A svájci lap recenziójának szerzője, Ulrich M. Schmid dicsérte a mű meggyőző- és kifejezőerejét, egyben vitába szállt a fordítónak, Kornitzer Lászlónak a művel együtt megjelent megjegyzéseivel.

Schmid értékelése szerint a könyv első felét alkotó esszék nagy nyelvi kifejezőerővel írják le a foglyok bizonytalan létérzését, egyfajta szociográfiai képet adnak a lágerről.

Örkény - írta a kritikus - még valami pozitívumot is felfedez a munkatáborban, a sorsközösség az író szemében szolidaritáson alapuló közösséggé alakul át, ahol tiszt és közlegény, szegény és gazdag egyenlő. Hozzátette azonban: Örkény "magasztosan" fogalmaz, amikor ezzel kapcsolatosan egy "ritka csodáról", egy születőben lévő demokráciáról ír. Ez "szerencsére csak kivételt jelent", mindamellett megzavarja a józan prózát.

A könyv második részét alkotó nyolc életrajzban teljesen a szereplők egyéni hangja uralkodik, a szerző csak a szöveg "titkos elrendezőjeként" van jelen. Világosan mutatkozik meg itt tehetsége, amely éppen hogy nem a társadalmi visszásságok megnevezésében, hanem az egyéni lélekállapotok bemutatásában rejlik - fogalmazott.

A szemleíró vitába szállt a fordító, Kornitzer László kommentárjával. A fordító nagyszerű könyvnek tartja a művet, de nehezményezi, hogy Örkény egy szóval sem említi a holokausztot.

Schmid úgy látja, hogy Kornitzer úgymond vakságot tanúsít Örkény művének esztétikai autonómiájával szemben. A könyv szövegének irodalmi meggyőző ereje éppen abból ered, hogy híján van bármiféle erkölcsi szemrehányásnak. Örkénynek minden oka meglett volna a felháborodásra, zsidóként a Horthy-rendszer alatt oroszországi munkaszolgálatra vitték be és hadifogságba került - jegyzi meg.

Úgy véli, hogy az, aki, mint Örkény is, a szovjet hadifogságban lévő magyar foglyok életének panorámáját adja, nem hallgat a holokausztról, az európai zsidók meggyilkolása egyszerűen kívül esik a túlélésükért küzdő szereplők valóságérzékelésén.

Az, aki határozott várakozásokkal vesz kézbe egy könyvet, rossz olvasó. Csak az fedezhet fel új dolgokat, aki kész rábízni magát a szövegre. A jutalom Örkény esetében világos, elfogulatlan és érzékeny próza egy nemzeti tragédiáról, amely messze túlnyúlik az elvesztett háborún.

A könyv a Suhrkamp kiadónál jelent meg németül, Kertész Imre utószavával.

Hűvös fogadtatás Magyarországon

A Lágerek népe 1947-ben jelent meg Budapesten, keltezése: Krasznogorszki hadifogolytábor, 1946. július-szeptember. Ez a megírás, az írói véglegesítés helye és ideje, de a tapasztalatok, megfigyelések, talán a jegyzetek is, 1942-1943 telétől 1946-ig, a voronyezsi katasztrófától a hadifoglyok öntudatosodásáig, a Szovjetunió sokféle táborában gyűltek össze - olvasható A magyar irodalom története című kötetben.

A regény bevezetője gróf Stomm vezérőrnagy megrendítő és tragikus hadtest parancsnoksági parancsa, amelyben "mindenkinek saját belátására bízza a jövendőjét". S innen kezdődik a regény "hősének" - a szerencsésebb, mert túlélő, megmenekülő - több tízezernyi magyar hadifogolynak a története: a fagy- és éhhalál pereméről, az ember-lét alatti "ősállapot"-tól, azaz a fogságba eséstől az első nagy lépésig: a táborba kerülésig, ezután a legelemibb létfenntartási ösztönléttől, az irracionális étvágytól és a családra szűkült honvágytól a munkába állásig.

