A legtöbb ember számára egy régi telefon, akkumulátor vagy merevlemez hulladék, a természetet szennyező szemét. Washington azonban olyan szabályt hozott, amely már nemcsak a föld mélyén rejtőző ásványt, hanem bizonyos elhasznált, feldolgozható anyagokat is a nemzetbiztonság részének tekint.

2026. augusztus 27-től az amerikai Bureau of Industry and Security, vagyis a BIS ideiglenes szabálya szerint az érintett fekete massza (black mass) és volfrámhulladék havi értékesítésének száz százalékát amerikai személyek számára kell allokálni, és az anyagnak főszabály szerint fizikailag is az Egyesült Államokban kell maradnia.

A döntés mögötti logika már néhány héttel korábban megjelent. Donald Trump 2026. július 30-i, „Presidential Determination Pursuant to Section 101 of the Defense Production Act of 1950, as Amended, on Recoverable Critical Minerals and Materials” című határozata a fekete masszát, az életciklusuk végére ért ritkaföldfém-állandómágneseket, a megmunkálási forgácsot és más kritikusanyag-tartalmú hulladékot a visszanyerhető kritikus nyersanyagok körébe sorolta. Az elnöki dokumentum ezeket az anyagokat a nemzetvédelemhez szükséges ipari erőforrásnak minősíti.

Szemétből nyersanyag

De miért annyira fontos ez a fekete por, hogy az Egyesült Államok nem akarja kiengedni az országból? A BIS meghatározásában a fekete massza aprított lítiumion-akkumulátor-hulladék, amely katódanyagként például lítiumot, kobaltot, nikkelt és mangánt, anódanyagként grafitot vagy szilíciumot, illetve más cellaanyagokat tartalmazhat.

Bizonyos értelemben olyan, mint egy mesterségesen előállított másodlagos érckoncentrátum. Az értékes fém ugyanis egyszer már átment a bányászaton és a feldolgozáson, majd beépült egy akkumulátorba.

Yuanmin Zou és szerzőtársai 2024-es cikkükben egy konkrét hidrometallurgiai kísérlet során 87,6 százalékos nikkel-, 100 százalékos kobalt-, 91,1 százalékos mangán- és 100 százalékos lítiumkioldást értek el.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden használt akkumulátorból ilyen arányban, olcsón és ipari méretben visszaszerezhetők a kritikus fémek. Ám az tény, hogy magas bányászati és finomítási költségek, illetve kereskedelmi szankciók esetén az újrahasznosítás nemcsak gazdaságos, hanem akár az egyetlen észszerű módja lehet egyes anyagok keresletének kielégítésének.

Bányák a nagyvárosokban

Európában azonban sok értékes anyag még odáig sem jut el, hogy egyáltalán el lehessen gondolkozni a kritikus fémek kinyeréséről. Az Európai Bizottság Lodato Concetta és Mathieux Fabrice nevével jegyzett 2026-os elemzése szerint a kis elektromos és elektronikus berendezésekben található stratégiai és kritikus nyersanyagok 46 százaléka már a begyűjtés szakaszában elveszik.

Ez azt jelenti, hogy a fiókban felejtett elektronikai eszközeink egy valódi ellátási probléma egyik okát testesítik meg. Hiába épül fel egy újrahasznosító üzem, ha az értékes anyagot hordozó termék nem kerül be abba a rendszerbe, ahol szét lehet szerelni, elő lehet kezelni, és a fémtartalmát vissza lehet nyerni.

A bánya csak a kezdet

A kritikus nyersanyagok esetében a függőséget nemcsak a lelőhelyek elhelyezkedése határozza meg, hanem a finomítási kapacitások is. Az Európai Bizottság elemzése (.pdf) szerint például az unió külső függése a volfrám kitermelési szakaszában csupán 21 százalék, ám a feldolgozás tekintetében már 80 százalék.

Az Európai Unió kritikus nyersanyagokról szóló törvénye ezért nem egyetlen bányászati célszámot határozott meg, hanem külön kezeli a lánc szakaszait. A 2030-as benchmark az éves uniós szükséglet 10 százalékának saját kitermelése, 40 százalékának itteni feldolgozása és 25 százalékának EU-n belüli újrahasznosítása. Eközben egyetlen unión kívüli országból az éves szükségletének legfeljebb 65 százaléka származhatna.

Normális piaci körülmények között gyakran olcsóbb valamelyik lépést külföldön végezni. Ám a mostani széttöredező világban a szuverenitás egyik elengedhetetlen eszköze az, hogy a kritikus nyersanyagokból nagyrészt önellátóak legyünk.

Verseny a szemétért

A helyzet érdekes paradoxona, hogy miközben Európa és az Egyesült Államok több akkumulátor-újrahasznosító kapacitást szeretne, addig rövid távon magából a feldolgozható hulladékból lehet kevés. A Nemzetközi Energiaügynökség 2024-es elemzése szerint ha minden bejelentett projekt időben megvalósulna, 2030-ban a globális akkumulátor-újrahasznosító kapacitás akár hétszerese lehetne a rendelkezésre álló feldolgozható nyersanyagnak.

A helyzet természetesen gyorsan változhat, különösen ahogy a most és a közeljövőben eladott elektromos autók akkumulátorai elérik életciklusaik végét. A fenti IEA-elemzés 2040-re már azt várja, hogy az elérhető akkumulátor-hulladék mennyisége akár 60 százalékkal is meghaladhatja a már bejelentett globális újrahasznosítási kapacitást.

Vagyis ugyanazon iparág két, egymással ellentétes szűk keresztmetszettel találkozhat alig egy évtized különbséggel. 2030 körül az üzemek versenyezhetnek a hulladékért, később pedig már az üzemekből lehet kevés.

A BIS és az IEA adataiból az következik, hogy amennyiben a feldolgozók szűkös feedstockért versenyeznek, miközben az Egyesült Államok az érintett saját fekete masszájának kivitelét korlátozza, akkor az amerikai üzemek kihasználtsága jobb lesz, míg máshol a nyersanyaghiány még égetőbb problémát jelent majd.

A nyersanyag második élete

Fontos kiemelni, hogy az újrahasznosítás nem szünteti meg a bányák szükségességét. A Nemzetközi Energiaügynökség fent hivatkozott jelentése egyértelműen azzal számol, hogy a növekvő kereslet kielégítéséhez új bányákra és finomítói kapacitásokra is szükség lesz. Ám az újrahasznosítás így is csökkentheti az új primer forrásokra nehezedő nyomást.

Egy jelentős autó- és akkumulátoriparral rendelkező ország – mint hazánk – számára ezért hosszabb távon nemcsak az számít majd, hogy hány gyár működik a területén, hanem az is, honnan jutnak ezek a láncok alapanyaghoz, és hová kerülnek az anyagok az életciklusuk végén.

A fiók mélyén maradt merevlemezek, leselejtezett akkumulátorok, nem használt volfrámtartalmú szerszámok összegyűjtése így kiválthat egy új bányát vagy egy új finomító üzemet. Azaz a kritikus nyersanyagok geopolitikájában már nemcsak az számít, kinek mi lapul a földjében, hanem az is, hogy ki tudja összegyűjteni, feldolgozni és újra ipari alapanyaggá változtatni azt, amit egyszer már kibányásztunk.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, a BCE egyetemi docense, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője