Életpálya

„Kijelentem, hogy a Nemzetőrségbe az akkori kormány rádiófelhívására léptem be, semmiféle törvénytelenséget, terrorcselekményt sem én, sem a csoportom nem követett el azon idő alatt, amíg fegyver volt a kezünkben. Kijelentem azt, hogy teljesen ártatlannak érzem magam” –vallotta egyik kihallgatásán a társaitól Dagadt becenevet kapott Czimer Tibor, akit a 17 vádlottat felvonultató „bányászper”, a Rusznyák László és társai elleni eljárás másodrendű vádlottjaként ítélt halálra a bíróság.

Czimer Tibor 1923-ban született Budapesten, munkáscsaládban. Az elemi iskola hat osztályát végezte el, és már 17 évesen korengedménnyel bevonult katonának. 1941-ben másfél hónapig a szovjet fronton szolgált, később, 1944-ben újra behívták. Még abban az esztendőben, novemberben megszökött a katonaságtól, és a szovjet csapatok bevonulásáig bujkált. A háború után segédmunkásként dolgozott, több munkahelye volt. A forradalom kitörésekor a pilisszentiváni bányában volt vájár.

„25-én már munkába indultam, de olyan nagy volt benn Pesten a lövöldözés, hogy sem a munkahelyemre nem tudtam eljutni, sem hazatérni nem tudtam. 26-án délelőtt érkeztem haza Pomázra. 29-ig otthon tartózkodtam. Október 29-én újra elindultam a munkahelyemre azzal a céllal, hogy a fizetésemet felvegyem. A bánya legényszállásán ekkor már egy kb. 100 főből álló fegyveres csoport tartózkodott. Én csatlakoztam ehhez a csoporthoz” – vallotta később a fegyveresekhez történő csatlakozásáról. A Rusznyák László vezette bányászok eredetileg a Széna téri harcokban vettek részt október 27–én és 28-án, de miután a szovjetek kiszorították őket, társaival együtt Pilisszentivánra menekült a túlerő elől. Itt megalakult a helyi fegyveres forradalmi csoport, amely a rend fenntartásában közreműködött, ellenőrizte az utakat, segített a helyieknek lefegyverezni a rendőrőrsöt. Október 31-én a Széna tériek teherautókat küldtek a bányászokért, akik újra csatlakoztak a Szabó bácsi vezette fegyveresekhez. Megalakult a „bányászbrigád”, amelynek parancsnok-helyettese Czimer Tibor lett. Fő feladatuk volt az ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok begyűjtése, a nemzetőrséghez nem csatlakozó fiatal fegyveresek leszerelése és a rend fenntartása volt. „A leghatározottabban kijelentem, hogy az általunk összeszedett személyeknek semmi bántódása nem esett, velük udvariasan jártunk el, a Maros utcai laktanyába történt beszállításuk után azonnal élelemmel láttuk el őket, számukra megfelelő fekhelyet biztosítottunk.” A perben végig ártatlannak vallotta magát, a legvehemensebben a Maros utcai központba begyűjtött ÁVH-sokkal szembeni állítólagos erőszakot tagadta: „64 tanú volt a tárgyalásunkon azok közül, akik a Maros utcában voltak letartóztatva, de egyik sem mondott olyat, hogy gyilkosság lett volna.” November 3-án a brigád Ausztriába indult, hogy a további harcokhoz fegyvereket szerezzen. Győrben azonban a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke, Szigethy Attila nem adott engedélyt a határátlépésükhöz. Ehelyett Szombathelyre küldte őket, hogy fegyverezzék le az ott állomásozó ÁVH-s határőregységet. November 4-én itt tartóztatták le a szovjetek, majd egy hónapra Ungvárra deportálták, ahonnan december elején került haza.

A magyar hatóságok december végén tartóztatták le. Bányásztársai mellett védőtanúként egy volt karhatalmista, felesége sógora is mellette tanúskodott a bíróságon: „10 éve ismerem. Soha nem tett előttem olyan kijelentéseket, amiből arra következtethettem volna, hogy a népi demokrácia ellen lenne.”

A Fővárosi Bíróság Halász Pál vezette tanácsa 1957. július 23-án gyorsított eljárásban ítélte halálra a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével 1957. november 23-án jogerőre emelte a büntetését. A másodfokú ítélet után már nem kért kegyelmet. November 29-én kivégezték.

Forrás, felhasznált szakirodalom:

Rusznyák László és társai. BFL XXV. 4. a 2383/57

1956 Kézikönyve III. Megtorlás és emlékezés. A kézikönyv főszerkesztője Hegedűs B. András, a kötetet szerkesztette Kende Péter. 1956-os Intézet, Budapest, 1996.

Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő. Budapest a forradalom napjaiban. Szentpétery Tibor fotóival. Rubicon-Ház, Budapest, 2006.

Eörsi László: A Széna tériek 1956. 1956-os Intézet–Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2004.

Horváth Miklós–Olekszandra Pahirya: Kényszerkirándulás a Szovjetunióba. Magyar deportáltak a KGB fogságában – 1956. Argumentum Kiadó, Budapest, 2012.

Orbán Éva: Üzenet a barikádokról. Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1996.

