Miközben a Sose halunk meg című zenés darab utómunkálatait végzem - a lemezfelvétel vége felé tartok, és a színházban is nagy erőkkel próbálják már a darabot -, közben koncertezem is. Nem szabadulok ettől a kettősségtől, hacsak nem hagyok majd fel egyszer valamelyikkel, de egyelőre nem tervezem.

Nagyon különböző területeken dolgozik, de mégis: fontos az, hogy legyen egy egyértelmű stílusa, amit, ha meghallunk, azt mondjuk, na, ez Dés?

Az ember nem tud szabadulni önmagától, meg nem is akar, és biztos, hogy valamiféle világa kialakul egyrészt az ízlése meg az agya miatt, amiatt, hogy merre viszi a füle, meg hogy mi az, amiről már gyakran mondják az emberek, hogy ismerősek a zenéim. Lehet ez a dallam- vagy a harmóniavilág, vagy a kettő együttese, meg a ritmika, meg minden más, amiből a zene még összeáll. Örülök annak, ha vannak, akik így gondolják, mert ez azt jelenti, hogy van valami olyanfajta zenei stílusom, megtaláltam valami olyat, amiről engem fel lehet ismerni.

Mi vonzza önt a különböző stílusokban?

Ezek varázslatos világok, és nemcsak egy civil, hanem akár egy színész, egy rendező, egy világosító vagy bárki számára: egy megszokhatatlan, izgalmas világ. Olyan illúziót kell keltenem a színpadon vagy a filmvásznon, ami magával viszi a nézőt, bevonja a bűvkörébe, és ha jó a dolog, akkor addig nem szabadul, amíg nézi, és amíg a hatása alatt van. A koncertezés egészen más dolog: a dzsesszben alapvetően az improvizáció dominál, ez az, ami tartalommal tölti meg a zenét. Ott minden közvetítés nélkül azonnal ki tudom fejezni magam, még kotta sem kell, hiszen minden a fejemben, és a hangszeremben, a kezemben zajlik. Annyira különbözőek ezek a zenei feladatok, hogy éppen ezért izgalmas az egyikből a másikba átkirándulni.

Ennek a sokszínűségnek csak előnye van?

Nem, természetesen hátrányai is vannak, de, hála Istennek, többnyire az előnyeit élvezem. A hátránya az, hogy annyira más alkotói, fizikai és mentális attitűdöt kíván, hogy néha összeütközésbe kerülök saját magammal. Amikor nagyon belehelyezkedem az egyik ilyen történetbe, mint most a Sose halunk meg-be, és éjjel-nappal azzal foglalkozom, az jár a fejemben, amíg meg nem írom az összes odatartozó zenét: amíg nem végez, az ember nem szabadul a dologtól. Most kezdek kiengedni, amikor már megvagyok ezzel, és már csak a felvételek folynak, de amíg meg nem írtam, addig abban éltem. Ugyanakkor természetesen koncertek vannak, nagy téttel bíró komoly koncertek a Zeneakadémián, a Művészetek Palotájában nagy külföldi sztárokkal, amikre szintén készülni kell szellemileg, meg gyakorolni is kell. Olyankor saját magammal küszködöm, és az egyik zenei énem próbálja elnyomni a másikat, nagy viták vannak bennem.