Vasárnap reggel az Egyesült Államok bevetette, amit bevethetett a legfontosabb iráni nukleáris létesítmények ellen. Azóta pedig már meg is érkezett az egyik legfontosabb válasz Irántól: a Hormuzi-szoros lezárásáról döntött az iráni parlament. Várható volt ez a lépés?

Ha nézzük a lehetséges iráni opciókat, akkor a legfőbb kérdés a rezsim túlélésének a biztosítása. Ehhez kétféle irányban kell az iráni vezetésnek lépéseket tenni. Egyrészt nyilván az otthoni politikai stabilitásra figyelni és a politikai vákuumot kiküszöbölni, másrészt ott vannak a külpolitikai válaszok. Irán éppen a belpolitikai helyzettel összefüggésben nem teheti meg, hogy nem reagál az amerikai támadásra. Bizonyos értelemben Irán 1979 óta készül ideológiailag egy amerikai támadásra. Emlékszünk rá, 2001. szeptember 11-ét követően a globális terrorizmusellenes háborúban Irán úgy látta, hogy miközben az Egyesült Államok a két szomszédját, Irakot és Afganisztánt támadta meg, de a valódi célpont Irán. Most bekövetkezett ez, amit egyébként az iráni vezetés szeretett volna elkerülni, ugyanis, finoman fogalmazva, nem szolgálja a rezsim túlélését. Korábban már láttunk amerikai–iráni összecsapást, 2019 és 2020, két forró esztendő volt. Az első Trump-kormány 2020 januárjában a bagdadi repülőtér környékén likvidálta Irán akkor másodiknak tartott emberét, Kászem Szolejmanit, a Kodsz Brigádok vezetőjét, aki egyébként felelős volt a nem állami szereplők hálózatának az egyben tartásáért. Erre akkor Irán korlátozott választ adott. Bár nagyon hasonló a szituáció, mégis jelentős különbség van a 2020-as esemény és a mostani között. A rezsimtúlélés a cél és Irán területét érte Izrael és az Egyesült Államok támadása, erre reagálni kell. Ennek lehetséges eszköze fokozni a támadást Izraellel szemben, ezt láttuk, újabb típusú rakétákat vetettek be. Emellett lehetőség a több mint 40 ezer a Közel-Keleten állomásozó amerikai katona támadása, amerikai katonai támaszpontok elleni csapás, ezek főleg Irakban, Kuvaitban, Bahreinben és Katarban találhatók. Harmadsorban pedig a Hormuzi-szoroson a szabad hajózás blokkolása. Itt látni kell, hogy a parlament döntése egy javaslat Ali Hamenei, a legfőbb vezető felé. A parlament ebben az értelemben nem rendelkezik olyan jogkörrel, hogy valóban le is zárja Irán a Hormuzi-szorost. Már az elmúlt napokban súlyos problémákkal néztek szembe a szoroson áthaladó hajók, ugyanis Irán elektronikus jelekkel zavarta a közlekedésüket, emiatt elveszítették a tájékozódási képességüket. Pár napja az Emírségek partjainál két hajó össze is ütközött. Vagyis nem kell fizikailag lezárni vagy elaknásítani, amit sokan mondanak, mivel kereskedelmi hajókról beszélünk, elég pusztán a bizalom megingatása. Azzal lényegében a kereskedelmi hajók gondba kerülnek, ahogy azt láttuk már 2023 októbere óta a Báb el-Mandeb szoroson. Iránnak – s ettől a nyugati világ mindig is tartott – ennek a két tengeri átjárónak, úgynevezett fojtópontnak a blokkolása olyan stratégiai lehetőség, ami jelentős mértékben eszkalálja a konfliktust. Az elmúlt órákban a húszik is bejelentették, hogy felmondják a Trump elnökkel kötött tűzszünetet, és célpontnak tekintik az amerikai hajókat a Báb el-Mandeben. De még az is benne van a pakliban, ezt nem tudjuk pontosan, hogy a húszik akár a Hormuzi-szorost is képesek megtámadni, vagy olajlétesítményeket Szaúd-Arábiában és az Emírségekben, ahogy azt egyébként a 2022-ben a szaúdiakkal aláírt tűzszünetük előtt tették. Rendszeresen rakétákkal lövöldöztek olajlétesítményeket, ezek közül talán a legismertebb a 2019-ben két szaúdi olajlétesítményt ért támadás. Ezek az opciók Irán részéről, de azt gondolom, az, hogy ne válaszoljon semmit, az otthon nehezen eladható.

Ez a parlamenti döntés egyfajta felhatalmazás, hogy ha az ajatollah, Ali Hamenei meg akarja tenni, akkor megteheti?

A parlamentben a konzervatívok, a keményvonalasak vannak többségben a legutolsó választás eredményeként. Iránban a politikai vezetésben is van megosztottság. Peszeskján és Aragcsi, tehát az elnök és a külügyminiszter úgymond a reformerek, akik úgy gondolták, hogy tárgyalásokkal kell megoldani a nukleáris kérdést.

Elszámolták magukat?