Halász Pál pályája

Borbély János pályája

Idézetek

Czimer Tibor egyik kihallgatása során így vallott a forradalomhoz való csatlakozásáról és tevékenységéről:

„Október 23-án a délutáni műszakban dolgoztam. 24-én hajnalban értem haza Pomázra. 25-én már munkába indultam, de olyan nagy volt benn Pesten a lövöldözés, hogy sem a munkahelyemre nem tudtam eljutni, sem hazatérni nem tudtam. 26-án délelőtt érkeztem haza Pomázra. 29-ig otthon tartózkodtam. Október 29-én újra elindultam a munkahelyemre azzal a céllal, hogy a fizetésemet felvegyem. A bánya legényszállásán ekkor már egy kb. 100 főből álló fegyveres csoport tartózkodott. Én csatlakoztam ehhez a csoporthoz. Engem csoportvezetőnek megválasztottak. Okt. 30-án bejöttünk Pestre, a Széna térre. A Széna téren volt egy felkelőcsoport, ahol bennünket mint karhatalmistákat számításba vettek, a századparancsnokok katonatisztek voltak. Még ugyanezen a napon elszállásolták az egész alakulatot a Maros utcai laktanyába. Parancsnokunktól azt a feladatot kaptuk, hogy gépkocsin járjuk a várost, és a civilektől vegyük el a fegyvert. 31-én este kimentünk Békásmegyerre, ahol a tanácselnöknél (Tóth) megtaláltuk az ÁVH-tagok névsorát. Ezután elmentünk a rendőrségre, ahol adtak mellénk egy eligazítót. Összeszedtünk 6-7 embert, s ezeket bevittük a Maros utcai laktanyába. Megjegyzem, hogy ezeknél a letartóztatásoknál teljesen a törvényesség szabályai szerint jártunk el, mert abban az időben volt egy olyan belügyminiszteri rendelkezés, amelynek értelmében az ÁVH tagjait őrizetbe kellett venni. Ezt a rendelkezést Münnich Ferenc adta ki. A leghatározottabban kijelentem, hogy az általunk összeszedett személyeknek semmi bántódása nem esett, velük udvariasan jártunk el, a Maros utcai laktanyába történt beszállításuk után azonnal élelemmel láttuk el őket, számukra megfelelő fekhelyet biztosítottunk. Nem tudom, mi lett további sorsuk. Még ezen a napon este kimentünk Pomázra, és lefegyvereztük a Nemzetőrséget, mert láttam, hogy azoknak a legnagyobb része börtönből szabadult rab. November 1-jén lementünk Csolnokra, ott letartóztattunk két börtönfelügyelőt a fenti utasítás értelmében, akik ÁVH-tagok voltak. Összeszedtük az ott található fegyvereket, és bevittük a Maros utcába.”

 In: Horváth Miklós – Olekszandra Pahirya: Kényszerkirándulás a Szovjetunióba. Magyar deportáltak a KGB fogságában – 1956. Argumentum Kiadó. Budapest, 2012. 207–208.

Tárgyalásán még Nagy László, volt ÁVH-s hadnagy, Czimerné sógora is igyekezett védeni: „Nem mertem otthon maradni, de Czimer üzent, hogy ne idegeskedjek, ha baj van, segít. 10 éve ismertem, soha nem tett előttem olyan kijelentést, amiből arra következtethettem volna, hogy a népi demokrácia ellen lenne”. In: Eörsi László: A Széna tériek 1956. 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2004. 196.

A Népszabadság hírei a kivégzése napján

1957. november 29.

DÍSZSÍRHELYRE TEMETIK Debrecenben a munkásmozgalom mártírjait: az 1919-es forradalomban meghalt kommunistákat, a Horthy-korszakban megölt, továbbá a felszabadulási harcokban elesett hősöket.

Genfi egyveleg

(...) Disszidensek. Van belőlük Svájcban is elég. Újat nem is lehet mondani róluk, szóval itt is nehezen élnek, legtöbbjük nehéz, piszkos munkát végez, torzsalkodik, mérges és hazavágyik.

„Úgy erezzük magunkat, mint a kukorica, amit betonba vetettek” - mondta egyikük keservesen. (...)

A köztársaság napjának ünneplése Jugoszláviába

(...) Az ország dolgozói a felszabadulás óta végzett szocialista építőmunka sikerei jegyében fogadják az ünnepet. (...)

Szélesítsük, erősítsük szocialista sportunkat

(...) 1956 tavaszán hozzá (is) kezdtek egy olyan tervezet kidolgozásához, amely biztosította volna, hogy a sport vezetésében újabb lépéseket tegyünk előre. A tavaly október-novemberben bekövetkezett ellenforradalmi események azonban meggátolták ezeknek a terveknek a végrehajtását. Helyette felszínre kerültek a múlt rendszerbeli fasiszta és karrierista sportvezetők. (...)

Szélesítsük, erősítsük szocialista sportunkat

(...) Az ellenforradalmárok eltávolították a népi demokráciához hű vezetőket, szétrombolták a magyar sportélet vezető szerveit és apparátusát, anarchiát teremtettek a sportban. Mindennek, sajnos, az ellenforradalom fegyveres bandáinak leverése sem vetett véget, mert a magyar sportélet vezetésében ezt követően is sok ellenséges karrierista elem húzódott meg. (...)

Magyar javaslat alapján az ENSZ-közgyűlés módosította a tavalyi menekült-határozatot

(...) a közgyűlés 1956. november 23-i határozata az úgynevezett magyar menekült-kérdésben ellenkezik a menekültügyi főbiztosság alapokmányának szellemével. (...) az ENSZ-közgyűlés helytelenül csak a menekültek külföldi letelepítésével foglalkozott. (...)