Ki áll most a Fidesz-KDNP-vel, a két kormánypárttal szemben a magyar belpolitikai arénában?

Mindenekelőtt, sorrendben, a parlamenti ellenzék hat pártja, amelyek közül nem egészen világos, hogy melyik az, amelyik egyáltalán létezik még a parlamenten kívül is. Az LMP-nek például már nincsen frakciója. Létezik a Tisza, a támogatottságát tekintve legnagyobb ellenzéki párt a parlamenten kívül. Talán vannak, akik emlékeznek, hogy én ebben a műsorban is többször úgy fogalmaztam már hasonló kérdésre, hogy valójában nem ők a mi igazi ellenfeleink, nem ők állnak velünk szemben, hanem azok a külső erők, akik ezeket a pártokat, meg ezeket a politikusokat finanszírozzák, instruálják, kiemelik, futtatják a médiában, ellátják utasításokkal. Valójában annak a globális háttérhatalomnak vagyunk szálka a körme alatt, amelyik ugyanígy megpróbál beavatkozni a szlovák, a szerb vagy bármelyik közép-európai, adott esetben a cseh belpolitikába is, annak érdekében, hogy Európát egy birodalmi tartománnyá átalakítsa.

Egy globális háttérhatalom vagy többfejű hatalom, az ön megítélése szerint?

Mi Soros Györggyel szoktuk ezt megszemélyesíteni, nem azért, mintha azt gondolnánk, hogy Soros György a főgonosz maga, hanem azt, hogy ő az egyik arca, az egyik megjelenési formája. Ebben az értelemben az, amiről beszélünk, egy nagyon megfoghatatlan, nehezen definiálható gazdasági háttérhatalom, ami igazándiból hálózatszerűn szerveződik, tehát nyilvánvalóan lehet több központja is. Most nekünk közvetlenül azzal van bajunk, dolgunk, amelyik Washingtonból Trump elnök választási győzelme után átköltözött Brüsszelbe, és minden erejével azon van, nehogy a magyar vírus elterjedjen Európában.

Ezek személyekhez köthetők, politikai családokhoz köthetők, cégekhez köthetők, érdekekhez köthetők?

Nehezen beszélhetünk cégekről, mert a világgazdaság koncentrációjából az következik, hogy valójában már önmagában az is elvész, hogy minek ki a tulajdonosa, vagy egyáltalán cégek olyan konglomerációjáról beszélünk, ami önmagában is nagyon nehezen szétszálazható. Persze, bizonyos idő után, meg energia befektetésével, felfejthetők ezek a szálak, ezek az erek, amin különböző erőforrások keringenek, és ezeknek vannak természetesen politikai leágazásai is. Mondjuk, az Európai Néppárt, ahova mi annak idején Kohl kancellár úr hívására beléptünk, akkor még nem volt ennek a hálózatnak a része, vagy legalábbis nem tűnt föl számunkra. Ma már Európában az egyik legerősebb szerveződési formája az Európai Parlamentben, meg azon kívül. Vannak olyan politikusok is, mondjuk, Von der Leyen bizottsági elnök asszonyról beszélhetünk, akiről tulajdonképpen nagyon nehéz lenne elhinni, hogy nem ennek a hálózatnak a lekötelezettje, hogy ne mondjam, fogott embere. Olyan szemérmetlen nyíltsággal járt Washingtonba eligazítást kérni még Biden elnök ideje alatt, hogy az önmagában meghökkentő volt, de tulajdonképpen az is meghökkentő, hogy egy másik washingtoni kormányzattal hogyan „sikerült” ilyen rövid idő alatt Európa számára olyan előnytelen megállapodást kötni vámokról, befektetésekről, meg energiavásárlásról, fegyvervásárlásról, amelyet mindenféle felhatalmazás nélkül kötött.

Mit szeretnének ön szerint elérni vagy mit szeretnének megakadályozni? Magyarország azért nem a világ közepe. Bár a mi hazánk, de mégsem a világ közepe.

Ezt készséggel elfogadom, sőt, óva inteném magunkat attól, hogy egyszer is beleképzeljük magunkat abba, hogy mi vagyunk a világ közepe. De azért, ha kellő tárgyilagossággal és talán némi kis büszkeséggel nézzük a saját történelmünket, akkor lehet, hogy a világ közepe soha nem voltunk, de a világban dúló különböző civilizációs és geopolitikai küzdelmek fontos hadszíntere már voltunk a történelemben jó néhányszor. Vegyük mindjárt 1456-ot, a nándorfehérvári diadalt, ez a kevés pozitív oldalra kerülő történelmi eseményeink egyike, de 1848–1849-et is idevehetnénk, hiszen mi maradtunk utolsóként talpon. Minket sikerült a legkésőbb leverni azon forradalmak, meg szabadságküzdelmek közül, amelyek akkor Európán végigsöpörtek. 1956-ot is nyugodtan idevehetjük, bár tragikus véget ért két hét leforgása alatt, mégis méltán mondják azt, hogy az első követ a berlini falból, ami akkor még meg sem volt, tulajdonképpen ekkor ütötték ki, nem pedig a határbontáskor. Én azt hiszem, hogy Magyarország azért kap tizenöt év óta nem különösebben élvezhető figyelmet egyes nyugati politikai meg gazdasági körök részéről, mert pontosan attól félnek, ami most Csehországban bekövetkezett, vagyis hogy előbb-utóbb a szuverenista erők kerekednek majd felül egész Európában. A patrióták, ahogy hivatalosan nevezzük őket az Európai Parlamentben.

Az, hogy Csehországban Andrej Babiš nyert, bár még a kormányalakítás felé tart, jelentős segítség Magyarországnak?

Nagyon jelentős segítség, ugyanis eddig is voltunk ketten elegen minden olyan döntést megakadályozandó, amely alapvetően sérti Magyarország meg Szlovákia nemzeti érdekeit, de azért azt is láttuk, hogy lehet egy-egy kormányra olyan nyomást gyakorolni, hogy az utolsó pillanatban mégis inkább visszalépjen. Jobb, ha többen vagyunk, mert egyrészt megoszlik az ellenség figyelme, megoszlik az energia felhasználása sok minden szempontból önmagában, meg pszichológiailag, tömeglélektani szempontból sem mindegy, hogy a lengyel elnökválasztás sikere után most a V4-ek egy újabb tagállamában történt a mi szempontunkból, a patrióták szempontjából, a szuverenisták szempontjából pozitív fordulat.

Hogy éli meg a politikai szereplők és a nyilvánosság viszonyának megváltozását az influenszerek korában? Nem emlékszem, hogy az elmúlt harminc évben túl sokat szerepelt volna podcastokban.

Harminc évvel ezelőtt volt ilyen? Nem volt még, de azért, a szót sem ismertem egy darabig.

De most ön is belekezdett.

Ha meghívnak, akkor természetesen bárhova elmegyek nyilatkozni, már úgy értem, ha korrekt módon és minimum tisztességes szándékkal teszik ezt, akkor szívesen állok bárki rendelkezésére, függetlenül attól, hogy egyébként én magam, ha már így sznobul akarom a választ megfogalmazni, offline élem az életemet, és szeretném is magam itt megtartani. Ez nem az én világom, kifejezetten kártékonynak, sőt halálos veszedelemnek tartom a parlamentáris demokráciára nézve azt a – nem fejlődésnek nevezném – változást, ami a tömegkommunikációban végbemegy az internet fejlődése vagy átalakulása révén. Azt, hogy a politikusok immáron helyettesíthetők influenszerek révén. Tulajdonképpen az első vesztese ennek a változásnak nem is a politikai osztály volt, hanem maga az újságíró szakma. Nagyon kevés tere maradt a hagyományos, tisztességes újságírásnak, és most nem arról beszélek, hogy az influenszerek egy része ne lenne korrekt, mert talán ez nem lenne igazságos megítélés, hanem egyszerűen a régi vágású, felkészült, művelt, egy adott témában a részleteknek, az információknak utánajáró újságírók egyre inkább kivesznek, nem beszélve azokról, akik még a nyelvet is tudják használni, tudnak magyarul beszélni, meg írni.

Úgy érzi, hogy versenyeznie kell az influenszerekkel, mert az ön szavait egy influenszer befolyásával együtt fogják mérni, hogy kinek van igaza, az influenszernek vagy Kövér Lászlónak?

Pontosan így gondolom, ráadásul még az is a változás egyik nagyon fontos eleme, hogy korábban eleve a politikai értelemben tudatosabb, érdeklődőbb és ezen tudásukat a saját magánkommunikációjukban használó emberekhez fordult a politika a médián keresztül. Azok olvastak újságot, azok néztek híradókat, azok hallgattak rádiót, akiket érdekelt a politika a saját mindennapi dolgaikon kívül, és ezekre az emberekre hallgattak azok az emberek, akiket viszont kevésbé érdekelt, mégis el akartak menni választani, mert annyira azért érdekelte őket a politika. Ma azt látom, lehet, hogy tévedek, vagy félreértem a dolgot, hogy ez az úgynevezett influenszervilág pontosan azokat az embereket tudja befolyásolni, elsősorban megérinteni, – hogy ne mondjam – manipulálni, akik nem veszik a fáradságot arra, hogy egy adott politikai ügynek mélyebben utánajárjanak, nem olvasnak újságot, nem néznek híradókat, hanem olyan benyomásokat tesznek magukévá, amiket az influenszerek kibocsátanak. Miután ők nincsenek kevesen, ezért ez egy új jelenség a politikában. Azt is mondhatnám, hogy veszélyes jelenség. Mondom még egyszer, nem a Fideszre nézve veszélyes jelenség, mert megpróbálunk ehhez a helyzethez alkalmazkodni, hanem a klasszikus képviseleti demokráciának az eddig ismert formáját teszi ez adott esetben, ha nem figyelünk oda, zárójelbe.

Hogyan lehet ehhez alkalmazkodni? Megkérnek influenszereket? Az influenszer, az már influenszer, amikor hatása van, nem lehet leakasztani sehonnan.

Azért ne becsüljük le az Egyesült Államok volt elnöke körül gyülekező politikai garnitúrát, meg annak a magyarországi kiküldöttjét, bizonyos Pressman urat, aki talán nem véletlenül hívott meg magához néhány politikus meg színész, meg egyéb, a közélet peremén mozgó ember mellé influenszereket is. Nem véletlenül nyilvánosan tette ezt, mert jelezni akarta kifelé is, hogy az Egyesült Államok akkori politikája, tulajdonképpen az Egyesült Államokban, mint nemzetállamban is azt a háttérhatalmat képviselte, amiről az előbb beszéltünk, azt a vonalat tartja kívánatosnak és őket támogatja. Adott esetben, szerintem, nem kell, hogy nekünk problémát jelentsen, hogy megkeressük azokat az influenszereket, akiket lehet bátorítani arra, hogy igenis ebbe a küzdelembe szálljanak be, tehát ne csupán politikamentes témákról beszéljenek, hanem ha van meggyőződésük, véleményük, akkor annak nyugodtan, bátran adjanak hangot. Nem is mindenkit kell megkeresni, mert van, akik egyébként saját meggyőződésükből, hazaszeretetből, az értékrend tekintetében velünk való közösség okán ezt önmaguktól is megteszik.

A politikusnál alapértelmezett a hitelesség, akkor hiszünk neki, de egy influenszernél fontos, hogy hiteles legyen? Ha egyik napról a másikra elkezd a politikáról beszélni valaki olyan, aki egyébként addig remekül gitározott, hinni fogunk neki?

Abban rejlik a titok, ha ez egyáltalán titok, hogy miután nem politikai véleményekkel, nem politikai témák kapcsán nagyon sok emberben keltették fel a szimpátiát, a kötődést ezen influenszerek iránt, ezért önmagában már egy hitelességi tőkét fölhalmoztak, és ha az ő véleményük immáron ma politikai kérdésekről is megnyilvánul, akkor azt könnyebben fogadják el. Paradox módon hitelesebbnek fogadják el, mint egy politikus véleményét, akármelyik oldalról is van szó.

Pusztán azt kell várni egy influenszertől, hogy vállalja a politikai meggyőződését, ha van neki?

Én azt gondolom, hogy ezt nyugodtan, bátran tegye meg. Az influenszer is pont ugyanolyan állampolgár, mint bárki más. Ebben az országban él, itt él a családja, itt van ingatlanja, ha van, ahol lakjon, itt kapja a fizetését, nagy valószínűséggel itt is költi el a jövedelme jelentős részét. Érdekeit tekintve kötődik ahhoz, hogy ez az ország prosperáljon vagy éppenséggel ellenkezőleg. Kötődik még ahhoz is talán az influenszerek egy jelentős része is, hogy ez az ország független, saját maga dönthet a sorsáról, jól, rosszul, jobbra vagy balra döntve a kérdéseket, vagy pedig kívülről diktálják le majd valakinek a kormányon lévők közül, hogy mi a helyes magatartás. Nem gondolom, hogy az influenszerek valamiféle különleges lények lennének, pláne nem pozitív értelemben, de negatív értelemben sem gondolom ezt róluk. Ez egy szakmává alakult, ez a XXI. század. Én ilyen megrögzött régi vágású emberként fogok valószínű egyszer majd kikopni a politikából is, meg az életből is, de ettől még ez a változás számomra egy adottság.

A Google szeptember 22-től, a Meta, a Facebook meg október 10-től vette le a politikai hirdetéseket. Ez ön szerint jó vagy rossz?

Szerintem, ahhoz képest, amilyen állapotok korábban voltak, ez egyértelműen jó jel. A mi szempontunkból haladás vagy kedvező irányváltás, mert korábban ezek a techcégek olyan mértékben elfogultak voltak a baloldali, úgynevezett liberális, globalista értékek, ha ezeket értékeknek lehet egyáltalán nevezni, szóval ideológia iránt, hogy az már önmagában fenyegetés volt a szólásszabadságra. Miután ezek a kommunikációs csatornák már nem kerülhetők meg, a hagyományos médiával nem válthatók ki, és ráadásul korábban ezek hálózatosan szerveződtek, tehát különböző cégek voltak, különböző YouTube, meg mit tudom én, milyen csatornák, ezeket nem nagyon használom, de valójában akármelyiket használtam, ugyanazok az információk, ugyanazok a megközelítések jöttek le róla, és hogy mondjam, arcátlan módon, diktatórikus módon, mindenféle cenzori felhatalmazás nélkül. Már úgy értem, hogy egy demokráciában az államnak is nagyon szűkek azok a hatáskörei, jogkörei, amelyek alapján megtilthatja, hogy valami nyilvánosságra kerüljön. Mondjuk a gyűlöletbeszéd alkotmányos kiindulópontja a szólásszabadságnak, nem lehet bizonyos dolgokat kimondani, és pláne propagálni másokat veszélyeztetendő tulajdonképpen. A rágalmazás szintén nagyon régóta létező korlátja a szólásszabadságnak, még jócskán az antivilágból származó módon, de ezek a techcégek tulajdonképpen mindenféle közjogi felhatalmazás és elszámoltathatóság nélkül, kényükre-kedvükre gyakorolták a cenzúrát, kirekesztve jobbára a konzervatív nézeteket. A legeklatánsabb példa erre maga Trump elnök korábbi szerepvállalása, gyakorlatilag megpróbálták kitiltani ebből a világból.

Nem annak fog a legtöbb kárt okozni, aki eddig a legtöbbet költötte rá?

Nem tudom megmondani, hogy kinek fog kárt okozni, nekünk nem, az biztos. Minél inkább valódi vitákra helyeződik újra a politikai kommunikáció hangsúlya, számunkra annál jobb. Harmincvalahány évvel ezelőtt, egy liberális újságíró nekünk azt találta mondani, még az első ciklusban, annak a közepén, hogy ugyanabba a szemétkosárba dobunk vissza benneteket, ahonnan kivettünk. Voltunk maximum 30 év körüliek a frakcióban, akkori képviselőink közül többen még 30 évesek sem voltak, tehát semmiféle olyan kapcsolatrendszerünk nem volt az akkori hagyományos médiában, ami az idősebb generációknak természetes módon rendelkezésükre állt. Én akkor is azt mondtam, hogy nem kell, hogy valaki a Fidesz barátja legyen, nem kell, hogy a mi emberünk legyen a közmédiában, akár a rádióban, akár a tévében, de bármelyik újságba sem kell. Ha tisztességesen kérdez és tisztességesen leírja azt, amit mi válaszolunk, az nekünk pontosan elég, mert meg vagyunk arról győződve, hogy nekünk van igazunk. Aztán persze vagy így van, vagy nincs, a tisztelt választópolgár meg el tudja dönteni, hogy kinek ad igazat, de szerintem, visszatérve a mai világra, ha újra a normális politikai viták befolyásolnák az embereket, nem pedig a benyomásokon, előítéleteken, érzelmeken, hogy ne mondjam, a gyűlöleten alapuló vagdalkozás, vádaskodás, akkor az nekünk kifejezetten használna. Ezért az, hogy politikai hirdetések tömeges alkalmazásával nem lehet sulykolni, manipulálni az emberek tömegeit, akik csak a zajra figyelnek, mert egyébként nem tudnak időt szakítani, vagy nem akarnak mélyebben belelátni a politikába, azt hiszem, nekünk kifejezetten használ, és azoknak árt, akik ezt eddig erőforrásként használták.

Eltelt harminc év, és most már van saját médiájuk.

Nem harminc év óta van.

Tizenöt.

Még azt sem mondanám, a Hír TV, elnézést kérek, a Hír TV ötlete, az abból a zseniálisnak nem nevezhető Medgyessy Péter-i mondásból indult…

…hogy vegyenek maguknak.

Igen, akkor mi azt mondtuk a vesztett választás után, hogy ha véget akarunk vetni a médiaháborúnak, ami addig a közszolgálati médiáért való lökdösődésben merült ki, hogy akkor ezt csináljuk meg. Voltak európai példák, Hollandiában kifejezetten politikai értelemben volt szegmentált a közmédia, szétosztották a különböző irányzatok között csatornákat. Csináljunk ilyen értelemben médiabékét, mindenki kapjon megnyilvánulási lehetőséget és aztán versenyezzenek ezek a médiumok, akkor erre azt mondta jelentős cinizmussal a hegemón helyzetben lévő baloldal miniszterelnöke, hogy akinek média kell, az vegyen magának. Hál' Istennek volt olyan nemzeti tőke, amelyik azt mondta, hogy micsoda remek ötlet. Így keletkezett 2002 után a Hír TV.

Visszatérve a mához, azt mondja, hogy kellenének érdemi viták. Miről kellene Magyarországon érdemi vitát folytatni abban a világban, amelyben egyetlen rossz hangsúlyra, rossz kifejezésre az ellenoldal azonnal rárepül? Egy vita általában olyan, ahol érvek vannak, és a másik oldal érveinek megismerése is fontos.