Így van, nyitottak is voltak erre, Aragcsi egyértelműen azt mondta most, hogy hogyan térhetnének vissza a tárgyalóasztalhoz, ha el sem hagyták azt, hiszen folytatódtak a tárgyalások, ám egyszer csak Izrael, majd utána az Egyesült Államok is támadott. Ennek a csoportnak a hazai helyzete marginalizálódni fog, és várhatóan a keményvonalasok álláspontja erősödik meg. Nevezetesen az a nézet, hogy a nyugati világgal érdemben nem lehet tárgyalásokat folytatni. Ezzel együtt nagyon fontos figyelni az iráni belpolitikai eseményekre is. Ali Hamenei, úgy tudjuk, hogy Teherán északi részén, valamilyen bunkerben tartózkodik, valószínűsíthetően a fiaival együtt. Megnevezte azt a három lehetséges utódot, aki esetleges likvidálása esetén vagy halála esetén betöltheti a legfőbb vezető pozíciót. Ennek az a célja, hogy a politikai vákuum látszatát is elkerülje az iráni vezetés. Hamenei állítólag folyamatosan rendelkezik arról, hogy ha likvidálják újra és újra a katonai vezetőket, hogyan kerüljön sor a pótlásukra. Ennek nyilván az a célja, hogy elkerüljék azt a helyzetet, hogy Izrael és az Egyesült Államok kihasználja Irán katonai gyengeségét és a rezsimváltás irányába terelje az eseményeket. Az a kérdés számomra mint elemző, hogy jelenleg Izrael képes-e kilépni ebből a katonai konfliktusból úgy, hogy ne vigye tovább, hiszen látjuk, hogy eszkalációs spirálban vagyunk, ami fokozódik. Irán fenyegetőzik és reagál, és ez alapvetően akár újabb amerikai támadást generálhat. Azt is el tudom képzelni, hogy Izrael ezt követően már nem elégszik meg azzal, hogy katonai vezetőket likvidál, hanem félő az, hogy elkezdődhet az elkövetkezendő napokban a politikai vezetők likvidálása, aminek további eszkalációs következményei lehetnek.

Mennyire számít sikernek Izrael szempontjából az, ami vasárnap hajnalban történt?

Elég megnézni Netanjahu beszédét, azt mondta, bevonul az Egyesült Államokkal Izrael a történelemkönyvbe. Még ellenzéki vezetők is arról beszéltek Izraelben, hogy országuk erre hosszú ideje készült, most végre megvalósult, az Egyesült Államok segítségével véget vetettek az iráni nukleáris programnak. Csak az a kérdés, hogy hogyan lehet ebből az eszkalációs helyzetből úgy kilépni, hogy Izrael ne sodródjon bele az Egyesült Államokkal újabb és újabb konfliktusokba. Iránnak még van képessége katonailag válaszolni. Az iráni vezetés az utolsó pontig ki fog tartani, én nem számítanék arra, amiről Trump beszél, hogy holnap az iráni vezetés kapitulál és aláír valamit. Mit írjon alá? Lehet, hogy ennek a rezsimnek az instabilitása, esetleges bukása lesz a következmény, de én úgy gondolom, hogy az iráni vezetés hajlandó eddig elmenni, teljesen felmérte ennek a következményeit, ez pedig további eszkalációs hullámot eredményezhet a Közel-Keleten.

J. D. Vance amerikai alelnök azt mondta, hogy az Egyesült Államok nem áll háborúban Iránnal. Vajon ezt az irániak is így gondolják?

Abszolút nem. Az iráni vezetés bejelentette, hogy most indult el az igazi háború. Június 13-án, amikor az izraeliek támadtak, Marco Rubio megfogalmazta, hogy ugyan ez az ő tudtukkal történt, de az Egyesült Államok nem közvetlenül nyújtott segítséget. Az iráni vezetés akkor hangoztatta, hogy valójában az Egyesült Államok is hadviselő fél ebben, és Aragcsi külügyminiszter többször megfogalmazta, hogy Washington egy telefonhívással leállíthatná az izraeli támadásokat, és ebben az esetben Irán is leállítaná a válaszokat. Ezzel lehetne deeszkalálni a konfliktust. Azonban a helyzet jóval komplexebb. Ne felejtsük el, az Izrael- és Amerika-ellenesség 1979 óta az iráni iszlám forradalom ideológiájának szerves része. Most következett el az az esemény, amelyre Irán bizonyos értelemben politikailag készült, viszont katonailag felkészületlen volt.

A nemzetközi hadijog mit mond egy ilyen esetben? Háború ez az Egyesült Államok és Irán között, vagy valahogy máshogy is értelmezhető az egyszeri csapás?

