstalálkozó résztvevői végül csak abba egyeztek bele az olasz igények megfogalmazása nyomán, hogy a jelenleg adott uniós pénzügyi előírások keretein belül maradva maximális rugalmassággal kell kezelni ezt a szempontot.

A most kezdődő olasz EU-elnökség másik kiemelt prioritása a menekültkérdés, amely nap mint nap újabb drámai hírekkel, Afrikából útnak induló menekültek tengeri tragédiáival hívja fel a figyelmet egy olyan gondra, amelyhez Róma szerint az unió hozzáállása nem eléggé szolidáris. Olaszország több együttműködést vár el a többi tagállamtól az úgynevezett "migrációs nyomás" enyhítése érdekében.

Ezek az olasz elnökségi prioritások már így is eléggé megterhelhetik Róma és Brüsszel viszonyát, ami elképzelhetően nem segíti az olasz személyi pozícióigények érvényesítését. Az is igaz azonban, hogy Itália elnökségét többen úgy tekintik Brüsszelben mint a várva várt pillanatot, amikor végre ismét nagy, fajsúlyos euróövezeti tagállam veszi át fél évre az elnöklést az uniós miniszteri tanácsüléseken - leszámítva a külügyminiszteri üléseket, mert ott nem a soros elnökségi ország szakminisztere, hanem a kül- és biztonságpolitikai főképviselő elnököl.

Egyes brüsszeli diplomaták "francia dinamikájú" elnökséget várnak az olaszoktól. Franciaország 2008 második felében látta el a soros EU-elnökséget. Utána az euróövezeten kívüli Csehország és Svédország, majd a súlyos gazdasági helyzetbe kerülő Spanyolország, azután a saját föderális szerkezetével bajlódó Belgium, az euróövezeten kívüli Magyarország, Lengyelország és Dánia, majd a pénzügyi összeomlást átélő Ciprus, a kicsiny Írország, az euróövezeten kívüli Litvánia, most legutóbb, az olaszok előtt pedig az uniós pénzügyi mentőövre szoruló Görögország következett.