Nehéz eldönteni, hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb. Nehéz eldönteni, hogy a viták eldurvulása és hidegháborúvá, polgárháborúvá alakulása okozza-e a demokráciák csődjét, vagy fordítva. A demokráciák csődje okozza ezeket a durva vitákat, vagy pedig harmadik lehetőségként a közösség meghasonulása? Ott rejlik a probléma, ami önmagában kétségessé teszi, hogy demokráciáról beszélhetünk-e, akár 1990 óta Magyarországon. Ugyanis az a meggyőződésem, hogy a demokrácia, miután egy vitatkozó rendszerről beszélünk, azért van parlamentáris demokrácia, hogy ne az utcán ördögöljük egymást, igaz? Ez elég könnyen belátható. Ahhoz, hogy vita legyen, ahhoz meg közös nevező kell. Alapvető értékekben legalább valamiféle konszenzus, egyetértés, mert ha semmiben nem értünk egyet, akkor vitatkozni sem fogunk tudni. Egy közösség általában attól közösség, hogy a különböző vélemények is megférnek egy közösségen belül. A magyarság közös célja mi más lehetne, ha már 1456 szóba került, mint a szuverenitásunkért, a kultúránkért, a nyelvünkért, az önállóságunkért, egyáltalán a népünk demográfiai fennmaradásáért való közös erőfeszítés? Ezen cél elérése érdekében ki erre akarna menni, ki meg arra, balra, vagy jobbra, vagy valamiféle cikk-cakkos kerülőúton, középen. Ez lehet a normális értelemben vett politikai vitáknak a tárgya. De ma az a kérdés, amit meg kéne vitatnunk, miután ebben szemlátomás, elköteleződések, meggyőződések vannak, hogy egyáltalán szükség van-e szuverén Magyarországra. Ezért tulajdonképpen nincs miről vitatkoznunk egymással. Abban nem értünk egyet, hogy Magyarországnak önálló, szuverén országnak kell lennie, amelyikben a magyar nép, dönt jól vagy rosszul, jobbra vagy balra, mondom sokadszor, arról, hogy mi legyen ebben az országban a következő négy esztendőben. Mert vannak, akik be akarják tagolni, vagy mint nyíltan teszi ezt Dobrev Klára pártja, a nagypapának az internacionalista hagyományait a XXI. században folytatva, egy Európai Egyesült Államokba. Az a lényeg, hogy unió legyen, és valahonnan megmondják, tegnap Moszkvából, most Brüsszelből, hogy mit kell a magyarországi helytartóknak csinálni. Ugyanezt teszi a Tisza, csak burkoltan, egy kicsi szuverenitásról le kell mondanunk, megbeszélik egymás között, hogy tulajdonképpen mi az, amit nem mernek elmondani, mert akkor nem nyernék meg a választásokat, hanem megbuknának, de valójában azokat a témákat próbálják meg jegelni, amelyekben mi a szuverenitásunkért való küzdelem okán szemben állunk Brüsszellel: migráció, adópolitika, családpolitika, hadd ne soroljam fel az összes ilyen témát. És van a másik oldalon nemcsak a Fidesz, hanem az elődpártok is, az MDF-től KDNP-n keresztül nagyon sok mindenki. Zárójelben hadd tegyem hozzá, lehet, hogy kicsit csapongok, de az MSZP-nek is volt szuverenista szárnya 1990 után, hosszú ideig. Aztán egy idő után ezeket leszalámizták saját maguk, mint ahogy az jó szokásuk, és kirakták őket a pártból, és aztán valójában a baloldalt a semmi homogenizálta. Ez a fajta globalista, internacionalista vagy kozmopolita kötődés az, ami tulajdonképpen szemben áll, Magyarországon, a Fidesszel. Tegyük hozzá a méltányosság kedvéért, hogy a Mi Hazánk tiltakozna, ha nem említeném meg a nevét, de nem akarok nekik ártani, hogy most innentől kezdve őket Fidesz-bérencezzék. Szóval ez a dichotómia, ez már nem egy vita, hanem valójában egy kibékíthetetlen ellentét, mert ebben a vitában nincsen kompromisszumra lehetőség. Vagy az egyik, vagy a másik.

A kormánypárt tud ártani bármilyen ellenzéki pártnak azzal, ha megdicséri? Vagy ha valamiben elismeri a véleményét, vagy valamiben azt mondja, hogy ebben igaza van?

Most tettem ilyet, de azt gondolom, hogy az ellenzéki térfélen is küzdelem zajlik, méghozzá nagyon kemény egzisztenciális küzdelem. Ebben a pillanatban a Tisza Párton kívül, és azért talán ahhoz kevés idő van hátra a választásokig, hogy ez alapvetően megváltozzon, egyetlen politikai erő sem lehet biztos benne, hogy egyáltalán bejut a következő Országgyűlésbe. Ott vérre menő egzisztenciális küzdelmek vannak. Azt látjuk, mondjuk, hogy egy soha nem létezett, kicsit élősködő életmódot folytató pártnak, mint a Párbeszéd, amelyik mindig egy gazdatestre rácuppanva próbált meg túlélni, bejutni a parlamentbe meg a Fővárosi Közgyűlésbe, a frakcióvezetője, aki kilépett a pártjából, de egyébként vállalja suskáért, zsetonért azt, hogy elvezeti a mikrofrakciót, már helyezkedik arra, hogy hátha megszólítja az új politikai erő a baloldalon, és őt, mint jól kipróbált elvtársat, a maga soraiba befogadja. Szóval, amikor ezt látjuk, akkor ennek az egzisztenciális küzdelemnek nem különösebben ízléses vetületét látjuk. De a Mi Hazánk Mozgalom esetében egy kicsit másról van szó. Ők valóban különböznek az összes többi ellenzéki párttól, mert szuverenista alapon állnak. Ettől függetlenül egy csomó mindenben nem értenek velünk egyet, és méltánytalan módon támadnak bennünket, csak azért, hogy a versenyben legyenek a leghangosabb ellenzéki erő szerepéért. Miután nem velünk állnak igazándiból vitában, hanem a saját ellenzéki kollégáikkal, ezért mondtam azt, amit az előbb megtettem nekik.

Miért fontos az, hogy baloldaliként írják le a Tiszát, aminek a vezetője egy olyan ember, aki a Fidesz második, harmadik, negyedik vonalában volt annak idején?

Mert nem az a kérdés, hogy ki mit mond magáról, hanem az, hogy ki mit csinál. Van azt hiszem, egy amerikai mondás, hogyha valami olyan sárga, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa, akkor az nagy valószínűséggel kacsa, akkor is, ha magát kakasnak képzeli, vagy sasnak. A baloldal összes fontos témáját baloldali megközelítésben próbálják ráerőszakolni az országra. Vagy nyíltan, az ukrán háborúhoz való viszony tekintetében, azt hiszem, már nem nagyon tudnak mismásolni, mert olyan papírokat írtak alá Brüsszelben, ami egyértelművé teszi, most már beleálltak Ruszin-Szendi Romulusszal az élen. Vagy pedig próbálják ezeket eltitkolni, nem beszélnek róla a választások előtt, amit majd meg akarnak nyerni, utána mindent lehet, mondják. De ha megnézzük, hogy konkrétan Csipke Józsika könyv szerzője az egyik kultúrkorifeusuk. Elnézést kérek, a Csipke Józsikázás, az jobboldali politika, vagy pedig inkább a balliberálisoknak is a szélsőséges vonulatához tartozik. Hogyha ezeket megnéznénk, kiderülne, hogy a Tisza egy virtigli baloldali, globalista politikai alakulat. Megjegyzem, a vezetőiknek, akik fogott emberek Brüsszelből, a legnagyobb félelme nem is a Fidesszel kapcsolatos, meg a választási győzelemhez szükséges még el nem kötelezett bizonytalan szavazókkal kapcsolatos, hanem adott esetben a Tisza saját tábora is megosztott ezekben a kérdésekben. Pontosan azért, mert a Tisza táborának egy része elhitte, hogy a Tisza vezére legalábbis jobboldali, vagy el akarja hinni, mert valamiért nagyobb ellenszenvet táplál velünk szemben, mint amennyi energiát arra fordít, hogy higgadtan mérlegelje azt, hogy éppen a politikában mi zajlik a saját térfelén.