Egyrészt nem tudjuk, hogy egyszeri csapás-e vagy sem, mindenesetre az Egyesült Államok, a korábbi háborúkhoz hasonlóan, akár az iraki háborúra is gondolhatunk, egyfajta preventív háborúnak kívánja beállítani, az önvédelem jogára hivatkozva. Azonban tárgyalások közepette vagyunk, és ebben az esetben nem szokás úgy használni a fegyveres erőt, hogy ezzel egyfajta diplomáciai nyomást vagy politikai nyomást érjünk el a másik félen. Azt látjuk, hogy az előző világrendet, amelynek meghatározó eleme volt a nemzetközi jog, szép lassan mögöttünk hagyhatjuk. Az unilaterális akciók, egyes államoknak az érdekei kerülnek előtérbe, ami különösen azért veszélyes, mert ezek nem helyi, regionális konfliktusok, hanem nagyon könnyen átterjedhetnek más területre is. Csak két esetet hadd említsek! Azerbajdzsánban már régóta beszélnek arról, hogy mi lenne, ha Iránnak az a területe, ahol az azeri kisebbség lakik, a lakosság mintegy 20-25 százalékát teszi ki, elszakadna Irántól, és Azerbajdzsán része lenne. Ne felejtsük el, hogy Azerbajdzsán szoros együttműködésben áll Izraellel. A másik, hogy az iráni vezetés az elmúlt napokban Pakisztán felé is próbálkozott egy nyitással, mondván, hogy Pakisztánnak is katonai célú nukleáris programja van. Tudjuk, hogy 1998 májusában több föld alatti kísérletet hajtott végre. Előbb vagy utóbb lehet, hogy Pakisztán is szembe nézhet izraeli támadással, nem feltétlenül, de nagyon könnyen eszkalálódhat regionálisan is ez a konfliktus. Olyan régiók válhatnak a részeseivé, amelyekről azt gondoljuk, hogy távol vannak a Közel-Kelettől.

Mi alapján léphetett be Donald Trump ebbe a háborúba, mi alapján dönthetett arról azután, hogy a kifelé történő kommunikáció bő egy héten keresztül az volt, hogy vagy belép, vagy nem, majd két héten belül eldönti? Mindössze kilenc nap telt el az első izraeli légicsapások óta.

Egyrészt Trump hitt abban, hogy az irániak leülnek, tárgyalnak és megállapodnak, de nem sikerült egyezségre jutni. Az urándúsításban volt a legfőbb nézetkülönbség az amerikai és az iráni tárgyaló fél között. Az irániak azt hangoztatják, hogy a nemzetközi jog szerint a békés célú urándúsításra joguk van odahaza, és a 2015-öshöz hasonló nukleáris megállapodást szerettek volna megkötni. Steve Witkoff amerikai különmegbízott világossá tette, hogy lényegében erről szó sincsen. Az urándúsítást egy konzorcium az országon kívül, Amerika felügyeletével végezhetné el. Irán garanciákat szeretett volna arra, hogy egy következő amerikai elnök sem lép ki újra az atomalkuból. Az ötödik forduló után látszott, hogy nem sikerül a részletekben megállapodni. Trump, elmondása szerint, 60 napot adott az iráni vezetésnek, az izraeli támadás kvázi a 61. napon következett be. A Pentagon sajtótájékoztatója is az amerikai támadások kapcsán erre utalt, hogy az Egyesült Államoknak elfogyott a türelme, és Trump szavai nemcsak puszta kijelentések, hanem azokat komolyan kell venni. Elég fontos szempont, hogy Trump a hitelességét próbálja azzal bizonyítani, hogy ha elhangzik egy olyan, hogy megállapodás vagy bomba 60 napon belül, másrészt pedig üzenetet küld az egész világ számára, az úgynevezett lator államok számára, hogy ha nem működnek együtt az Egyesült Államokkal, akkor akár katonai akcióval nézhetnek szembe. Van ennek elrettentő szándéka, nyilván különféle irányokba, Latin-Amerikától Ázsiáig, Afrikáig, különféle államoknak egyfajta üzenetet fogalmaz meg. Miközben Trump azt is nyilvánvalóvá tette, hogy mostantól majd a béke jön. Legalábbis Trump azt reméli, hogy nem sodródik bele az Egyesült Államok egy olyan elhúzódó katonai konfliktusba, mint Irakban vagy Afganisztánban, hiszen éppen ezzel kapcsolatban Rijádban pár hete tartott egy beszédet, amelyben kifejezte, hogy az Egyesült Államok lényegében hátat fordít annak a korábbi külpolitikának, hogy nemzetépítéssel, demokráciateremtéssel próbálja megmondani egyes régióknak, hogy a politikai rendszereket éppen milyen irányba kellene fejleszteni.

Mennyire jelenthető ki, hogy vége az iráni atomprogramnak?

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Az iráni vezetés tudatosan próbálja ezeknek a csapásoknak a mértékét bagatellizálni az iráni médiában.

De az amerikaiak jelezték, hogy ez nem nagyon hihető.

