Bár az egzakt tudományok vonzották és abban ért el kiváló eredményeket, Albert Hofmann valószínűleg már gyerekkorában determinált volt egyfajta misztikus-transzcendens "utazásra". Gyermekkorának egyik meghatározó élménye volt ugyanis a természet szépségének felfedezése, egy erdei ösvényen talált rá a "valóságos élet csodájára".

Különösen a fotoszintézis jelensége nyűgözte le. Ezért kezdett el vegyészetet tanulni, és a híres svájci Sandoz gyógyszergyár laboratóriumában kezdett kísérletezni egyes növények hatóanyagaival.

Egy gomba tanulmányozása során eljutott a lizergsav-dietilamid kombinációjáig. Eredetileg azt remélte tőle, hogy a szer egyénre szabhatóan stimulálja az ember vérkeringését, de 1943 áprilisában, miután véletlenül önmagán próbálta ki az LSD-25-öt, élte át először azt, ami nemcsak a drogok, hanem a modern kultúra történetében is fordulópontot jelentett: megtapasztalta a módosult tudatállapot érzését, amely erősen emlékeztette a gyermekkori erdei séta élményére.

Másnap már tudatosan kereste azt az összetételt, ami ezt az állapotot, elméjének addig nem látott kitágulását jelentette. "Az LSD eljött hozzám és azt mondta: 'Meg kell, hogy találj. És ne adj oda a gyógyszerészeknek, mert nem találnak majd semmit.'" Április 19-én már egyik asszisztense is elkísérte, amikor hazafelé biciklizett, és később pontosan lejegyezte mindazokat a hallucinációkat, amelyeket átélt. Ez a nap az LSD születésnapja.

Elsősorban magán kísérletezett

Hofmann kezdettől fogva tudta, hogy az LSD nem játékszer, és hogy csak nagy fegyelemmel, ellenőrzés alatt lenne szabad használni. De azért ő maga is tovább kísérletezett, elsősorban saját magán.

1951-ben írt Ernst Junger német írónak, aki a meszkalinnal végzett kísérleteket. Közösen vetették alá magukat az LSD-próbának 0,05 milligramm tiszta LSD-vel Hofmann házában, amelyet teleraktak rózsákkal, japán füstölőket gyújtottak és közben Mozart zenéjét hallgatták. Ez volt az első "programozott pszichedelikus teszt". Mindezeket leírta LSD című "önéletrajzi" könyvében.

Az LSD-t legalább tíz évig elsősorban a pszichoanalízisben, skizofrén betegek esetében használták, de fájdalomcsillapítóként is alkalmazták rákbetegeknél.

Aztán jöttek a 60-as évek, az LSD beáramlott a beatkultúrába, és az e körben végzet kísérletek inkább azokra az ópiumszeánszokra emlékeztettek, amelyeknek a XIX. századi dekadens francia költők, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud hódoltak. Ken Kesey, a Száll a kakukk fészkére szerzője és baráti köre, a The Merry Pranksters (Vidám Kópék) már a költészettel és a rockkal kötötte össze a "kísérleteket", és ezekben az években vált Amerika-szerte híressé, majd "első számú közellenséggé".

Timothy Leary, a Harvard Egyetemről elcsapott kutatóorvos, aki az LSD köré valóságos vallást épített a szellem univerzális lehetőségeinek végtelenségével, a lélek és a test totális felszabadításának hirdetésével. A kísérletezők, akikhez olyanok csatlakoztak, mint Allen Ginsberg, William S. Burroughs, a Pokol Angyalai motoros banda tagjai, vagy a Warlocks nevű San Franciscó-i blueszenekar, amelyből később a pszichedelikus rock legnagyobb csapata, a Grateful Dead alakult ki, az LSD-t életformájuk, művészi alkotásaik részévé tették. Pedig az Egyesült Államokban már 1966-ban betiltották a szert.

"Az ellenkultúra tönkretette neveletlen gyermekemet"

Hofmann élete végéig "bűntettnek" tartotta azt, amit Leary és társai tettek az LSD-vel. "Az ellenkultúra tönkretette neveletlen gyermekemet" - mondta két évvel ezelőtt, egy 100. születésnapján adott interjújában és fenntartotta, hogy a szer nem okoz függőséget.

Ezen azonban nem változtat az a tény, hogy az LSD fantasztikus művészeti alkotásokat hozott létre, mindenekelőtt a zenében: a Deadtől a Jefferson Airplane-ig, a Vanilla Fudge-tól a Pink Floyd-ig, a Buffalo Springfieldtől a Byrdsig, de nem tudta kikerülni hatását a Beatles, Bob Dylan, a Rolling Stones és Janis Joplin sem.

Ugyanakkor a modern képzőművészetben ez adott új lendületet a lemezborítók és koncertplakátok képi világának, a filmművészetben pedig az Easy Rider (Szelíd motorosok) volt az úttörő egy LSD-mámor víziójának félelmetes megjelenítésével, amelyet kamerájával Kovács László teremtett meg.

Albert Hofmann 1971-ben ment nyugdíjba a Sandoztól. Ettől kezdve idejét a valóságos utazásoknak, írásainak és előadásainak szentelte, amelyek a filozófia és a vallás iránti fokozódó érdeklődéséről tanúskodtak. Egy kis hegyi faluban élt és szinte utolsó éveiig aktív maradt.