Még nem indult el hivatalosan a kampány, de már most van egy hangulat. Lejjebb fogunk menni? Még ennél is?

Én fel vagyok rá készülve lelkileg, már régóta nem vallom azt az elvet, hogy ennél lejjebb már nincsen, mert valahányszor ezt kimondtam, kiderült, hogy de, még mindig van, kíváncsian várom, hogy milyen meglepetésekkel tud még szolgálni az élet a Tisza Párt részéről.

Egy kormánynak ilyenkor mit kell csinálnia? Követni kell a lehető legmélyebbre politikai ellenfeleit, vagy mindig egy kicsit fölötte kell maradnia? Mi a technika?

A kettőt együtt kéne megpróbálni, ami nem mindig könnyen összeegyeztethető, ha az ember nem megy föl arra a pályára, ahol a meccset játsszák, akkor veszít. Beírják játék nélkül a három pontot az ellenfélnek, 3–0-s gólkülönbséggel, és aztán mehetünk haza sírdogálni. De az is igaz, hogy nem kell feltétlenül az ellenfélnek a durva, brutális játékstílusát felvenni, még akkor sem, hogyha a bíró egyébként adott esetben elfogult, és az ellenfél eggyel több játékossal játszik, csak nem az ellenfél mezében van, hanem a bírónak a sárga-fekete mezében. Nagyon nagy szomorúsággal látom azt, ami zajlik körülöttünk, még inkább azért, mert nem magyarországi jelenségről van szó. Az igazi fenyegetés ebben nem az, ami körülöttünk van, ez nem magyar jelenség. Nézzük meg Amerikát, Charlie Kirknek a halálát, vagy korábban a még elnökjelöltként fellépő Trump elleni merényletet! Nézzük meg, ami Fico miniszterelnök úrral történt Szlovákiában! Nézzük meg azokat a puccskísérleteket, amik Grúziától kezdve Szerbián keresztül zajlanak. A nyugati civilizáció valahogy kezd megőrülni, kezd kisiklani a sínekről, és nagyon nehéz megmondani azt, hogy hogyan lehetne ezt az egészet lelassítani és visszadöccenteni a megfelelő sínpárra.

Az lehetséges, hogy nálunk is, Szlovákiában is, a politikai erőszak elszaporodása az a másik elpusztítására szavakban törekvő amerikai típusú kampányok hatása? Vagy ez bennünk van?

Káin vére bennünk van. Évezredek óta az ember egyik archetípusa és a politikai szereplők egyik archetípusa Káin. Hadd ne részletezzem, hogy mire gondolok, szerintem elég érthető. Az első igazán mocskos kampányt 2002-ben folytatták, az akkori baloldali ellenzék, az MSZP részéről a Fidesszel szemben, karaktergyilkossággal, csak akkor még nem a Facebookon. Már nem is tudom, hol lehetett mindenféle mocskos rágalmakat terjeszteni, akkor még könyveket kellett hozzá szerkeszteni és azokat kiadni és piacra dobni, akkor még azok a technológiai vívmányok voltak, de egy bizonyos Ron Werber nevű külföldi tanácsadó honosította meg Magyarországon azt a fajta fekete kampányt, ami aztán azóta is különböző fokozatokon ment át, de velünk maradt. Azt hiszem, hogy ha már a kérdésére egyértelműen kell válaszolnom, a legrosszabb az előttünk áll.

Teljesen kizártnak tartja, hogy lehetnek olyan országok, ahol nem szervezett kampány, hanem valódi társadalmi felháborodás nyer politikai irányt? Szerbiában, például, ahol lezuhant a szétlopott vasútállomás teteje és megölt 15 embert.

Nem, én azt gondolom, hogy nem feltétlenül erről van szó, de tegyük fel azt a kérdést, hogy miért kísérteties a hasonlóság Szerbia és Magyarország között, már abban a tekintetben, hogy a parlamenten belüli ellenzék totális, csúfos kudarca után kellett valakiknek utcai tüntetéseket kreálni, generálni ahhoz, hogy valamilyen módon Vuciccsal szemben egy mérhető súlyú ellenerőt próbáljanak porondra állítani. Ha ezt a kérdést föltesszük, akkor vissza kell emlékeznünk arra, hogy ez nem az újvidéki vasútállomás tetőszerkezetének leomlása okozta tragédia óta van. Ez minden egyes választáson, amikor Vucic, akár miniszterelnökként, akár köztársasági elnökként, abszolút többséget nyer, akkor Belgrádban kivonul néhány ezer diák, egyetemista, és elkezd tüntetni, hogy nincsen demokrácia Szerbiában. Nincsen demokrácia, mert nem ők nyertek. Lehet, hogy van jogos felháborodás, mondjuk, a régóta kormányzó, regnáló szerb politikai erővel szemben. Lehet, hogy korrupció is létezik, nem akarok minősíteni más országokat. Bizonyára Magyarországon is jogos felháborodás lenne, ha ilyen tragédia történne, még akkor is, ha egyébként ennek nem a politikában lenne a felelőse, hanem valahol máshol. Eleve a politika végső soron mindenért felelős. Ismétlem: nem azt mondom, hogy nem lehet jogos felháborodás. De mégiscsak furcsa, hogy mindig csak jobboldali, szuverenista kormányokkal szemben tör ki ilyen kvázi népfelkelés. Most éppen Grúziában ugyanaz zajlik kicsiben, mint Szerbiában nagyban. Ha nem a nem létező ellenzék nyeri a választásokat, márpedig esélye sincsen rá, mert szervezetlen, mondanivaló nélküli, nagyon könnyen átlátható, hogy külső érdekeket képvisel, akkor ott is fölheccelnek néhány ezer embert, és akkor a Nyugat pedig tettetett felháborodással mutogat a kormányra, hogy a kormány úgymond túlzott erővel fékezi meg az utcai rendbontást, randalírozást, ami a köztársasági elnök palotáját fenyegeti, konkrétan napi eseményekről beszélek.

Mi lesz, ha a következő választást nem a Fidesz-KDNP nyeri meg? A miniszterelnök egyszer azt mondta, hogy a haza nem lehet ellenzékben.

A haza nem lehet ellenzékben, és mi sosem tudunk ellenzékben lenni a hazával szemben, viszont amikor kormányon vagyunk, akkor is ellenzékben vagyunk azokkal szemben, akik a hazánk szuverenitását csorbítani akarják, vagy teljes mértékben meg akarják szüntetni. Mi a Horn-kormánnyal szemben, azt hiszem, korrekt ellenzék voltunk. Korrekt viták folytak, megjegyzem. Az utolsó olyan ciklus volt, mert 1998 után már nem voltak velünk szemben olyan barátságosak, mint amilyen korrektek mi voltunk 1994 és 1998 között, akkor még normális viták folytak, parlamentbe való kérdésekről. Uram bocsá' még a Horn-villa titkáról is, hogyha az idősebbek még emlékeznek erre a témára, amit Tóth József dobott be a parlamentben. Még ott is visszafogott, hogy mondjam, úriemberi hozzáállásokról tett tanúbizonyságot az ellenzék nagyobbik része, és ha ugyanaz lett volna akkor, mint ami most van Magyarországon, vagy az előbb említett országokban, akkor nem kizárt, hogy valamiféle népharag ugyanúgy elsöpörte volna az akkori Horn-kormányt, mint ahogy egyébként az a céljuk ezekben az országokban külső erőknek, hogy ezt megtegyék a legitim, megválasztott demokratikus erőkkel.

Számít-e arra, hogy a következő választási kampányban aktív külföldi titkosszolgálati beavatkozásokra kell készülni?

Én számítok természetesen rá, de remélem, hogy nem az számít, hogy én mire számítok, hanem az illetékes, erre szakosított szervek, nemcsak hogy számítanak rá, hanem föl is vannak rá készülve. Az evidencia számomra. Eddig is így történt, azt gondolom, dollármilliókat, forintmilliárdokat öltek bele az elmúlt esztendőkben, ciklusokban a magyar ellenzék fölerősítésébe, szerencsére kidobott pénz volt, ahogy ezt miniszterelnök úr fogalmazta a legutóbbi választások éjszakáján. Ha akkor megtörtént, akkor ez miért lenne most másképpen? 2010 óta egyértelmű jelei vannak annak, hogy egyes politikai erők, amelyek akkor még az Egyesült Államok adminisztrációjának a köreiben voltak, jogot formálnak arra, hogy beleszóljanak Magyarország belügyeibe. Nemcsak Magyarországéba, hanem az egész közép-európai térségébe, a Baltikumtól a Balkánig, és keletre, Ukrajnát is ideveszem. Zárójelben az ukrán háborúnak a kiindulópontja éppen ez, tehát jogot formálnak arra, hogy beleszóljanak a belügyeinkbe és az ő befolyási övezetükbe vonjanak bennünket. Talán ebben a műsorban is idéztem már egy Gáti Károly nevű hazánkfia mondatait, amit a magyar sajtóban tett, amerikai állampolgárként, Charles Gati néven 2012-ben, tehát alig másfél évvel a mi kormányra kerülésünk után, amikor még szinte időnk sem volt arra, hogy rossz fát tegyünk a tűzre, de pontosan lehetett rólunk tudni, hogy kik vagyunk. Azt mondta, hogy az Orbán-kormányt mindenképpen el kell távolítani mindenképpen, ha lehet, demokratikus eszközökkel, ha nem, akkor bármi módon, és fölsorolt öt vagy hat forgatókönyvet. Az utolsó forgatókönyv, szeretném aláhúzni ennek a szónak a valódi, legsúlyosabb értelmét használva, ő mondta, idézem, akár polgárháború árán is. Azóta sem történik más, mint az embereknek a heccelése annak érdekében, hogy valahogy ez a polgárháború bekövetkezzen. Ha demokratikus eszközökkel nem megy, akkor majd megy puccs révén. Azt ajánlom mindenkinek a figyelmébe, aki lehet, hogy nem szimpatizál a Fidesszel, de mégiscsak békés országban, nyugodt, békés, kiegyensúlyozott országban szeretne a jövőben is élni, hogy jó alaposan fontolja meg, hogy hova rakja a voksát jövő áprilisban. Azokra-e, akik már most fennen hirdetik, hogy viszket a tenyerük, és mérhetetlen gyűlölet van bennük, mondják ezt nyíltan, úgy, hogy felelős politikai szerepre készülnek.

A választási szabályokat, akár az eljárási szabályokat, akár az anyagi szabályokat módosíthatja a veszélyhelyzeti rendelet bármilyen módon? Van ilyen szándék? Vagy ugyanúgy fogunk választani, ahogy legutóbb?

Ugyanúgy fogunk választani, ahogy legutóbb.

Hogyan látja Magyarország mozgásterét egy teljesen megváltozott geopolitikai helyzetben? Például abban, hogy Donald Trump az amerikai elnök.

Úgy, hogy a mozgásterünk fokról fokra nő. Az idő, szerintem, nekünk dolgozik, a nekünk alatt nem elsősorban a Fideszt értem, bár ezt is gondolom, hanem azt a patrióta, szuverenista erőcsoportot, amelyik egyáltalán meg tudta magát fogalmazni, föl tudott lépni már az Európai Parlament színpadjára is. Lehet, hogy ma még kisebbségben van, de csak a politikai mandátumok tekintetében. Ha az általunk fontosnak tartott kérdésekben megkérdezzük az európai közvéleményt, legyen szó Franciaországról vagy Németországról, akkor az a kép bontakozik ki, hogy az emberek többsége tulajdonképpen azzal az állásponttal ért egyet, amit mi vallunk. Nem akar migrációt, nem akar erőszakos LMBTQ-propagandát, nem akarja Ukrajnát a háborúban finanszírozni, pláne nem akarja Ukrajnát bevonni az Európai Unióba, hogy ezzel együtt a háborút is magunkra rántsuk. Minden alapvető kérdésben, szerintem, mi vagyunk társadalmi többségben, csak különböző okokból kifolyólag, például a média mérhetetlen egyoldalúságát is ideveszem az okok közé Németországban, hogy messzebbre ne menjünk, ez a közvélemény még nem képes megfogalmazni és nem képes politikai értelemben artikulálni a gondolatait. De miután már vannak erős pártjai, a spanyol Voxtól kezdve egészen a mostani olasz kormánykoalíción át most már Csehországig is, azt hiszem, hogy az idő nekünk dolgozik, szép lassan nő a mozgásterünk, a 2026-os választások megnyerése után szerintem még jobb helyzetbe kerülünk, mint amilyenben most vagyunk. Kétségkívül, hogy Európán belül, leszámítva Brüsszelt, nekünk a hagyományos német–magyar kapcsolatok, akár gazdasági, akár politikai kapcsolatok, meghatározó súllyal bírnak. Ezért nagyon örülnénk neki, ha Németországban is olyan fordulat történne, ami a normalitás irányába viszi nemcsak Németországot, ami nekünk első gazdasági partnerünk, és a német gazdaság gyöngélkedése finoman fogalmazva nem tesz jót a magyar gazdaságnak, hanem miután Németország az Európai Unióban is meghatározó erő, talán Brüsszel politikáját is tudná, ha akarná befolyásolni.