Arra nincsenek bizonyítékok, hogy az a bizonyos három nukleáris létesítmény, ahol az amerikai támadásra került sor, tényleg megsemmisült. Fordóban hat nehézbombát vetettek be. Bizonyos iráni források arra utalnak, hogy korábban már elszállították onnan a dúsított uránt, számítva az amerikai támadásra. Például vélhetően azt, amit Iszfahánban tároltak, de ezt sem tudjuk pontosan. Nem erősíthető meg, de nem is cáfolható az, hogy ezek a létesítmények megsemmisültek volna. Nekem az a véleményem, hogy miközben Irán hangoztatja továbbra is, hogy joga van a civil célú nukleáris programhoz, elképzelhető, hogy a legfőbb vezető felülvizsgálja azt az iszlámjogi véleményét, hogy iszlámellenesnek tartja a katonai célú nukleáris programot. Irán ezzel védekezik politikailag, azt mondja, hogy ez egy civil célú program, de jól tudjuk, hogy a 60 százalékos dúsítás ehhez abszolút nem szükséges, s főleg nem szükséges ballisztikus hordozórakétákat fejleszteni. Akár egy nyíltan vállalt program is lehet ennek a vége. Mivel több tucat iráni atomtudóssal is végzett Izraellel, sokan mondják, hogy a technológiai tudása megmarad ezzel Iránnak, de kérdés az, hogy milyen távolra került a nukleáris programtól.

Azt sem tudjuk, hogy milyen távol volt, mert erről is vita folyt az elmúlt napokban.

Így van, és igazából ne felejtsük el, hogy kicsit hasonlít a 2003-as iraki beavatkozáshoz, amelynél az Egyesült Államok és Nagy-Britannia váltig állította, hogy Irak már nukleáris fegyverrel rendelkezett, amikor a beavatkozásra sor került, de később George Bush is elismerte, hogy nem rendelkezett Irak 2003 márciusában nukleáris fegyverrel, viszont, ha ezt tudta volna, akkor is végrehajtotta volna a támadást. Irán egyre közelebb került a nukleáris képességhez, de az amerikai titkosszolgálat még idén januárban is azt erősítette meg, hogy Irán egyelőre nem rendelkezik nukleáris fegyverrel, noha valóban egyre közelebb kerül ehhez.

Kulcsfontosságú a fordói létesítmény, amely nagyon védett és a légicsapásokat kivédendő a hegyoldalba épített bunkerben van. Ezért is volt szükség az amerikaiak bunkerromboló bombázóira, amelyek valamekkora kárt mindenképpen okoztak, de ezt a létesítményt már úgy alakította ki Irán, hogy a világ nem tudott róla. Akkor kezdett el működni, amikor már olyan állapotban volt, hogy érdemi tevékenységet is tudjon végezni. Mennyit tudnak eltitkolni a 2020-as évek közepén egy-egy országban, egy-egy nukleáris fejlesztésről a világ elől?

2019-2020-ban jelentős feszültség alakult ki, miután Trump elhagyta az atomalkut. 2019 után Irán is bejelentette, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek az atomalku előírásait. Ezzel együtt a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség folytatott ellenőrzést Irán területén, de nem mindenről szerzett tudomást. Persze azt is látjuk, hogy a hírszerzési információk beszerzése Izraelben és az Egyesült Államokban elég professzionális, tudták is lassítani ezt a programot, hol vírussal, hol az atomtudósok meggyilkolásával. Irán folyamatosan lebegtette ezt a nukleáris programot, egyfajta alkupozícióként, elrettentő erőként próbálta használni. Amellett, hogy a nem állami szereplők hálózatát fenntartotta a Közel-Keleten. Jól látszik, hogy ez rendkívül téves stratégia volt, hiszen bekövetkezett az a támadás, amelytől Irán tartott. Ebből a szempontból a nukleáris létesítmények nemhogy nem rettentették el Izraelt és az Egyesült Államokat, hanem kiváltották ennek a két államnak a beavatkozását. Ezzel szemben Észak-Koreának, ahol több nukleáris kísérletet is végrehajtottak, ilyen típusú beavatkozással nem kellett számolnia az elmúlt időben. Nyilván az iráni vezetésnek lehetett olyan várakozása, ahogyan Trump találkozott Kim Dzsongunnal néhány éve, valami hasonlóra kerülhet sor az iráni legfőbb vezető és az amerikai elnök között, aztán jöhet az amerikai tőke Iránba, üzleti befektetéseket eszközölhetnek. Ezzel szemben most azzal kell szembenézni, hogy az iráni rezsim nemcsak hogy válságát éli, hanem kétséges, hogy milyen formában maradhat fenn, ha fennmarad.

Egyértelműen időhúzásnak nevezhető az, amit Irán csinált?

Irán számára szűkül a mozgástér most már. Előbb Izrael, most pedig az Egyesült Államok támadása után lassan olyan helyzet áll elő, hogy akár minden opciót mérlegelni kell. A rezsim nem fogja magát megadni. Érdekében állhat az iráni–izraeli feszültség fenntartása, de Izrael láthatóan olyan károkat okoz most már, hogy az iráni védekezés, ami eddig sem volt túlzottan fényes, egyre rosszabb lesz. Viszont azt is látni kell, hogy Irán nincs egyedül, a térségben pénteken elég jelentős tüntetések voltak. Kiemelném az iraki síita közösséget Bagdadban, ahol olyan zászlókkal mentek az emberek az utcákra, hogy Irán nincs egyedül. Ezt mindenképpen látni kell, habár az egyes államok vezetői inkább csak retorikailag ítélik el az izraeli meg az amerikai támadást, és komoly aggodalmukat fejezik ki, de nyilván egyik ország sincs nyíltan Irán mellett, szeretnének ebből kimaradni. Azt is látni kell, hogy ennek van emocionális hatása, ami az egész Közel-Keletet lángba boríthatja.