"Aki a fogság útját járja, az emberiesség útján jár. Tapasztal, változik, tanul, s belenő a legtágasabb emberi közösségbe: az öntudatos emberek közé ... Nevezzük demokráciának ezt az öntudatot; bátran hívhatjuk így, mert kívül, a dróton túl, a szabad emberek nyelvén ez a neve."

Teljes, mély meggyőződéssel írta akkor ezt Örkény, őszinteségét a Lágerek népe pontossága, megszenvedett hitele a későbbi olvasó előtt is szavatolja.A harmadik fogságban írott munkája a Voronyezs című színmű. Főhőse Pataki Gábor, "a jég hátán is megélő" szakaszvezető; fő témája a 2. magyar hadsereg tragédiája, fő szándéka - mint a másik két háborús könyvnek is - a túlélő tanúságtevő kötelessége: megmaradni, hazajönni és felelősségrevonó pontossággal elmondani " mi történt a magyar hadsereggel a Don-kanyarban. Egy a kétszázezerből, aki nem fagyott meg, és nem veszett oda ..."

1941-től 1946-ig átélve nemzedéke - s talán nemzete - legnagyobb tragédiáját és sorsfordulóját, Örkény a hadifogolytáborban nyilván azt hihette, hogy kora és a magyarság legnagyobb sorskérdéséről, központi témájáról írja hiteles és tanulságokat levonó beszámolóit.

Hazatérve nem számolhatott azzal, hogy a közvélemény, a háborútól meggyötört, kifárasztott lakosság, akár félországnyi tömegben, inkább intim családi gyászként temette magába a voronyezsi veszteségeket; nem akarta tudni a teljes igazságot, nem kívánta az íróval újra végigjárni az "amíg idejutottunk" útját, minden maradék erejével és új hitével, lendületével a jövő építése, a jövő kérdései felé fordult. Így történhetett, hogy bár nálunk alighanem Örkény írta a front- és fogságirodalomnak, a háború emberformáló hatásának leghitelesebb és leghatásosabb darabjait, ezek a művek (eltérően a győztes országok ilyen témájú irodalmának hatalmas kibontakozásától és sikerétől) a magyar irodalmi és köztudatban éppen csak megjelentek, de méltó visszhangot még évtizedekig nem vertek.

Olyan évek következtek, amelyekben említeni sem lehetett, hogy magyar katonák egyáltalán a Szovjetunióban, a Vörös Hadsereg offenzívájától estek el. 1956 után Örkény tíz évig nem publikált, utána pedig éppen nem a dokumentumirodalom tárgyiasságával, hanem az új, groteszk, filozófiai absztrakcióval tért vissza a háború témájára is. Így ezek a művei majd csak három-négy évtizeddel a történelmi katasztrófa után - egy időben azzal, amikor Nemeskürty István Requiem egy hadseregért (1972) című dokumentumregénye némiképp oszlatni kezdte e tárgyban a mesterségesen keltett nemzeti tudat- és öntudatzavart - az író Időrendben sorozata Arcképek, korképek kötetében jelentek meg (1973-ban, rövidítve), majd tíz évre rá, az író halála után életműsorozatának egy külön kötetében, immár egy új nemzedék kíváncsiságára felelve épülnek be lassan a köztudatba.

Ide tartozik, hogy néhány héttel a Requiem egy hadseregért megjelenése után Örkény ajánlotta Nemeskürtynek, hogy írjanak közösen színdarabot a könyv alapján. Így született A holtak hallgatása című dokumentumdráma, amelyet Várkonyi Zoltán rendezésében 1973 decemberében mutatott be a Pesti Színház. Az Emlékezők és a Lágerek népe néhány részletét felhasználták ebben, továbbá - Örkény nyilatkozata szerint - 12 sort átvett a Voronyezsből is, amely színpadra nem került (tv-játék formájában a Magyar Televízió mutatta be 1969-ben).