A normalitás az egy AfD-kormány, ahogy Elon Musk mondja?

Hisztériakeltés folyik az AfD-vel szemben, még akkor is, ha kívülállóként megint csak anélkül, hogy nagyon bele akarnék mélyedni a német belpolitikába, én is elfogadom, hogy vannak az AfD-ben olyan politikusok, akiknek bizonyos gesztusait nagyon könnyű felhasználni annak érdekében, hogy az egész AfD-t szélsőségesnek, hogy ne mondjam, szinte nácibarátnak minősítsék. Na, de azért engedtessék meg, hogy azt a megjegyzést megtegyem, hogy ha a második világháború után ennyi évtizeddel a német demokratikus kísérlet oda lyukadt ki, hogy immáron a német választópolgárok több mint 30 százaléka hajlandó egy úgymond náci pártra szavazni, akkor kár volt ezt az elmúlt néhány évtizedet erre fordítani, akkor valami más úton kellett volna elindulni. Nyilvánvalóan abszurd az a feltételezés, hogy egy náci pártra lenne hajlandó szavazni a német lakosság több mint 30 százaléka. Nem azért szavaznak erre a pártra, mert vannak hülye politikusai, akik hülye gesztusokat tesznek, amivel a saját pártjukat hozzák nehéz helyzetbe, hanem azért, mert az a válasz, amit a CDU/CSU, mint legerősebb kormányzó erő, meg legerősebb parlamenti párt ad, számukra már elfogadhatatlan. Nem oldja meg a németek problémáit, hanem inkább súlyosbítja, és az igazi megoldás az az lenne, ha a CDU fordulna vissza, az Európai Néppártot is visszafordítaná abba az irányba, ahonnan el sem kellett volna vinni. Nem mi hagytuk el az Európai Néppártot, az Európai Néppárt hagyott el bennünket.

Az ön megítélése szerint egy szuverenista politikát valló kormánynak bármilyen más hatalomhoz kell igazodnia? Kell figyelnie, hogy mit csinál az Amerikai Egyesült Államok elnöke, mit csinál az Európai Unió, mit csinál a német kancellár, mit csinál Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin?

Abban a tekintetben semmiképpen nem kéne, hogy ezt azért tegyük, hogy próbáljunk igazodni. Na de ha a mozgásterünkről beszélünk, akkor az tőlünk bizonyos értelemben függetlenül alakul. Persze, mi sokat tehetünk ellene, meg érte, hogy a mozgásterünk táguljon, nőjön, rugalmasabb politikával ki tudjuk használni a lehetséges utakat, de azért az, hogy mit képvisel az Egyesült Államok az európai politikában, a világpolitikában, az számunkra nem közömbös. Akkor sem volt közömbös, amikor Pressman volt itt helytartóként, negatív értelemben, mert a túlélésünkért küzdöttünk tulajdonképpen. Most sem közömbös számunkra az, hogy milyen véleményt fogalmaznak meg. Például J. D. Vance alelnökként egy európai fórumon hogyan kéri számon az európai, magukat liberális demokráciáknak nevező országokon a szólásszabadságot, meg hogyan hívja fel a figyelmet arra a veszélyre, ami az illegális migráció kezelésében rejlik, vagyis hogy nem kívülről fenyegetik az európai demokráciákat, hanem belülről, azért, mert rossz politikát folytatnak az európai kormányok. Ez nekünk már csak azért is segítség, mert amit mi mondunk, azt innentől kezdve nem lehet szélsőséges, marginális véleményként lesöpörni az asztalról, hanem erősíti, hitelesíti azt, amit mi mondunk. Ebben az értelemben ők is beavatkoznak az európai politikába, csak nem olyan piszkos eszközökkel, mint ahogy a demokrata ellenfeleik tették.

Kicsit fagyos volt a hangulat abban a teremben.

Kicsit fagyos volt, mert tetemre hívta az európai, magukat nagyon öntelten, demokratáknak, liberális demokratáknak hívó gittegyletet, ami ott az Európai Bizottságban van, meg az európai politikai elitet, amely sajnálatos módon a populizmust egyfajta szitokszóként használja. Holott a populizmusban a nép benne van, és hogyha lefordítanám magyarra, akkor talán a népbarát politikának kéne leginkább nevezni a populista politikát. Azért fölteszem azt a kérdést, hogy egy demokrácia mi más tud lenni, ha igazi demokrácia, mint népbarát?

De mit kell csinálni akkor, amikor Donald Trump azt mondja, hogy váljunk le a kínaiakról, meg az orosz gázról? Stratégiai türelem? Megvárni, amíg megváltozik az álláspontja?

Nem.

Vagy megérti a helyzetet?

Igen, beszélni kell vele. Mi sosem azt gondoltuk Trump elnök úrról, meg a politikájáról, hogy az számunkra ugyanolyan világító csillag lesz, mint amilyen a baloldal számára Brüsszel, meg korábban Moszkva politikája volt, hogy ájult módon kell nézni lelkesen, hogy hova vezetnek bennünket, és aztán követni őket bárhova is visz az utuk. Ehelyett azt gondoltuk, hogy egy őszinte, becsületes cowboy politikája az övé, amelyik kimondja, hogy az Egyesült Államok érdekei számára a legfontosabbak, ebből indul ki és nem érdekli más. Pontosabban érdekli, úgyhogy bárkivel hajlandó leülni egy asztalhoz, a kínaiakkal éppúgy, akiket a legfontosabb kihívójuknak, riválisuknak tekintenek az amerikaiak, mint a barátaikkal. Akár Európában vannak, Nyugaton, akár itt, Közép-Európában, például a magyarok. Eddig még minden olyan kérdésnél, ami számunkra problémás volt, mert az Egyesült Államok érdekei, meg Trump elnök politikája, kijelentései szembementek az általunk elképzelttel, mindig őszintén jelezni tudtuk, hogy számunkra ez problémát okoz. Azt hiszem, a legutolsó ilyen eset pont az energiahordozókról való leválásról szólt, egyik nap azt mondta Trump elnök úr, hogy Európának föl kell hagynia az orosz energiavásárlással. Most mindegy ez, hogy egyébként a többi országra nézve ez helyes vagy nem helyes, az ő dolguk, szóljanak ők is, hogyha valami bajuk van ezzel a kijelentéssel. A másik pillanatban pedig azt mondta, miután beszélt Orbán Viktor miniszterelnök úrral, úgy gondolja, hogy ez jó lenne, és aki tudja, ezt tegye is meg, de megérti, hogy például Szlovákia meg Magyarország, nemcsak történeti, hanem földrajzi okokból kifolyólag sem tudja ezt egyik pillanatról a másikra megtenni.