Nagyon fontos és hosszú ideje tart az a fajta rivalizálás, amelyet megfigyelhettünk Irán és Szaúd-Arábia között. Szaúd-Arábiának a jelenlegi helyzetben azon túl, hogy esetleg a deeszkalációt szorgalmazza, milyen gyakorlati érdekei vannak, és hogyan tekint erre a mostani konfliktusra?

Az egész Perzsa-öböl arab államai számára ez egy rémálom, ami bekövetkezett, egyfajta eszkaláció, amelyet szerettek volna elkerülni. Szaúd-Arábia és Irán között 2023-ban álltak helyre a diplomáciai kapcsolatok, amelyeket a két ország 2016-ban szakított meg, arról beszéltünk az elmúlt egy-két évtizedben, hogy a Közel-Keleten egy új típusú hidegháború alakult ki Irán és Szaúd-Arábia között. Ha 2023 óta nem is tették félre a nézeteltéréseket, a részben Kína közvetítésével, más arab államok segítségével tető alá hozott diplomáciai siker megnyitotta a kommunikációs csatornákat. Ez megvan, utalnék egy vezető szaúdi herceg iráni látogatására az elmúlt hetekből. Ő figyelmeztette az iráni vezetést arra, hogy jó lenne megállapodni, mert nem kizárt, hogy amerikai támadás lesz a halogatás következménye. Vagyis mintha a szaúdiak látták volna a mostani konfliktusnak az előszelét. Azért vannak nehéz helyzetben, mert egyrészt nem érdekük az iráni katonai célú nukleáris program, az nemcsak Izrael, hanem az egész térség számára fenyegető. A másik, hogy az urándúsítás kérdésében a szaúdiaknak is van egyfajta szavuk, véleményük. A 2015-ös nukleáris megállapodás lehetővé tette Irán számára az urándúsítást, ugyanakkor az Egyesült Államok ugyanezt kvázi megtiltotta az arab szövetségeseinek. Például az emírségek nukleáris programja úgy indult el a 2000-es évek végén, hogy vállalta, hogy nem fog hazai urándúsításra épülő nukleáris programot indítani. A szaúdiak most már két-három éve mondják, hogy rengeteg uránércük van, elindult ennek a bányászata, szeretnének hazai urándúsításra épülő nukleáris programot indítani, ha Iránnak is van erre joga. Az egész non-proliferációs rendszer kerül ebből a szempontból veszélybe. Az Egyesült Államok nyilván nem szeretné azt, hogy kettős mérce legyen, hogy Iránnak engedik, a szaúdiaknak nem, ebben az értelemben a szaúdiaknak érdeke volt az amerikai javaslat, hogy szaúdi, katari részvétellel, amerikai garanciával Irán területén kívül történjen az urándúsítás. Szerintem ez fontos szempont. Ugyanakkor a szaúdiak azt sem szeretnék, hogy az iráni rezsim megbukjon, ez destabilizálódást hozhatna a térségben. A szaúdiak kifejezetten középhatalomként viselkednek a világpolitikában, és szeretnék ezt a státuszukat megerősíteni. Ebből a szempontból sem az iráni katonai célú nukleáris program, sem az eszkaláció nem érdekük. Nyilván megvan az a félelmük, egyébként a többi környező arab országnak is, hogy ha az amerikai katonai támaszpontokat támadás éri, és/vagy lezárja Irán a Hormuzi-szorost, elkerülhetetlen lesz, hogy valamilyen formában belesodródjanak ebbe a konfliktusba. Ha megnézzük a nyilatkozatokat, a közel-keleti államok sorra deeszkalációra szólították fel Iránt, Izraelt és az Egyesült Államokat. Az a kérdés, hogy el tudnak-e bármit érni ebben a helyzetben, amikor az iráni vezetés lassan mindent egy lapra fog feltenni.

Gazdasági szempontból is érdekes, hogy mi történik, hiszen Szaúd-Arábia és Irán a különféle energiahordozók miatt is vetélytárs.

Igen, és egyébként a Perzsa-öbölben vannak a gázlelőhelyek kapcsán területi konfliktusok is. Az Egyesült Államok elhatározta, hogy az olaj világpiaci árát tartósan alacsonyan kell tartani, ezért az OPEC+ államok májusban elhatározták, hogy elkezdenek többet kitermelni. A többletkínálat alacsonyan tarthatja az árakat, de ez nem feltétlen pozitív a térségbeli arab államoknak, hiszen a költségvetés akkor kerül egyensúlyba, ha egy meghatározott szintű árat elér az olaj világpiaci ára. Ez országonként eltérő a térségben, a szaúdiak esetében, emlékeim szerint, ez a 70 dollár magasságában található, illetve ne felejtsük el, azért a Saudi Vision 2030 és a hasonló programok megcélozták azt, hogy ezen országok gazdasága ne függjön az olajbevételektől. Azért ez a mai napig is nagyon fontos szempont. Mindenesetre, ha az eszkaláció tartósan fennmarad a Hormuzi-szorosban, most elemzők azt mondják, hogy az sem kizárt, hogy megduplázódik az olajár, 120 dollárt is prognosztizálnak most már. Még egyszer: ehhez nem kell lezárni a Hormuzi-szorost, elég csak megzavarni a kereskedelmi hajók közlekedését, a Báb el-Mandeben sem lehet nagyon keresztülhajózni, a húszik fokozni fogják az elkövetkezendő napokban a támadást. A maihoz képest duplájára emelkedhet az olaj ára, s ez például az orosz gazdaságnak kiválóan jöhet, segítheti az ukrajnai háborús célok finanszírozását. Egyébként Irán az olajat titokban Kínába szállította, ebben éppen a térségbeli arab országok segédkeztek, nem egy esetben emírségekbeli vagy ománi zászló alatti hajók szállították az iráni olajat. Kína egyes becslések szerint az olajimport öt százalékát vásárolta meg Iránban. Ezeket mind titokban, merthogy az amerikai másodlagos szankciók következtében nem lehetett nyíltan vállalni. Valószínűleg nehezen tartható majd ez az elkövetkezendő hetekben, az iráni gazdaság még súlyosabb helyzetbe kerül. A világ legnagyobb földgázmezőjét is izraeli találat érte az elmúlt napokban, ez a Dél-Parsz, ami egyébként iráni–katari közös gázmező, a katari oldalon amerikai befektetések is vannak, ez is érdekes kérdés. Ha gazdaságilag gondolkodunk, az is szempont, hogy az Egyesült Államok és Izrael nagyon szeretné, hogy az India, Közel-Kelet, Európa gazdasági folyosó megvalósuljon, amit még a Biden-adminisztráció alatt, 2023 szeptemberében a G20 csúcstalálkozón jelentett be az indiai miniszterelnök. Ha megnézzük a repülők közlekedési útvonalát, ezen jönnek keresztül Európa felé, Irán kiiktatásra kerül, Szaúd-Arábia és a Közel-Kelet, Izrael közötti kapcsolatok a kérdésesek, illetve a Gázai övezetnek a kérdésének, problémakörének a lezárása. Ez érdeke lehet Európának is, mert az EU és India között most zajlanak a szabadkereskedelmi tárgyalások. Tágabb összefüggésben is lehet az egész iráni kérdést nézni. Nyilvánvalóan, ha olyan destabilizáció van Iránban, amely esetleg kihat az egész Perzsa-öböl biztonságára, az nem jó, de az igen, hogy esetleg a nukleáris programot, mint fenyegetést, maga mögött tudja a világ.

A szunnita–síita szembenállás tükrében hogyan viszonyulnak a térségbeli országok Iránhoz? Ha lehet ilyet kérdezni, Izraelt vagy Iránt kedvelik kevésbé?

Nagyon érdekes, például, Törökország szerepe. Nem örül annak, ha Irán erős, hiszen maga is szeretne egyfajta erős geopolitikai pozícióban lenni, viszont annak kifejezetten nem örül, ha Izrael szerez pozíciókat. Erdoğan néhány napja, a muszlim országokat tömörítő Iszlám Együttműködés Szervezetének a Törökországban tartott csúcstalálkozóján felvetett egy gondolatsort, amire érdemes figyelni: a nyugati világ Izrael segítségével újra felosztja a Közel-Keletet. Mint mondta, nagyon hasonló a mostani helyzet a 1916-oshoz, amikor a hírhedt Sykes-Picot-egyezménnyel az Oszmán Birodalom első világháborús bukását követően megszületett a mandátumrendszer, és az európai hatalmak befolyást szereztek a térségben, vonalzóval meghúzták a határokat. Nyilván ezek elvont kijelentéseknek tűnnek, de emocionálisan olyan üzenet, amelyre nemcsak a török, hanem az arab közvélemény és a tágabb iszlám világ is rezonál. Azt mondanám, ezek az országok nincsenek Irán mellett, de az amerikai beavatkozás ellen vannak. Nagyon hasonlóan a 2003. márciusi iraki beavatkozáshoz, Szaddám Huszein nem volt népszerű a térségben, ugyanakkor az, hogy az Egyesült Államok katonailag beavatkozik, és ez egy elhúzódó destabilizációt hoz az egész térség számára, aminek a térség emberei is megisszák a levét, azt nem szeretik. Hiszen a jövővel kapcsolatos perspektívák semmissé válnak, ki szeret egy olyan térségben lakni, ahol állandó katonai konfliktusok sora zajlik. Ebbe most már egyébként Izraelt is beleérthetjük, mint államot, lehet hallani, hogy többen külföldről végzik már a munkájukat, mert napi szinten nem fenntartható, hogy iráni rakéták érkeznek. Az egész térség militarizálódik, ami nagyon súlyos probléma.

A török elnök, Recep Tayyip Erdoğan maga is név szerint támadta Benjámin Netanjahu izraeli kormányfőt, mondván, hogy ő a térség lángba borulásának az egyik kulcsfigurája.