És aztán állítólag el is magyarázta Erdoğan elnöknek, aki az európai viszonyokkal valószínűleg tisztában van.

Pontosan, így van. Ha már a törökök szóba kerültek, ők is egyre fontosabb szereplői lesznek a világpolitikának. Az ilyen középhatalmak, mint amilyen Törökország, globális középhatalmak, tehát nem az Egyesült Államokhoz, Kínához, meg Oroszországhoz mérhetők, de azért már a második vonalnak nagyon meghatározó országai, felemelkedő gazdasági, politikai és katonai regionális hatalmak, egyre fontosabb szereplői lesznek a világpolitikának. Minél több helyen lesz megvitatandó kérdés, hogy ne a konfliktus szót használjam, annál inkább, és annál inkább befolyásolja ez a mi mozgásterünket is. Szerintem inkább bővíti, mert a potenciális szövetségeseknek, vagy a potenciálisan velünk egy véleményt osztó országoknak, hatalmaknak a számát gyarapítja. Amikor a mi nemzeti érdekeinket próbáljuk hangsúlyozni, megfogalmazni, akkor nagy valószínűséggel fogunk találni olyan országokat, akiknek a saját nemzeti érdekeik ugyanazokat a válaszokat involválják, mint amilyen válaszokat mi szeretnénk hallani a nemzetközi közösségtől. Akkor egy normális disputa el tud indulni. Nyilvánvalóan az erősebb kutya örökíti át a DNS-ét, ahogy szokták mondani. Ez mindig így volt a világtörténelemben és mindig így is marad, de nem mindegy, hogy ezek a rivalizálások milyen formában mennek végbe. Mi azért is drukkolunk, ha másért nem, akkor ez is elég lenne, azért is drukkolunk Trump elnöknek, mert ő szemlátomást őszintén eltökélt a tekintetben, hogy miközben kemény gazdasági eszközökkel próbálja meg az Egyesült Államok érdekeit érvényesíteni, jut eszembe a nemzeti érdekeit elsősorban, nem pedig a mögötte álló háttérhatalomoknak a gazdasági érdekeit, azonközben nem akar amerikai katonákat nejlonzsákban viszontlátni az amerikai repülőtereken. Nem akar konfliktusokat, hanem konfliktusokat próbál rendezni. Mondhatnám, hogy ez a hobbija, és meglepő hatékonysággal csinálja. Azért lássuk be, hogy az elmúlt egy évben már hány helyen lépett fel pozitív eredménnyel, mint közvetítő békéltető a maga meglehetősen egyenes és sprőd módján.

Saját számítása szerint hét háborút fejezett be Donald Trump.

Bízzunk benne, imádkozunk érte, hogy itt van a küszöbön a palesztin–izraeli konfliktusnak is valamiféle megoldása, legalábbis én nagyon optimista vagyok, és ha ez megtörténik, az világraszóló eredmény lesz. Nemcsak a konfliktus mostani hőfoka, mélysége miatt, hanem azért, mert ahogy Trump elnök úr fogalmazott, a túlzások szónoki mestere, de azért van némi igazság abban, amit mond, hogy ez egy háromezer éves konfliktus. De ha hagyjuk a történelmi régmúltat, és csak a mi generációnk életéből vesszük a példákat, akkor amióta én gyerekként, fiatalként, kamaszként elkezdtem érdeklődni a politika iránt, és híreket hallgattam a nagypapámmal a rádióban, vagy olvastam az újságokban, akkor garantáltan az első hírek egyike az volt, hogy éppen mi történt a palesztin–izraeli konfliktusban. Hol történt robbantás, hány ember halt meg, éppen milyen konfliktus zajlik, vagy éppen most a ki áll nyerésre. Szerintem fantasztikus eredmény lesz, hogyha ez egyszer megszűnik, és nem lesz a híreknek a része.

Mikorra kell előállni a 106 egyéni választókerületi jelölttel, ahol végül is el fog dőlni a választás?

Tulajdonképpen megvagyunk, ugyan mi nem fogunk ilyen teátrális akciókat szervezni, mint Dobrev Klára pártja, nem fogjuk színpadra szólítani a 106 egyéni képviselőjelöltünket, már csak azért sem, mert jelentős részük most is mandátummal rendelkező, gyakorló képviselő, és mindenki ismeri őket, és mindenki készpénznek veszi, hogy ők fognak indulni a következő megmérettetésen is. Van egy-két hely, ahol ez másképpen lesz, új képviselőjelöltek vannak. Már csak onnan is lehet egyébként nagyjából sejteni, hogy adott esetben ezeken a helyeken ki indul, hogy van a választókerületi rendszer, amit a Fidesz talált ki, talán más pártok is átvették. Egy adott választókerületnek a politikai megszervezéséért egy bizonyos felelőst nevez ki az elnökség a Fideszben. Ezek jellemzően éppen képviselők vagy képviselőjelöltek, de vannak eltérő megoldások is, amikor különböző okokból kifolyólag nem a képviselő vagy a képviselőjelölt a választókerületi elnök, hanem valaki más valamiféle munkamegosztási szempontok alapján. Így nagyjából a magyar közvélemény tisztában lehet azzal, hogy kik fognak a Fidesz színeiben jövő áprilisban csatasorba állni.

Most már csak az ellenfeleket várják, akiket egyelőre nem jelentettek be?

Várjuk, igen, helyi szinten különösen, talán azért fontos, mert én bízom benne, hogy bár a polgárháborús hangulat a közösségi médiában rontja ugyan a mérlegelés esélyét, meg a higgadt párbeszéd esélyét, de talán nem veszi el annak a jelentőségét, hogy egy adott választókerületet milyen minőségű ember, milyen személyiség akar képviselni. Megvan-e a közbizalom, ami egy adott jelölttel kapcsolatban megnyilvánul, akár a korábbi előélete okán. Talán még számít, hogyan bánik a családjával, egyáltalán milyen hivatást, milyen munkát űzött, és abban milyen sikereket ért el, közmegbecsülésnek örvendett-e egyébként civilként vagy sem. Ilyen szempontból nyilvánvalóan nem mindegy, hogy ki indul a Fidesz színeiben, meg az sem mindegy, hogy az ellenfél kiket állít majd a porondra.