Kétségtelen tény, hogy Izrael most úgy látja, hogy eljött az idő arra, hogy ne csak defenzívában legyen, mint az elmúlt években, hanem megragadja ezt a kedvező geopolitikai helyzetet. Ezzel egyfajta regionális vezető szerepre tegyen szert. Az Ábrahám-egyezményeket tekinthetjük az előző Trump-kormány legfontosabb eredményének, Irán pedig ezt próbálja megtámadni. A gázai konfliktus ellenére azt látjuk, hogy mind az Egyesült Arab Emírségek, mind Bahrein fenntartja, de kétségtelen tény, hogy Szíria vonatkozásában is Törökország és Izrael került egymással szembe, sőt azt is mondanám, hogy ha Irán meggyengül, akkor ez a török–izraeli rivalizálásnak újabb helyszíne lehet. Ha Irán etnikai térképére ránézünk, épphogy 50 százalék fölött vannak a perzsák, de ott vannak a kisebbségek, például az azeriek, ott vannak a kurdok. Az izraeliek szorosabb viszonyban vannak a kurdokkal. Az Iránon belüli kurd területek már 2022 szeptemberében problémások voltak, a tüntetések, amelyek akkor elkezdődtek, különösen a kisebbségi területeken maradtak fenn hosszú távon. Az iráni rezsim nem nagyon tudja ellenőrizni ezeket a területeket, beludzsokat, illetve a kurd területeket. Ha Izrael segítségével, ott de facto, nem jogi értelemben, ám valójában egy kurd autonómia lakaul, amit az iráni vezetés nem tud megakadályozni, az keresztülhúzhatja esetleg Törökországnak azon számításait, amelyek az elmúlt hetekben, hónapokban a kurdokkal való megbékélést célozták. Egy geopolitikai lavinát is elindíthat, ha az iráni rezsim destabilizálódik, miközben Törökországnak sem érdeke Iránnak a katonai célú nukleáris programja.

Donald Trump a választási kampányban azt ígérte, hogy pillanatok alatt rendet tesz az orosz–ukrán fronton és vége lesz a háborúnak, továbbá a Közel-Keleten is megoldja a problémákat. Nem úgy tűnik, hogy ezek beválnak. Milyen időtávlatban érdemes értékelni az amerikai elnök a világbékére gyakorolt tevékenységét?

Nyilván kevés idő telt el, átmeneti eredményei voltak, egy rövid izraeli–Hamász-tűzszünet, amerikai–húszi tűzszünet, elindultak az amerikai–iráni tárgyalások, de a Közel-Keleten ma több a konfliktus, mint néhány hónapja volt. Az Egyesült Államoknak, véleményem szerint, továbbra sem a Közel-Kelet a legfontosabb prioritása. Kínára szeretne figyelni, ezért az számára nem jó, ha hosszú távon diplomáciailag vagy katonailag a Közel-Kelet felemészti az erőforrásokat. Trump valóban úgy gondolja, hogy ezzel az amerikai támadással pont tehető az iráni nukleáris program végére, és fókuszálni lehet fontosabb kérdésekre, mint az orosz–ukrán háború lezárása, a vámtarifák kérdése és Kína problematikája. Csak az a gond, hogy a másik fél is reagál, és nem feltétlen látunk az iráni vezetés fejébe. Az elmúlt percekben próbáltuk modellezni, hogy az iráni vezetés milyen logika mentén válaszolhat, ezek bizony keresztülhúzhatják az amerikai elnök számításait. Sajnos, benne van az a pakliban, hogy egy esetleges iráni támadás az amerikai támaszpontokkal szemben, amelyben ne adj isten, amerikai katonák életüket vesztik, további csapásokat hozhat. Az Egyesült Államokban még Trump támogatói körében is van egyfajta megosztottság, a Make America Great Again mozgalmon belül egyértelműen vannak kritikusok, akik azt mondják, hogy ez Izrael háborúja, ebbe nem lett volna szabad beszállni, mert nagyon könnyen még jobban belesodródhat az Egyesült Államok.

A demokraták meg azt vetik Trump szemére, hogy nem volt hozzá felhatalmazása.

A demokraták még keményebben fogalmaznak, meglátjuk az elkövetkezendő napokat. Én azért azzal számolok, hogy a Közel-Kelet napról napra az eszkalációnak egyre erőteljesebb szintjére lép, amely Európa biztonságát és azért alapvetően Magyarország biztonságát és gazdaságát is érinti.

Vannak olyan szakértők, akik a világháborús helyzet előszobájáról beszélnek. Mennyire ért velük egyet?

Az kétségtelen tény, hogy nagyon könnyen benne van a pakliban, hogy ez más térségekre is átterjed, és az egyes konfliktusok között van egyfajta összefüggés. Irán az orosz–ukrán háborúban Oroszország oldalán drónokat szállított. Most ugyan nem nagyon számíthatott orosz segítségre, Putyin inkább csak retorikailag támogatta az iráni vezetést, de említettem a Kaukázust, ami szintén egy gyújtópont. Miként az azeri–örmény kérdés, és egyáltalán Izrael és Törökország szerepe a Kaukázusban, ahol Irán is meghatározó szereplő. Ott van Dél-Ázsia, ahol Pakisztán és India is könnyen belesodródhat a konfliktusba. Ezek a konfliktusok összefüggenek. Illetve az is probléma, hogy Kína esetében, látva az amerikai beavatkozást, nagyon nehéz megmondani, hogy akkor miért nem áll jogában nemzetközi jogilag érvényesíteni azt a nagy álmot, hogy Tajvant egy blokád keretében kicsit megszorongassa. Azt látjuk, hogy milyen szabályokat rúgnak fel az egyes globális szereplők, de azt nem, hogy melyek lesznek azok, amelyek korlátok közé szorítják az egyes országok közötti kapcsolatokat. Most inkább az erőviszonyok alakulását látjuk, és ebből a szempontból az Egyesült Államok a katonai beavatkozásaival azt próbálja bizonyítani, hogy még mindig a világ vezető hatalma, ami pedig egyre kevésbé van így, szerintem.

Oroszországnak van-e kapacitása és áll-e érdekében beavatkozni mondjuk Irán oldalán? Figyelembe véve azt is, hogy azért Izraelben is vannak komoly orosz érdekeltségek.

Oroszország is azok egyike, amelyek mindkét országgal szóba állnak. Az irániaknál már az elmúlt hónapokban téma volt az úgynevezett stratégiai magányosság gondolata, hogy miközben Irán támogatást nyújt Oroszországnak, de Iránnak egy esetleges izraeli vagy amerikai beavatkozás esetén senki sem segít. Sőt volt olyan iráni vélemény is, hogy egy esetleges amerikai–orosz–ukrán, a háborúval kapcsolatos tárgyalás esetén simán beáldoznák Iránt egy alkudozás keretében. Ezzel együtt Abbász Aragcsi Moszkvába utazik, Putyin elnökkel tárgyalni, és olyan hírek is felröppentek már, amelyeket természetesen nem lehet megerősíteni, hogy Ali Hamenei legfőbb vezető is Moszkvában tartózkodik. Tudomásunk szerint Iránban van, egy bunkerből irányítja az országot. Ezzel együtt nem gondolom, hogy Oroszország képes lenne ezt a konfliktust rövid távon megoldani. Oroszország számára sokkal fontosabb az ukrán hadszíntérre és az amerikai–orosz kapcsolatokra figyelni, hogy hogyan lehet fokozni a nyomást Ukrajnán.

A közel-keleti helyzet miként hathat az Európai Unióra, illetve az Európai Uniónak, vagy legalább néhány országnak mekkora lehet a beleszólása a történtekre?

Az a probléma, hogy azt látjuk, hogy az Európai Unió minthogyha utólagosan követné inkább az eseményeket azzal együtt, hogy pénteken volt három európai ország és az iráni külügyminiszter, Abbász Aragcsi között egy tárgyalássorozat a deeszkalációról.

De ez szinte zárójelbe került.

Zárójelbe tehetjük. Miközben elmondható, hogy az Európai Unió egyik diplomáciai sikere éppen a 2015-ös nukleáris megállapodás volt, már azt is láthattuk, hogy 2018-ban, amikor Trump elhagyta ezt a nukleáris megállapodást, az európai országok nem tudták fenntartani, pedig kijelentették, hogy bármi áron fenntartják ezt, és az európai üzletet továbbviszik Iránban. Nem így lett. Azért nehéz a helyzet Iránnal kapcsolatban, mert az elmúlt hónapokban feszültebbé vált néhány európai ország és az iráni rezsim kapcsolata, ugyanis Iránban kettős állampolgárokat tartóztattak le, németet, olaszt, franciát, közülük többen meghaltak iráni börtönben. Ezek az országok a bilaterális kapcsolatokat elkezdték lefokozni, különösen Németország és Irán között nagyon komoly feszültség alakult ki az elmúlt hónapokban. A diplomáciai kapcsolatok meglehetősen alacsony szinten vannak. Szíria kapcsán is azt látjuk, és más konfliktus, például, a gázai konfliktus kapcsán, hogy az Európai Unió nem igazán tudja érdemben befolyásolni az események alakulását. Szeretné, de nem tudja. Az Egyesült Államok továbbra is láthatóan nagyon fontos szereplő, Kína pedig távolról, minthogyha csendben figyelné az eseményeket, pedig nagyon markáns véleménye van a Közel-Keleten zajló fejleményekről.

Megvan-e annak a veszélye, hogy Európában több terrortámadás történjen?

Rövidtávon gazdasági kárral számolnék. Különösen annak van veszélye, hogy az olaj- és földgázszállítások nem jutnak el időben Európába, ez kihathat az energiabiztonságra. Irán destabilizálódása jelenthet egy migrációs nyomást, ne felejtsük el, hogy például hatmillió afgán menekült is él Irán területén, akik elindultak hazafelé Afganisztánba, a tálib rezsim alá, de Irán lezárta részben a határokat. Ez jelentős problémaforrás lehet Európa számára. Láttuk azt is a térségben, ha destabilizálódás volt, Szíria, Irak, akkor radikális csoportok kihasználták ezt, és ez bizony már az ön által is említett terrortámadások veszélyét is fokozhatja. Egyelőre nem tudjuk, hogy milyen irányokat vesz ez a konfliktus, de sajnos Európa számára további negatív következményekkel járhat.